Kevés hiányzott ahhoz, hogy a tragédia idején Ivo Nesrovnal volt pozsonyi főpolgármester is együtt legyen Petr Kellnerrel. Csaknem három hónap múlva talált magában annyi erőt, hogy beszéljen közeli barátja haláláról.
A Plus JEDEN DEŇ napilapnak adott interjút, amit változatlan formában közlünk. Ivo Nesrovnallal Ivana Mandáková beszélgetett.
Úgy hírlik, hogy Petr Kellnerrel még a katonaságon ismerkedtek meg, és attól fogva elválaszthatatlan barátok voltak. Ez igaz?
Igen, még a szocializmusban, 1986-ban Dél-Csehországban a katonaságon ismerkedtünk meg. Különös, hogy a kiképzőbázison csak három hétig voltunk együtt, mert aztán szétválasztottak bennünket, és mindketten máshová kerültünk – de akkor ott olyan erős baráti kapocs alakult ki köztünk, ami nyilván csak ritkán sikerül. Az egész katonaság alatt leveleztünk. Most, a tragikus esemény után megtaláltam ezeket a leveleket, de képtelen voltam elolvasni őket… Kézzel írott levelek, amelyek mind egyformán kezdődnek: „Kedves Ivo”.
Rendszeresen találkoztak a katonaság után?
Eleinte gyakran, aztán, amikor külföldön éltem, ritkábban, ám amikor találkoztunk, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ezek azok a barátságok, amikor nem kell mindennap látnotok egymást, de mindig van miről beszélni… Ha lehetett, eljött Szlovákiába, Jasnán síeltünk. Én először Liberecbe mentem utána, később Prágába. Gyakran utaztunk autóval a Šumavába, valahol leparkoltunk, és kilométereket gyalogoltunk. Tábortűz mellett aludtunk, csak úgy a szabad ég alatt, ezt Petr nagyon szerette. Egy közönséges, férfiak közötti önzetlen barátság volt, nem üzleti kapcsolat.
Megváltozott a forradalom után, amikor gazdagodni kezdett?
Tudja, egyszerű srácokként ismerkedtünk meg, és velem szemben mindig ugyanúgy viselkedett. Nagyszerű humorérzéke volt. Gyakran fordult elő, hogy csak egymásra néztünk, és láttam, mindjárt kitör belőle a nevetés. El kellett fordulnia, nehogy tényleg elnevesse magát. Ami nagyszerű volt benne, hogy nagyon értékelte a igazi kapcsolatokat, és dolgozott rajtuk. Nem vette természetesnek őket. Eltérően a másik, üzleti világtól, ahol nagyon intenzíven és aktívan élt, és amely más elveken alapult.
Egy nappal ön után született. Hasonló természetűek voltak?
Inkább azt mondanám, hogy kiegészítettük egymást. Én nyugodtabb voltam, idealisztikusabb, ő praktikusabb, dinamikusabb volt, előre tekintett, elképesztő képessége volt ahhoz, hogy más szempontból, teljesen más szemszögből lássa a dolgokat, úgy, mint amikor megfordítunk egy holisztikus képet. Az üzleti életben teljesen szétverte azt, ami egyértelműnek tűnt – és aztán ez mindig jobban sikerült neki.
Tudom, hogy sokat sportolt, ön is sportos típus?
Nagyon összekötött minket a sport. Amikor lehetett, azonnal kimentünk, szerettük a sífutást, bicikliztünk, motoroztunk, sárkányszörföztünk, szörföztünk, sétáltunk, bármit csináltunk.
Jelenleg az ő PPF cégében dolgozik, segíti a nemzetközi kapcsolatokat. Nem ajánlgatott önnek már korábban egy jó helyet vagy részesedést?
Ajánlott, és végül értékelte, hogy ezt elutasítottam. Azt mondta, ki tudja, miként alakult volna a barátságunk. Engem inkább közeli barátnak tekintett, semmint üzleti partnernek. Nagyon szeretett beszélgetni. Nyaraláskor vagy nála otthon begyújtottunk a kandallóba, és feltette a klasszikus kérdést: „Szóval, miről fogunk beszélgetni?” Ittunk egy jó bort, imádta az olasz sajtokat. Mivel én inkább bölcselkedő típus vagyok, órákig dumáltunk. Ezek azok a pillanatok, amikor a másik előtt már teljesen lecsupaszítja önmagát az ember, és ez az, ami egyesít. Nem ítélkezik, nem értékel, csak hallgat, új perspektívákat nyit meg. Ez valami egyedülálló volt.
Bizonyára nagyon fájdalmas volt, amikor megtudta, hogy meghalt…
Szörnyű volt. Először a családja és az őt ért tragédia jelent meg lelki szemeim előtt. Négy gyermeke volt, én pedig amolyan keresztapjuk vagyok. Mindenki tudta, mit kell tenni, és mindenki automatikusan átvette a felelősséget. A holttestéért mentem Alaszkába, olyan volt ez, mint egy rossz álom.
Állítólag önnek is a helikopterben kellett volna lennie vele együtt.
Talán el is mentem volna, mert párszor már voltam vele helikopteres síelésen (heliskiing) Kanadában és Alaszkában is. A koronavírus és a karantén miatt azonban ezt ezúttal elutasítottam. Kicsik a gyermekeim, nem akartam olyan sokáig távol lenni tőlük. Ezenkívül egy hónappal azelőtt a karjaimban halt meg az édesanyám, ami óriási sebet ejtett. Most pedig már nincs sem anyám, sem barátom. Nehéz erről beszélni, még minden nagyon fájdalmas. A pilótán kívül mindenkit ismertem, aki a helikopterben volt, és Petrrel pár órával előtte még kapcsolatban voltam. El tudtam képzelni, mi történhetett ott abban a pillanatban. Katasztrófa!
Hogy történhetett? Ha abból indulunk ki, hogy mindenki nagyon tapasztalt volt, és a helikopter valószínűleg szintén a legjobb minőségű lehetett.
Nem akarok spekulálni, mert még tart a vizsgálat. Húsz éve nem történt ott hasonló tragédia, úgyhogy ez nagyon komoly ügy, és az amerikaiak nagyon felelősen vizsgálják az ügynökséget. Lehetséges, hogy több tényező játszott közre, de néha egyszerűen a természet közbeszól, és emiatt történnek másként a dolgok.
Segít a feleségének és a gyerekeknek?
Igen, mindenki igyekszik segíteni Renatának és a gyerekeknek is, mivel példa nélküli feladattal állnak szemben: a férj és az apa elvesztésén kívül egy óriási birodalom örököseivé váltak. A gyerekek nagyon okosak és bátrak, Petr felesége is nagyszerű abban, ahogy mindent összetart, és szeretetet ad. Az emléke és valamiféle eszmei hagyatéka miatt most nem állhatunk meg.
Petr Kellner volt a leggazdagabb cseh, és a világ leggazdagabbjaihoz tartozott. Milyen apa volt?
A család volt számára az élet alfája és ómegája, mindent megtett érte, de soha nem éreztette, hogy semmit sem kell csinálniuk, minden magától jön majd csak azért, mert pénze van. Megőrizte a múltjából hozott értékeket, és a gyerekeket is igyekezett afelé vezetni, hogy becsüljék meg azt, amijük van. Azt mondta, mindent maguknak kell elérniük.
Úgy hírlik, a munkában nagyon barátságos volt, ám ha üzletről volt szó, nem ismert barátot. Igaz?
Tudja, minél magasabb a domb, annál nagyobb a szél. Harcos volt, vizionárius, és ami nagyon fontos, ki tudta választani maga köré a megfelelő embereket, akik előre vitték. Nem volt féltékeny rájuk. Vele született sármjával a maga oldalára tudta állítani az embereket, akik aztán a lelküket is hajlandók voltak kitenni. Ezért erős ma is a PPF. Másrészt ő ezt az odaadást viszonozta. Lehetőséget adott a növekedésre. Azt mondta: menj, dolgozz, mutasd meg!
A világ különböző részeiben volt székhelye, és élvezte az életet. Volt ideje munkába járni, vagy ezt már csak az emberei hagyta, azokra, akikben megbízott?
Százötven százalékos volt a munkateljesítménye. Másképp nem lehetett, nem lett volna ott, ahol volt, ha csak az élvezeteknek élt volna. Téves az az elképzelés, hogy ezeknek az embereknek nem kell dolgozniuk, mert minden magától megy. Az energia, a víziók tőle származtak, és ha személyesen nem kötelezi el magát, a PPF biztos nem lenne világszerte sikeres cég.
A medializált információkból az derül ki, hogy Kellner úr szeretett kockáztatni, kitolta a határokat, főleg a sportban. Nem félt, hogy egyszer történhet valami?
Igen, kitolta a határokat, és teljesen máshova, mint bárki más teszi, de nem kockáztatott, nagyon felelősségteljes volt. Sokat sportoltunk együtt, de én például féltem kimenni a nyílt óceánra sárkányszörffel, ő megtette. Merész volt, de hozzá kell tenni, értette a dolgát. Egyszer együtt mentünk, ő már messze járt, én csak a lagúnában, és megpróbáltam utolérni. Egyszer csak megláttam a fehér vitorláját, amint közelít, és integetett, hogy azonnal térjek vissza. Pontosan ismerte a határokat. A sajátjait és az enyémeket is.
Mikor sportoltak együtt utoljára?
Az utolsó, amit együtt csináltunk meg, az a Jizerská 50 verseny volt. Tulajdonképpen nem is volt verseny, mert Covid volt, de ő kirángatott magával, és ketten futottuk le. Megint csak a maga módján tette ezt, nem árulta el, mi lesz, csak annyit mondott, hogy egy kicsit sífutunk. A Covid után voltam, nem akartam túlterhelni magam. Futunk, futunk egy órát, kettőt, hármat, és az mondom neki: „Ide figyelj, már visszatérhetnénk”. De négy óra múlva megértettem, hogy nem egy kis kirándulásra indultunk, hanem a Jizerská 50 nyomán futunk.
Ön volt az egyedüli szlovák barátja?
Szerényen megjegyezném, talán a legjobb szlovák barátja voltam, de biztos nem az egyedüli. Petrt szívélyes kapcsolat fűzte Szlovákiához, gyakran és örömmel jött ide, számára Csehország és Szlovákia mindig is összetartozott. Mint régen. Ilyennek született. Két évvel ezelőtt még egy csokor virággal a kezében csöngetett az édesanyán ajtajánál. Majdnem elájult, de Petr csak úgy megállt egy kis traccspartira.
Ahogy így meséli, nyilván az élményekre költött a legtöbbet. Szerette a drága autókat, a márkás ruhákat, a minőségi szeszes italt vagy általában a luxust?
Nem fogja elhinni, de a legjobban a vízparton érezte magát egy rövidnadrágban és egy pólóban. Mondogatta is, ilyenkor érzi magát boldognak és szabadnak. Sosem volt számára fontos a feltűnő luxus. És ha konkrétan a borra kérdez rá, soha nem az ára szerint értékelte. Azt mondta, a bor jó legyen. Nem volt az a típus, akinek meggyőződése, hogy a legdrágább dolgok a legjobbak. Épp ellenkezőleg, ilyen szempontból mindig nagyon egyszerű volt, az utóbbi években, amikor kiteszörfözni mentünk, nyaralásunk alatt lakókocsiban aludtunk.
De valószínűleg igazi luxuskocsiban.
Nem, egyáltalán nem. Teljesen szokványos kis lakóautóban a tengerparton. Este elmentünk az üzletbe, vettünk paradicsomot, sajtokat, bort, leültünk a vízpartra, gyönyörködtünk a naplementében, beszélgettünk. Hihetetlen jól éreztük magunkat.
Naponta hányszor jut eszébe, hogy felhívná?
Mindennap százszor. Még mindig arra várok, hogy befut az irodába, és megkérdezi: „No, mi van, megyünk?” Természetesen hiányzik, de aztán azt mondom magamban: Hála Istennek, hogy legalább 34 évet tölthettem el egy ilyen kivételes emberrel.
(Plus SEDEM DNÍ)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
