Van mit vesztenünk 2022-ben, például a forintot. A baloldali ellenzék ugyanis szolgai módon és ész nélkül vinné be az hazánkat az euróövezetbe. Ami nem kell a briteknek, svédeknek, dánoknak, lengyeleknek és cseheknek, az miért kellene pont nekünk?
Matolcsy György friss írása arra figyelmeztet, hogy az euró elhamarkodott bevezetése véget vetne a magyar gazdaság növekedésének és — ezt már mi tesszük hozzá — a hazai középosztály és kkv-szektor gyarapodásának. A 2004-ben csatlakozott országok vállalták ugyan az euró bevezetését, ám annak időpontját felkészültségük határozza meg. Talán nem véletlen, hogy a (Szlovákián kívüli) három visegrádi ország egyáltalán nem siet teljesíteni a maastrichti konvergencia kritériumokat, míg a náluk kevésbé fejlett Bulgária, Horvátország és Románia látványosan törekszik az euró bevezetésére.
A bevallottan “politikai bizottságot” (sic!) működtető Jean-Claude Jucker a Brexit-népszavazás után felvetette, hogy határeset, elfogadom minden eurózónán kívüli ország lépjen be az adósságunióba eurózónába, ám szavai nem változtattak az alaphelyzeten. Az euró előnyei (pl. az alacsony kamat) ugyanis már elmúltak, hátrányai pedig halmozottan jelentkeznek. Az euró bevezetése ezért nem politikai, hanem gazdasági és szuverenitási kérdés.
Halványul a fénye
A németek abban a reményben adták fel a német márkát, hogy a létrejövő Európai Központi Bank (EKB) a Bundesbank monetáris politikáját folytatja, amely a német gazdasághoz kötődő országok (márka-övezet) valutáit a D-márkával szemben kiszámítható pályán mozgatta. Az “erős” D-márka innovációs és versenynyomás alatt tartotta a német gazdaságot, amelynek minőségi termékei iránt folyamatosan magas volt a kereslet.
Az euró tehát azzal az ígérettel született meg, hogy a D-márka utódjaként ezt a mechanizmust ülteti át az integráció többi országába, az újraegyesülő Németország növekvő gazdasági és geopolitikai súlyától tartó franciákat főként ez motiválta. Mára tudjuk, hogy ez nem így lett.
Az MNB elnökének cikke jól leírja, hogy mely térségek profitáltak és melyek veszítettek az euróval. Nem véletlen, hogy azok az észak- és közép-európai országok voltak sikeresek, amelyek a 2000-es évek elején alkalmazkodtak az új helyzethez (Hollandia és Németország), vagy kívül maradtak az eurón (Nagy-Britannia és Svédország, illetve a V4-országok).
Annyi bizonyos, hogy a közös valuta a minden korábbinál nagyobb kötvényvásárlási program után válaszúthoz érkezett: az lenne logikus, ha az eredeti ígéret szerint az euró végre egy erős valutává válna, ami ismét innovációs nyomás alá helyezné az európai cégeket és társadalmakat. Ez a Schröder német kancellár által eszközölt megszorításokat reformokat követelné meg Nyugat-Európában, az ugyanis sokáig már nem finanszírozható folytatható, hogy a Föld lakosságának 7 százaléka használja fel az összes szociális kiadás felét. Macron elnök próbálkozott ilyesmivel, de ortodox megközelítése hamar elbukott. Ennek alternatívája az unortodox magyar gazdaságpolitika, amely egy igazságosabb tehermegosztással és a nemzeti szuverenitás szempontjai mentén vezette ki 2010 után hazánkat az adósságcsapdából.
Ami gazdaságilag logikus lenne, az a klasszikus recept alkalmazása esetén az euroszkeptikus pártok győzelmét eredményezné Francia- és Olaszországban, ami az euró, és ezzel az EU végét is beharangozná. Az unortodox utat a multiknak és spekulánsoknak elkötelezett mainstream politikusok nem merik felvállalni, ezért mennek Brüsszelben és Frankfurtban a könnyebb ellenállás felé és a bankópréssel, valamint a költségvetési fegyelem felfüggesztésével próbálják az eurózónát egyben tartani. Marad a Mario Draghi EKB-elnök 2012 júliusi szavaival All in! Whatever it takes! folytatása, amit most éppen Next Generation EU újjáépítési csomagnak hívnak és immáron az eurózónán kívüli országokra is kiterjesztettek. Az ígéret szerint a járvány miatti, egyszeri kivételként.
Az előre menekülésnek lenne eszköze — ezen ígérettel szemben — az EU újabb és újabb közös hitelfelvétele (ezt hívják Brüsszelben “Hamilton-pillanatnak”), hogy a „közös hitel” finanszírozására utóbb “közös bevétel”, értsd közvetlenül Brüsszel által kivetett adókat (pl. CO2-lefölözéseket, vagy tranzakciós illetéket) vezessenek be. Ez magyarázza, hogy a számlát nagyobb részt fizető “fukar” északiak, illetve az adósságunió farvizén lopakodó birodalomépítést elutasító lengyel és a magyar kormány is fenntartásokat fogalmazott meg ezzel szemben.
Merkel német kancellár sokadik pálfordulásával nem a német gazdaság és adófizetők érdekét szolgáló “fukar” álláspontot, hanem a lopakodó birodalomépítést, az adósságunió magasabb fokozatra kapcsolását választotta. Tette ezt úgy, hogy az euró finanszírozásának oroszlánrészét vállaló németeket az újabb költségek előteremtésére akár ingatlan- és vagyonadóval is sújtani kéne.
Mennyivel szerencsésebb az eurózónán kívül maradni, és úgy élvezni a közös valuta előnyét, hogy közben az Alaptörvényben rögzített nemzeti valuta, a forint által biztosított gazdasági szuverenitás és prosperitás előnyeit is kiaknázhatjuk. Erről is döntünk 2022-ben!
Kiszelly Zoltán
politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
