Éppen 30 esztendeje, 1991. június 30-állt helyre hazánk szuverenitása. A világháborús német, majd az ezt felváltó szovjet megszállás után ettől a naptól nyerte vissza az önrendelkezést a végsőkig kifosztott és csak a szovjet megszállás következtében legalább félmilliós emberveszteséget elszenvedett Magyarország.
„Bár az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy már június 19-én elhagyta az ország területét, de a két állam közötti egyezmény értelmében Magyarország szuverenitása csak 1991. június 30-ával állt helyre” – fogalmazott 2011-ben a magyar szabadság napja alkalmából elmondott ünnepi beszédében a fideszes Gulyás Gergely országgyűlési képviselő.
Viktor Silov, a szovjet kormány megbízottja (Fotó: MTI/Friedmann Endre)
A magyar szabadság napján Magyarország szuverenitásának 1991-es visszaszerzését ünnepeljük. Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította.
1990. március 10-én írták alá Moszkvában a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról szóló egyezményt. A dokumentum szerint 1991. június 30-ig kellett kivonni az itt állomásozó szovjet haderő teljes személyi állományát.
Hazánk az 1944-45-ös időszakban a német, majd a szovjet megszállás következtében elveszítette önrendelkezését. Bár a magyar önrendelkezést már az 1944. március 19-i német megszállás felszámolta, az 1944 második felétől kezdődő, 1945 tavaszáig tartó szovjet megszállás jelentette a magyar szuverenitás végleges felszámolását. Az utolsó német katonák kiszorításáig eltelt, valamivel több mint egy esztendő után, 1945 áprilisától 1991 június végéig egy újabb, 46 évig és 2 hónapig tartó megszállás vette kezdetét.
Bár az 1945 után időszakban a szovjet csapatokkal elárasztott országban rövid ideig parlamenti választásokkal legitimált kormányok jöttek létre, ám már az első voksolást követőena szovjetek kikényszerítették, hogy koalíciós kormány alakuljon, a miniszteri tárcákat ne a választás arányában osszák el, a kommunista párté legyen a belügyi tárca, s náluk maradhasson a 45-től megszerzett fegyveres rendfenntartó testületek fölötti rendelkezés.
A Szovjet Hadsereg 17. gárda nehéz tüzérdandárjának harca Budapest ostromának idején (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A nemzetiszocialista német állam 1944 márciusában kezdődő megszállását tehát 1945 áprilisától a magyar szuverenitást éppúgy lábbal tipró Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság megszállása követte.A szovjet csapatok végigrabolták az országot, magyar nők tízezreit erőszakolták meg, és „kicsi munkára” („málenkij robot”) hurcolták az ország lakóit, ami néhány esetben valóban csak kisebb munkát jelentett, de ehelyett általában a több évig tartó szovjet kényszermunkatáborokban való rabszolgamunka volt a jellemző. Közel hétszázezer magyar tapasztalta meg a szovjet munkatáborok poklát.
A szovjet invázió 1944 augusztusában, nem sokkal Románia sikeres átállását követően érte el határainkat: a Vörös Hadsereg első egységei ekkor jelentek meg a Magyar Királyság területén. Alig egy hónappal később, szeptember 23-án a 2. Ukrán Front alárendelt alakulatai Battonya térségében már a trianoni Magyarország területére is beléptek. Magyarország szovjet megszállását a kommunista propaganda mindvégig „ideiglenesként” tüntette fel, ám az „eseti” jelleg több mint 45 éven át tartott.
Az 1945-1947-es időszakban a polgári erők még abban bíztak, hogy a szovjet megszállás legkésőbb a háborút lezáró békekötést követően véget ér. Ezeket a reményeket hiúsította meg az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés, amelynek vonatkozó passzusa kimondta: „A jelen Szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországról vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.”
Ez a szépen megfogalmazott mondat lényegében a megszállás újbóli törvényesítéséről szólt. A békeszerződést végül 1947. szeptember 15-én ratifikálták, s bár a hivatalos közleményekben a magyar függetlenség helyreállításáról írtak, valójában minden változatlan maradt.
Három hónappal később Puskin szovjet nagykövet arról „tájékoztatta” Rákosi Mátyás kommunista pártvezetőt, hogy a szovjetek végrehajtották a békeszerződésben vállalt kötelezettségüket, s haderejüket kivonták az ország területéről, csupán az osztrák megszállási zónát biztosító erők maradtak az országban. Az, hogy ez a számok nyelvén mit jelentett, még a magyar kommunisták sem tudhatták. Csakúgy, ahogy a csapatok elhelyezkedéséről sem kaptak információt, moszkvai elöljáróiktól.
Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A legtöbb szovjet katona kétségkívül közvetlenül a háború utáni időszakban tartózkodott Magyarország területén. Ennek oka a megszállás és a háború éppen csak befejezett volta mellett az volt, hogy a szovjetek egész egyszerűen nem tudták hazaszállítani a katonákat. Nem volt mivel és sok esetben nem volt hova. Szállítójárművek és üzemanyag híján a hadilétszámot nehéz volt lefaragni, ráadásul a katonák jelentős részének nem volt egzisztenciája a Szovjetunióban.
A megszállt országot viszont rá lehetett kényszeríteni arra, hogy „jóvátétel fejében” még a megszálló katonák ellátásáról is gondoskodjon, akár hosszú távon is. Ráadásul még az sem volt tisztázott, hogy pontosan hány fő ellátását kell biztosítania a magyar államnak. A helyzet érdemben a békeszerződés aláírását követően sem változott, hiszen a dokumentum nem tartalmazott létszámra vonatkozó felső keretet.
Pontos létszámra még a szakirodalom szerint sem lehet következtetni, mivel a szovjetek senkit, még a magyar kommunista vezetőket sem tájékoztatták a csapatmozgásokról. Az, hogy Magyarországon a békeidő ellenére is óriási létszámú idegen megszálló haderő tartózkodik, két alkalommal vált nyilvánvalóvá: 1956-ban és a rendszerváltoztatás idején megkezdődő csapatkivonások alkalmával.
A Kádár-rezsim időszakában egybehangzó becslések szerint mintegy százezres hadsereget állomásoztatott Moszkva. Bár 1958-ban Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár felajánlotta Kádár Jánosnak a kivonulás lehetőségét, az 1956-ot követő, tömeges kivégzésekért is felelős Kádár, aki csak a szovjet csapatokkal a háta mögött érezte magát biztonságban, visszautasította ezt a megoldást.
Kádár János belügyminiszter beszédet mond a Szakszervezeti Világszövetség nemzetközi szakmai szövetségeinek kongresszusán (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A szovjet csapatok kivonulásakor Magyarországon mintegy 100 ezer katona és civil állomásozott 60 helyőrségben, katonavárosban és hat repülőtéren, a szovjetek több mint 27 ezer harcjárművel és gépjárművel rendelkeztek, ebből 860 volt harckocsi, 600 önjáró löveg.
Mint azt Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója a hirado.hu-nak adott, korábbi nyilatkozatában megfogalmazta: 1955 szeptemberétől 1957. március–áprilisig a szovjet csapatok minden jogalap nélkül tartózkodtak Magyarországon. A Varsói Szerződés alapokmányában egyetlen olyan kitétel sincs, amely arról szólna, hogy itt szovjet csapatok állomásozhatnának, tehát 1957 tavaszáig az orosz jelenlét minden nemzetközi megállapodással ellentétes volt. Akkor Kádárék Moszkvába látogattak, és megszületett a megállapodás arról, hogy „ideiglenesen hazánkban állomásoznak” a szovjet erők.
Az 1956-os forradalmat leverő szovjet csapatok jogi helyzetét tehát az 1957. május 27-én kötött szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette, de ez az alig három és fél oldalas dokumentumnem határozta meg sem létszámukat, sem itt-tartózkodásuk időtartamát, sem költségeik fedezésének forrását.
A szovjet megszállás felbecsülhetetlen erkölcsi és anyagi károkat okozott hazánk számára.
Erőszakosan megváltoztatták Magyarország társadalmi berendezkedését, mintegy fél évszázadra visszavetették hazánk gazdasági fejlődését, és megakadályozták, hogy lakossága az európai polgári demokráciák egyikeként élhesse meg a szabad országok természetes fejlődését. A hazánkra erőszakolt kommunista diktatúra gyakorlatilag megsemmisítette a teljes magyar középosztályt, melynek a menekülés, az akár az életkörülmények, kegyetlenkedések okán akár az élet elvesztésével járó bebörtönzés és a nemzedékeken át tartó üldözés jutott osztályrészül.
A gazdálkodó kisbirtokosok szovjet mintára kulákká nyilvánítása és kegyetlen üldözése, a társadalom fennmaradását, s az ország szuverenitását biztosító, történetileg kialakult vidéki gazdálkodási és települési struktúra megsemmisítése, s a széleskörű szociális és oktatási hálózatot működtető szerzetesrendek szétverése a mai napig érzékelhető veszteségeket okozott.
A szovjet munkatáborokba hurcolt és ott elpusztult százezrek (Magyarországról körülbelül 700 ezer embert deportáltak a Gulag vagy a Gupvi táboraiba, közülük 300 ezer meghalt a rabságban) valamint a kommunista rémuralom elől 1956-ban elmenekült 200 ezer fő (melynek csak egy jelentéktelen töredéke tért vissza) és az emigrációba kényszerültek tömege összesen legalább félmilliós emberveszteséget okozott Magyarországnak a megszállás első 12 éve alatt.
A civil lakosság többezres embervesztesége mellett tetemes anyagi károkat okozott az 1956-os forradalom és szabadságharc forradalom vérbe fojtása idején Budapesten újra háborús körülményeket teremtő Szovjet Hadsereg aránytalanul nagy létszámú erőkkel történő, újabb inváziója is. A megszálló erők beavatkozása következtében a forradalom alatt a Nemzeti Múzeumban és az Országos Levéltárban okozott tűzkárok (például a Természettudományi Múzeum európai hírű ásványtára és a jórészt Kittenberger Kálmán gyűjteményét pompás diorámákban felvonultató, Afrika állatvilágát bemutató kiállítás vagy a bírósági levéltár ekkor elpusztult dokumentációja) nemzeti múltunk pótolhatatlan kincseit semmisítették meg.
A Kádár-rezsim számos hibás döntéseinek árát a mai napig fizeti a magyar társadalom: ezek közé tartozik, hogy a magyar bruttó államadósság 2,1 milliárd dollárról 20,4 milliárd dollárra nőtt 1973 és 1989 között.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
