1969. július 20-án az amerikai Apolló-11 űrhajó leszálló egysége, a Lunar Module Eagle (LM-5) fedélzetén két asztronautával, sikeres landolást hajtott végre a Holdon. Az emberiség történetében elsőként Neil Armstrong lépett a Hold felszínére, akit negyedórával később Edwin Aldrin követett.
Ezzel a történelmi küldetéssel pedig végleg eldőlt, hogy az Egyesült Államok nyerte meg a Hold meghódításáért folytatott versenyfutást – írja az Origo.
Noha a Szovjetunió hivatalosan mindig is tagadta, hogy lenne emberes Holdprogramja, de a kulisszák mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával valójában lázasan készülődött az elsőség megszerzéséért.
Hidegháborús szembenállás generálta az űrversenyt
Az 1950-es években, az egyre fenyegetőbb hidegháborús szembenállás idején a két katonai szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között csúcsra járt a fegyverkezési verseny. Amerika atommonopóliuma 1949-ben, az első szovjet kísérleti nukleáris fegyver sikeres felrobbantásával ért véget. A termonukleáris magfúzió elvén alapuló hidrogénbomba megalkotásával 1952-ben az Egyesült Államok visszaszerezte vezető pozícióját, ám alig három évvel később, 1955. november 22-én a Szovjetunió is felrobbantotta a saját hidrogénbombáját.
A két nagyhatalom közötti fegyverkezési verseny fókuszába ezután a nukleáris robbanófejek minél gyorsabb, és kivédhetetlenebb célba juttatásának kérdése került. A haditechnika rohamos fejlődése miatt a stratégiai nehézbombázók egyre sebezhetőbb célponttá váltak, ami miatt ugrásszerűen megnőtt a ballisztikus rakétakísérletek jelentősége. 1945 után – ironikus módon – mindkét szuperhatalom a náci Németország „hagyatékát” használta fel első ballisztikus rakétáinak kifejlesztéséhez.
Az 1942-ben kifejlesztett német A-4, vagy közismert nevén V-2-es folyékony hajtóanyagú rakéta volt a technikatörténet első olyan ballisztikus rakétája, amely átlépte a földi atmoszféra és a világűr provizórikus határát jelentő Kármán-vonalat. A náci Németország összeomlásának végnapjaiban, 1945 áprilisában az amerikai és a szovjet katonai hírszerzés egymással versenyezve, szervezett „agyvadászatba” kezdett, hogy megszerezze a náci titkos katonai kutatások dokumentumait, valamint elfogja a vezető német rakéta és atomtudósokat, illetve hadiipari mérnököket.
E versenyben az amerikaiak bizonyultak sikeresebbnek, hiszen a legértékesebb „nagyvad”, a V-2-es rakéta főkonstruktőre, Wernher von Braun, és munkatársai amerikai fogságba kerültek. Az Egyesült Államokba letelepedett egykori német rakétatudósok alkották meg Amerika első hadászati ballisztikus rakétáját. A kezdeti látványos sikerek miatt az amerikai hadvezetőség abba a hitbe ringatta magát, hogy behozhatatlan lépéselőnybe került a szovjetekkel szemben a rakétatechnikai versenyben.
Ezért is érte hidegzuhanyként a nem várt hír, hogy a Szovjetunió 1957. október 4-én földkörüli pályára állította az emberi civilizáció történetének első műholdját, a Szputnyik-1 –et. Ez pedig azt jelentette, hogy a szovjetek előzték meg Amerikát.
Látványos szovjet űrsikerek, amelyek valósággal sokkolták Amerikát
Az 1950-es évek második felétől kibontakozó látványos szovjet-amerikai űrverseny hátterében tulajdonképpen a két rendszer közötti kiélezett katonai-technológiai versengés állt, aminek persze, komoly propagandaértéke is volt. Nem véletlen, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának első titkára a Szputnyik-1 sikeres pályára állítása után magabiztosan kijelentette, hogy a Szovjetunió fejlettség tekintetében hamarosan utoléri, sőt, megelőzi az Egyesült Államokat.
Még ha Hruscsov e bombasztikus nyilatkozatát nem is vették túl komolyan a tengerentúlon, ám ami tény, az tény: a sorozatos szovjet űrsikerek komoly nyugtalanságot okoztak Washingtonban.
És 1957-től kezdve, évről évre valósággal csak úgy záporoztak az egyre újabb szovjet sikerek. 1957. november 3-án ismét szovjet szenzációt kürtölt világgá a sajtó: a Szputnyik-2 műhold fedélzetén, Lajka kutya személyében először jutott ki egy élőlény a világűrbe. A szovjet űrtechnika fejlettsége komoly zavarba ejtette a nyugati szakértőket, mert nem egészen másfél évvel a Szputnyik-1 felbocsátása után, 1959. január 4-én a Szovjetunió – ugyancsak elsőként – megközelítette a Holdat.
Az 1959. január 2-án Bajkonurból felbocsátott Luna-1 volt az első olyan ember alkotta eszköz, amely elérte a második kozmikus sebességet, és kijutott a bolygóközi térbe.
34 órás repülés után, január 4-én 5 995 kilométerre repült el a Hold mellett, majd a technikatörténet első mesterséges bolygójaként Nap körüli pályára állt.
A Hold szovjet ostroma a Luna-2 űrszonda indításával folytatódott, amit 1959. szeptember 12-én egy háromlépcsős Vosztok-2 hordozórakétával bocsátottak fel Bajkonurból. A Luna-2 több mint 39 órás repülés után a Hold Palus Putedrinis nevű síkságára csapódott be a Holdat elért első, ember alkotta eszközként.
A leglátványosabb szovjet siker két évvel később hozta lázba a világot: 1961. április 12-én, a Vosztok-1 fedélzetén Jurij A. Gagarin végrehajtotta a történelem első sikeres űrrepülését. Ilyen sikersorozat mellett nem véletlenül tippeltek sokan arra, hogy a Hold felszínére is szovjet asztronauta fog lépni elsőként.
Cáfolták, de gőzerővel dolgoztak rajta
Az 1960-as évek elejére az űrversengés mindkét szuperhatalom számára politikai presztízskérdéssé vált. A látványos szovjet űrsikerek miatt az Egyesült Államoknak lépnie kellett, hogy bebizonyítsa technikai fölényét a Szovjetunióval szemben. Erre volt visszavezethető John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én a kongresszus előtt elmondott híres beszéde, amelyben bejelentette, hogy Amerika még az évtized vége előtt embert küld a Holdra.
Az elnök által meghirdetett cél teljesítéséhez hatalmas anyagi és szellemi erőforrásokat kellett mozgósítani.
A több emberes űrrepüléseket tesztelő Gemini-program, majd az ezt követő, 1967-ben elindított Apolló-projekt is az amerikai Holdra szállást készítette elő. A második világháború idején a náci rakétafejlesztést irányító egykori SS-őrnagy, Werhner von Braun volt az, aki áthidalta a projekt legnagyobb technikai problémáját, és megkonstruálta Amerika számára a holdutazást lehetővé tévő szupererős Saturn-V. hordozórakétát.
De mi történt mindeközben a vasfüggöny mögött? Az amerikai űrprogrammal szemben a szovjet kísérletekre a titkolózás sűrű homálya borult.
A Szovjetunió az 1964-es Voszhod- programmal indította el saját több emberes űrkísérleteit, Alekszej Leonov pedig 1965. március 18-án hajtotta végre az űrkutatás történetének első sikeres űrsétáját.
A nyugati szakértők mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy a szovjetek is gőzerővel készülnek a Hold meghódítására, noha Moszkva határozottan cáfolta ezt.
A szovjet éra idején a cáfolat azonban sokszor éppen az ellenkezőjét jelentette, és ez alól a titkos szovjet Holdprogram sem volt kivétel.
Csak űrsétával lehetett volna átszállni a szovjet holdkompba
A szovjet fejlesztők, még a zseniális szervező és rakétatudós, Szergej Koroljov irányítása alatt tették meg az első lépéseket a Luna-programmal, a titkon remélt orosz holdutazás megvalósításához. Az 1960-as évek derekára az addig szerzett tapasztalatok alapján egyértelművé vált, hogy csak többlépcsős megközelítési manőver kidolgozásával realizálható a holdutazás.
A szovjet tervek szerint az orosz Hold-űrhajó egy hordozórakétából, egy keringő, valamint egy Holdra leszálló egységből állt volna, hasonlóan az amerikai űrkutatási szervezet, a NASA Apolló-űrhajóihoz.
A szovjet mérnökök végig a tolóerő/tömeg arány problematikájával küzdöttek, ezért tervezték a súlycsökkentés követelménye miatt egyszemélyesre a leszálló modult. (A reménybeli szovjet Hold-expedíció így csak kétfős vállalkozás lett volna, szemben az Apolló-űrhajók három asztronautás személyzetével.)
A Hold körül keringő parancsnoki modullal történt összekapcsolódás után az LK egységből a Holdat megjárt űrhajós ismét csak űrsétával tudott volna átjutni a Földre visszatérő űrhajóba. Az elhagyott LK modul ezután már üresen, tovább keringett volna a Hold körül.
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
