A mai világunkban, milyen igaz, hogy a reményvesztett ember csodákra vágyik, a csillagokig repül – csak ne tovább! Sokszor álmodom, de általában elfelejtem, hogy miről. De most tisztán emlékszem, hogy egy nagy hegyoldal aljában állok, körbevesznek ezek a nagy „óriások”, én pedig nem tudom, hogyan tovább. Mit jelent az álom? Biztos, van valamiféle rendeltetése, persze fogalmam sincs, hogy mi. De ha meg akarjuk tudni, hová vezet az álombeli utunk, el kell rajta indulni.
Budapest, reggeli órákban beszorulva a benzingőzbe, porba, tömegbe. Nem haladok. Barátnőm aggódik, mikor érek oda, hogy bepakoljunk, és irány a világ vége… Ott talán nem kérik percenként az oltási igazolást (ami nincs). De bízunk abban, hogy ahová megyünk, ott nem létezik pandémia.
Így hát nem volt más hátra, mint bepakolni a hatalmas pick-upba és legjobb gyermekkori barátnőmmel elindulni. Tudtuk, hosszú utunk lesz, de reméltük, annál tartalmasabb. Fogadalmat is tettünk, hogy kizárjuk a külvilágot az életünkből, volt belőle már épp elég! A hosszú úton lesz időnk megbeszélni az élet nagy dolgait, hogy minek csináljuk, amit csinálunk, terveket szövünk, ötletekkel birkózunk, aztán megváltjuk a világot, vagy mégsem?
Valami mesebeli hegyről álmodni jó dolog, biztos létezik az valahol, az üveghegyen innen, vagy még azon is túl, mégsem kell pótolni földrajzi ismereteink hiányosságait, mert a hegység nem illúzió, hanem valóság, a Hargita hegyei. Hiszen utunk Erdélybe vezet.
Már rutinos utazók vagyunk, mintha hazamennénk, hiszen barátainkat, ismerőseinket látogatjuk meg.
Ahogy átléptük a határt, terepjárónk szelte az utat, simán siklottunk és gyönyörködtünk a tájban. Bevillant az álombeli kép, nagy hegyek, sziklák, völgyek, csodás zöld növényekkel tarkított bővizű patakok, folyók. Lehet, hogy az álmomban látott hegyek, a keménységet, a szakadatlan munkát szimbolizálták volna?
Későn érkeztünk Csíkszeredára, ahol kivilágítva, tárt kapukkal fogadtak bennünket. Milyen jó végre kötelékektől mentesen megölelni egymást. Még a fáradságunk is elszállt a meleg fogadtatástól.
A másnapi nehéz ébredés után kicsit később keltünk útnak, hiszen annyi mindent meg kellett nézni. Amit nagyon vártunk, az a medveles volt, amit le is szerveztek nekünk. A Hargita lábánál, Csíkszereda és Székelyudvarhely között nagyon sok vendéget várnak medvenézőbe. Bevackoltuk magunkat a medvekunyhóba, és izgatottan vártunk. Nagy élmény élőben látni a hatalmas állatokat, akik boldogan eszegetnek, hemperegnek. Olyan érzés ez, amit csak az tud, aki már átélte. Látni a hatalmas vadállatot pár méterről, amely két lábra áll, morog, körülszaglász – gondolom a „vegyes” illat megnyugtatja és önfeledten hempereg és csemegézi a friss kukoricát. A kis bocsok a fő a szenzáció, az önfeledt játékuk lenyűgözi a néző tekintetet. Éjfélig a medvék biztosították számunkra a szórakozást.
Utunk során többször láttunk medvéket, meg is álltunk, figyelve őket, ezeket a „jóságos” nagy mackókat, akik az útszélén élelmet kunyerálnak. Sajnos, tapasztaltuk, hogy a boldog utazó, örömmel eteti őket. Nem is gondol bele, hogy mennyit árt ezzel, hiszen olyan sokszor elhangzik, hogy ne etessük őket! Ne szálljunk ki, ne szelfizzünk velük. Akármilyen „cukik”, aranyosak, a medve nem játék!
Minden nap egy új nap kezdete, hiszen újra szeltük Erdély kanyargós, néha úttalan, kavicsos útjait. Bejárva Csíksomlyót, Madarast, Hargitafürdőt, Csíkszentdomonkost, Csíkpálfalvát…
Sokan ismerik ezeket a szépséges helyeket, nevezetességeiket, hosszas lenne elmesélni, mennyi szépséggel találkoztunk. Most csak egyet ragadnék ki, hiszen sokan nem ismerik, Székelyudvarhely eldugott kis Jézus szíve-kápolnáját, mert nem Szováta és Csíkszereda tengelyén fekszik. Udvarhely városhatárában áll, autóból, buszból nem észrevehető. Itt található a Csicser és a Budavár nevű dombság. A kápolnába lépve a hangulat felemelő, engem mindig megnyugtat a hely misztikus varázsa. Virágok, nemzetiszín szalagok, feszületek, szobrok, szentképek, gyertyatartók, minden ódon. A legenda szerint, amit elmeséltek nekünk: a tatárok le akarták éheztetni a hegyről a székelyeket, de a hős László vitéz, akinek volt egy csoda nyila, megesküdött Jézus nevében, hogy megöli az ellenséges tatársereg kánját. Azok persze kigúnyolták, vesztükre, mert László vitéz nyílvesszője egyenesen a kán szívébe fúródott. A tatár sereg ettől annyira megriadt, hogy elmenekültek. E hőstett tiszteletére építették fel e csodás kis kápolnát. A helyiektől azt is hallottuk, hogy a közeli gyógyfürdőkbe járó emberek gyógyulásukért hálából emelték a kápolnát. Mint tudjuk, a legendáknak kevés a valóságalapjuk, így hát akárhogy is volt, az igazság maradjon örök titok.
Jó érzés volt, hogy akármerre jártunk, és látták, hogy magyarok vagyunk, már messziről integettek, üdvözöltek. A kedves szóból sosem volt hiány. Örömteli szívvel mondhatom, hogy igazi mély emberi kapcsolatok jöttek létre, kíváncsiak voltak ránk, ahogyan mi is rájuk. Nem mentünk sehova üres kézzel, jó volt látni, hogy mennyire örülnek az ajándékoknak és ők ezt szívvel, lélekkel igyekeztek is viszonozni.
Néha úttalan utakon mentünk, volt, hogy eltűnt az út a szemünk elől és meredek hegyoldalban próbáltunk tovább haladni, néha sikertelenül. Hiszen járművünk nem bírta az utak viszontagságait. Az öninditó sivítva kínlódott, valahogyan mégis, az akkumulátor erejének végső határán beindult a motor. Ezeken a helyeken a legjobb közlekedési eszköz a ló. Lovasszekérrel, lóháton könnyűszerrel el lehet jutni bárhova. Vagy gyalogosan, már aki nem fél a medvétől, farkastól…
Így hát, gyalogosan tettük meg utunk hátralévő részét. Az esztenát már szemünk előtt láttuk. Távcsövembe belenézve szinte az orrom elé varázsolta a messzi, szürke foltokat, melyek kutyák és emberek mivoltát vetítette elém. Most már csak a kutyákkal kellett megbarátkozni, hiszen figyelmük már messziről ránk terelődött, és idegenek lévén, jelezték érkezésünket. Általában hét és tizenkét esztenakutya él itt a pásztorokkal. Azt hiszem, rögtön szívükbe zártak, mikor előkerültek a kekszek. Házigazdánk szerint nem bántják a szép fehérnépet, akik errefelé ritka vendégek.
Közben száz évet visszamentünk az időben. Megszűnt minden kapcsolatunk a civilizációval. Erre mondanák sokan, hogy „elmebajban” szenvedünk. Lehet, de minden percét élveztük.
Minket nem zavart a hideg vizes, lavóros mosakodás, vagy a patakban való fürdőzés. Az állatokkal való együttélés és velük való foglalatosság. A jól eső munka után a hálózsákunkban úgy aludtunk, mint a tej. Hiszen korán keltünk és későn feküdtünk le, a munka itt éjfél előtt fejeződik be, ilyenkor tértünk nyugovóra. Bár éjszakánként hallottuk a kutyák csaholását, vonítását, és a furcsa éjjeli hangok is „vendégekről” árulkodtak.
Érkezésünkkor még kora délután volt, a nyáj még kint volt a legelőn, a lovak legelésztek gondtalanul.
Boldogan üdvözöltük a házigazdánkat, Józsi bácsit és feleségét, Katicát. Az út fáradságát elfeledve, már kaptuk is az előételt. a finom sajtot, a házi fehér kenyeret, az ordát. De már főtt a bográcsban a finom birkapörkölt a tiszteletünkre. Mondtuk is meghatottan, nem kellett volna, nekünk a puliszka, sajt elég lett volna. Furcsán is néztek ránk, hiszen ilyet aztán nem szabad mondani. Így jobbnak láttuk, ha nem szólunk, nehogy megsértsük a házigazdákat. Hiszen erre ők mennyire készültek, ráadásul itt több napot fogunk eltölteni, erre vártunk, egy hely, messze a világ zajától, elzárva a világ végén, a Hargitán, Erdélyben egy esztenán.
Közben, megérkeztek a pásztorok is a nyájjal. Mint a mesében, egy képeslapra illő látvány fogadott. A nyáj bégetése, a pici bárányok látványa melegséggel öntötte el a szívem. Olyan szívbemarkolóan tudnak sírni. A vacsora mellett hallgattuk a házigazdánk és a pásztorok történeteit, melyeket szívesen megosztanak a vendéggel, és mi áhítattal hallgattuk ízes beszédüket, ahogyan mesélnek a múltról, jelenükről, elbeszéléseik alapján csak ritkán lépik át a valóság és valótlanság között húzódó, néha alig érzékelhető határokat.
Mindennap más volt. Már korán reggel láthattuk a kunyhótól nem messze, hogy őzek csemegéznek a zsenge lucernás fűből, megfeledkezve minden óvatosságról. Közeledtünkre felkapták a fejüket, s szoborrá meredve figyeltek. De aztán fürgén elindultak a sötét fenyvesek felé. A dolgos székelyember pedig nekiállt kaszálni, mely mondhatnám, szinte esztétikai élményt adott.
Mindenki csinálta a maga megszokott munkáját. Persze mi is segítettünk. Egészen jól megtanultunk fejni. A sajtkészítés titkait is ellestük, hiszen mindennapos munkák egyike volt, amit nagy élvezettel, megunhatatlanul tudtunk nézni. Ezekhez a dolgokhoz kell sok szeretet, türelem. Igen, türelem, egyfajta alázat, tisztelet a munka iránt. Minden sajtnak ugyanolyannak kell lennie, nem lehet egyik sajt jobb a másiknál. Hiszen ugyanúgy csinálják nap mint nap. Mély, igaz dolgok kerültek felszínre, ezek voltak a csendes csodák.
Aki egyszer megkóstol egy ilyen házi készítésű sajtot, ordát, az maga a gasztronómiai élvezet. Nemcsak finomak voltak, hanem csodaszépek!
Az együtt töltött közös reggelik, ebédek, vacsorák feltöltöttek lelkileg, hiszen mindig imába foglaltuk annak nevét, aki ételt, italt adott. Itt csak igen és ámen létezett.
Voltak olyan napok, mikor kimentünk mi is birkákat legeltetni. Talán sokan azt mondanák, minek? Unalom! Nem, nem igaz! Az a csodás környezet, az a harapni való levegő, az erdő, legelő csendje, mely tele van varázslatos hangokkal, de megérteni, aki nem ide való, annak nehéz. A pásztor minden hangot jól ismer, kémleli a messzeséget, aztán felnéz a hatalmas égre, mintha keresne valamit, vagy éppen ledől egy picit. Ki érti ezt?
Amikor megkérdeztük, nem fél a medvétől? – nyugodt hangon azt mondta: nem! Még az embertől sem, de ha mérges vagyok, még az Istentől sem, és elmosolyodott. Milyen őszinte vallomás ez.
A székely ember imádja a birkáit, állatkáit, a lábát is megcsókolná, hiszen ez ad számára, családjának megélhetést. Haszonállatok, boldogan legelnek, élnek. És ha eljön az ideje, levágják, kegyelettel, fájdalom nélkül. Ez volt a legnehezebb látnom. De láthattam kis bárányt megszületni… láttam elpusztult kis jószágot, de ez az élet rendje. Furcsa érzés volt, mikor a bárányhúst elénk tették, de nem kényeskedhetünk, hogy nem esszük meg. Ahogy ők mondták, ez ünnep – hiszen kedves vendégeik vannak. Hálásak voltunk, beavattak a mindennapjaikba, megosztották velünk a pásztorkodás, sajtkészítés „titkait”, arról beszéltek mindig, ami szép benne, miért érdemes csinálni, és ha újra születnének, újra ezt csinálnák, mert arról nem hallottunk, miért nem érdemes csinálni.
Isten szeme előtt éltünk, egy nagy színtér volt az életünk. Milyen szép világ ez, hiszen a világnak középpontja Isten. A részben benne van az egész ember teste, lelke, szelleme, és egyensúlyban van a természettel, a környezetével, ettől olyan harmonikus és egységes.
Aztán eljött a búcsú, hiszen elég sok időt töltöttünk az esztenán a kedves székely emberekkel. Korán reggel ereszkedtünk le a hegyről, a két jámbor, hidegvérű lovacska lehozott az autónkig. El se bírtuk volna a sok mindent, amit kaptunk. Házigazdánk szép ízes beszéde meghatott bennünket, s talán őt is, mert levette megtörölni a szemüvegét, mely kicsit bepárásodott. Mondta is, ilyenek ezek a fehérnépek, mindjárt eltörik a mécses.
A búcsú után újra úton voltunk, igyekeztünk Csíkszeredára. Ahol már nagyon vártak, hiszen készült a finom erdélyi csigarétes. Főtt a korhelyleves. Mondhatom, élvezettel tudtunk adózni a pikáns, kellemesen savanykás ízvilágnak. Állítólag a korhelyleves gyógyítja a másnaposságot, bár csak akkor, ha józanul főzik. A csülkös, kapros korhelyleves, mit mondjak, isteni finom volt. Kértük is volna a receptet, de a főzésben én nem igazán vagyok otthon. Ez mindig helyt ad a csipkelődésnek. Szinte magaménak érzem a legkedvesebb székely viccet, mely így hangzik:
A székely fiú vacsora közben így szól:
– Ídesanyám, nem elég savanyú ez a káposzta.
– De hát, idesfiam, ez nem káposzta, hanem mákoscsík.
– No, annak meg elég savanyú!
Dicséret a szakácsnak, eltalálta a szánk ízét. Jó volt velük búcsúzóul sokadmagunkkal elfogyasztani ezeket az étkeket, beszélgetni, viccelődni, jól érezni magunkat.
Ugyanakkor, a hosszúra nyúlt nyaralás is egyszer véget ér, és ezt szomorú szívvel fogadtuk, hiszen nekünk többet jelent Erdély egy földrajzi névnél, egy távoli tájnál.
Hazafelé kicsit szomorúan róttuk utunkat, de kitörölhetetlenül raktároztuk el a látottakat, a székely emberek tiszta őszinteségét, szeretetét, egy-egy táj szépségét, különlegességeit, az állatvilág gazdagságát. Minden látott, tanult dolog új értelmet nyert. Számunkra. Boldogok voltunk, hiszen mindent megkaptunk, amire szükségünk volt, talán még sokkal többet is. De, ahogy mondani szokták, ennyi és nem több, ebben áll a nagy titok.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
