Névadáskor az alkati sajátosság szintén meghatározó volt. Sejtjük, hogy kiből lehetett Gólyaláb, Hosszúpuska, Gubics, Szikáncs, Csikó vagy Zsiros, aki éppen hogy rettenetesen sovány volt. A Szent Család – Pálóczi Feri barátomék – szintén ebbe a sorba illik: a szocialista érában meglehetősen szokatlan látvány volt, hogy minden áldott vasárnap délelőtt a város széléről az édesapa, az édesanya a négy kicsiny gyerekkel szépen kiöltözve elindul a központban levő templomba.
(Folytatás. Elejét lásd a 14. számunkban)
Településeinken foglalkozásuk kapcsán előszeretettel neveztek el ily módon embereket. A beregszászi Arany Kalász húsrészlegének vezetőjét mindenki – a világ legtermészetesebb módján – Csontos úrnak szólította (ismertünk olyan hentest, akit a háta mögött mindenki csak Mócsingnak nevezett), az ismerős asztalost nálunk ma is Szálka Petinek hívják, a szobafestő szomszédot Pemzlinek, a villamoshálózat egykori esztergályosát Sublernek. A falu egyik kovácsát a villámokat szóró Zeuszként emlegették, pedig egy alacsony, szikár ember volt az illető. A bort erősen kedvelő fickó neve Nagytölcsér lett, vagy ahogy a helybeliek ejtették: Nagytőcsér. A vékony testalkatú méhészt, akinek becsületes neve egyébként Hadar Gyula volt, a falubelijei Szúnyog Gyulának hívták. Nyilvánvalóan a személyes érintettség okán számomra a legszimpatikusabb ezek közül az, hogy az ardai pincemestert a környezetében mindenki Gönci Bertiként emlegette. Egyik gyerekkori meghatározó emlékem a következő: a bolt előtt kígyózó sorban a többiekkel együtt én is a kenyeres autó megjelenésére vártam, amikor egy idősebb férfi megszólított:
– Ugye te a Gönci Berti fia vagy? – Igen – válaszoltam megszeppenve. – Hasonlítasz apádra.
Csak jóval később tudtam meg, hogy a Magyarországon elterjedt egyik hordófajtát nevezik gönci hordónak.
Az ilyen jellegű névadásban talán az a legszimpatikusabb, amikor a ragadványnév – elsősorban annak köszönhetően, hogy viselői azt felvállalják – nemzedékről nemzedékre tovább öröklődik. Ilyen például a népes Daru nemzetség Csonkapapiból, a Kismarciak Nagydobronyból stb.
Egyértelműen a szláv-magyar együttélés hozadéka a Bogdán név, mivel Guton mindenki így nevezte az illető falubelijét, akinek olyan bajsza volt, mint Bogdan Hmelnickijnek. A Grisának elkeresztelt egyén pedig Badalóból amúgy egy kiköpött orosz legényre hasonlított.
Az anyaggyűjtés során számos vándormotívumra bukkantunk, tehát ugyanazt a nevet több faluban is viselték. A vékony, csenevész fiúcska hamar megkapja a Keszeg, Keszi pótnevet, a vidám tréfálkozóból pedig könnyen Színész lesz. Jellemző, hogy Színész nevűből egy faluban akár több is létezik egyszerre, de a közösséget ez látható módon nem zavarja, mivel mindegyikük más nemzedéket képvisel.
Egyértelműen megállapítható, hogy a nők a férfiaknál ritkában kapnak ragadványnevet. Kató néném a szomszédból általában nem jónapotot köszönt ismerőseinek, hanem így üdvözölte őket: „Pá, Magduska!, Pá, Erzsike!, Pá, Juliska!, így őrá menthetetlenül ráragadt a Pákató név.
A hölgyek többnyire foglalkozásuk kapcsán kaptak ragadványneveket: Postás Margit, Bótos Kati, Fodrász Zsuzsi. Nem csak egy embernél, de egy egész közösségnél megfigyelhető, hogy időnként a könnyebb megoldást választja. Amikor a faluba – főként házasság révén – új személy kerül, s az illető például férfi, akkor a környezete nem a vezetéknevét tanulja meg, hanem a párjáról nevezi el. Így keletkeztek a Juci Pisti, a Zsóka Sanyi, a Surik (Sanyi) Margó nevek. De előfordul az is, hogy a bekerült új környezetében annak a falunak a nevét kapja, ahonnan származik. A Papiból Csongorra férjhez ment fiatalasszonyból így lett Papi Tojó.
– Hol kapható jó bor? – kérdezték munka után a villamosszolgáltató megfáradt dolgozói. – Hát itt, a teleppel szemközt, a szépasszonynál.
A tanárokat ma is előszeretettel nevezik el diákjaik. A névadásokban gyakran felfedezhető a jóindulat és a tisztelet – van, akit a gimnázium lelkiismereteként emlegettek –, máskor pedig a kritikus hozzáállás figyelhető meg. A végtelenül szigorú, sohasem mosolygó matematikatanárt ezért nevezték a háta mögött a kegyetlenségéről híres náci vezér után Bormannak. A divatmajmoló tanárnőből így lett Misszmadam, az angoltanárt furcsa kiejtése miatt a tanítványai csak Tumarrónak nevezték, azt a pedagógust pedig, aki magyarázatkor gyakran hunyorgott – Pislancsnak. Aki sűrűn nyújtózkodott, azt Guminyakúnak, aki pedig úgy beszélt, mintha állandóan gombóc lenne a szájában, a Buborék nevet kapta. Az egyik tanárnak az volt a szokása, hogy mindegyik fiútanulót Zsigának szólított. Gondolom, a nyájas olvasó kitalálta, hogy hamarosan a háta mögött őt is csak így emlegették.
Az egyik tóháti falu remek focistája azzal hozta ki feleségét a sodrából, hogy a vasárnapi ebédből csak néhány kanállal volt hajlandó elfogyasztani. Hamarosan bevallotta a párjának, hogy nagyon ízlik a főztje, ám ha jóllakik, akkor állandóan azt érzi a mérkőzés alatt, hogy lötyög a húsleves a hasában. Természetesen a dolognak hamar híre ment, s attól kezdődően a csapat tagjai csak Lötyinek szólították a középcsatárt.
Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy két ragadványnevük is van. Bégányi barátunk egy végtelenül kedves és előzékeny középkorú férfi, aki délelőttönként mindenkinek „hellókát” köszön, hamarosan rajta is maradt ez a név. Délután viszont a kocsmában néhány sör elfogyasztása után már tigrisként viselkedik. Ilyenkor a Tigris megszólítás jár neki.
Írásunkat azzal kezdtük, hogy a ragadványnevek létrejötte az egyén egyértelmű beazonosítása szándékán túl azzal magyarázható, hogy a hagyományos közösség a tagjairól minél több ismerettel kíván rendelkezni. Ezeket a jegyeket szereti mind egyértelműbbé tenni. Az alapvető szándék akkor sem más, ha azt a jelzőt az illető esetleg sértőnek, igazságtalannak tartotta.
A bölcsebbek viszont tudták, hogy a közösségi ítélet, szemlélet, netán bélyeg – hívjuk bárhogy is – ellen nincs apelláta, azt el kell fogadni. Aki ezt a játékszabályt megértette, az többnyire így mutatkozott be.
– Kis János vagyok – a barátaimnak, ismerőseimnek egyszerűen Kopek.
Kovács Elemér
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
