Az európai integráció az ezredfordulóig osztatlan megítélés szerint sikertörténetnek számított. Mivel magyarázható, hogy az Európai Unió az utóbbi másfél-két évtizedben egyre kevésbé tud megfelelő válaszokat adni a globális kihívásokra?
Az öreg kontinens a nagy földrajzi felfedezésektől a huszadik század elejéig vitathatatlanul a civilizációs fejlődés legfőbb motorja volt.
Európa a formálódó világgazdaság centrumából annyi anyagi és szellemi tőkét halmozott fel, ami a tizenkilencedik század utolsó harmadáig leküzdhetetlen versenyelőnyöket biztosított számára.
A régi századfordulón már kihívóként jelentkezett az Egyesült Államok, a globális átrendeződést azonban egyértelműen az első világháború gyorsította fel.
A nagy háború öldöklő küzdelmében az öreg kontinens nagyhatalmai kölcsönösen kimerítették az erőforrásaikat, a háborút eldöntő Egyesült Államok pedig aránytalanul kis áldozatokat vállalva válhatott a világpolitika és a világgazdaság meghatározó szereplőjévé.
A második világháborúban Európa újrajátszotta az első világháború forgatókönyvét, aminek következtében az öreg kontinens korábbi súlyát elveszítve a hidegháború ütközőzónájában találta magát.
Európa térvesztéséből logikusan következik az integráció gondolata, hiszen a kontinens lejtmenetét felgyorsító két világégés egyértelműen a nagyhatalmak feloldhatatlan rivalizálásából eredt. Az integráció alapító atyái – Adenauer és de Gaulle – hívták életre az európai együttműködés alapjának számító német–francia tengelyt, a lehetőségek szerint összehangolva a két korábban engesztelhetetlen rivális érdekeit.
A mára nézve fontos tanulság, hogy az ötvenes években megalapozott európai integráció a hidegháború viszonyrendszerében egy politikailag alávetett helyzetben lévő Nyugat-Európa nemzetgazdaságainak érdekeit hangolta össze. Magyarán, a születőben levő Európai Unió a gazdasági érdekek összehangolásával ugyan felszámolta a klasszikus európai hatalmak közötti rivalizálás legfőbb okát, de nem vált önálló politikai tényezővé.
A hidegháború végén Európa új esélyt kapott arra, hogy a szuperhatalmi versengés ütközőzónája helyett újra a világpolitika (egyik) centrumává váljon.
Az integráció felgyorsult, majd az ezredforduló után Közép-Kelet-Európa legtöbb államának csatlakozásával új lendületet kapott. Egészen az ezredforduló utáni évtizedig egyértelműnek látszott, hogy az európai integráció sikertörténet, hiszen a kontinens erejét a huszadik század első felében gúzsba kötő nagyhatalmi rivalizálás helyett erősödik a kohézió a kontinensen belül.
Mind több jel mutat azonban arra, hogy a kétezres évek második felétől az Unió adós maradt a globális kihívásokra adott megfelelő válaszokkal. A magyarázat részben abból adódik, hogy az EU változatlanul sokkal inkább gazdasági integráció, semmint politikai, vagyis az Európai Unió a világpolitika és a világgazdaság színpadán továbbra sem lép fel egységes szereplőként. Ami azonban a hidegháborús versengés másodhegedűseként törvényszerűség volt, az utóbbi három évtizedben már sokkal inkább elszalasztott lehetőség.
Mára Közép-Európából szemlélve is egyre nyilvánvalóbb, hogy az Európai Unió ugyan megjelenít valamit a közös európaiságunkból, de nehezen érezhetjük a magunkénak.
Bonyolítja a helyzetet, hogy mindenkinek más baja van az integráció nyomán felserdült egységes Európával. Vannak, akik a nemzetállamuk feloldódásától tartanak, mások szerint a mai EU még túlságosan is a nemzetállamok Európája.
Egyvalamiben majdnem mindenki egyetért, az uniós intézményrendszer túlbürokratizált, működésének hatékonysága csorbát szenved. A következmények tekintetében már megoszlanak a vélemények. A szkeptikusok szerint a tehetetlenségbe fulladó uniós intézmények akarva-akaratlanul a globális nagytőke térnyerését készítik elő. Megint mások a részérdekek gyakori előtérbe helyezését kárhoztatják a közösségi érdekek rovására. Ami bizonyos, a globális versenyben Európa lemaradni látszik az Egyesült Államok és a feltörekvő hatalmak mögött.
A 2008-at követő válság érzékelhetően átrendezte a világgazdaság erőviszonyait. Bár az Európai Unió egyesített gazdasági ereje még mindig a legerősebb pólust képezi, a feltörekvő hatalmak leginkább az európai nemzetgazdaságok kárára hasítanak ki egyre nagyobb szeletet a globális gazdaság tortájából. Európa a hidegháború idején nyíltan a katonapolitikai versengés ütközőzónája volt, jelenleg a világgazdasági versengésben számít felvonulási terepnek. Adódik a kérdés, miért papírtigris az Európai Unió, s egyáltalán visszafordíthatóak-e a folyamatok?
Az Uniónak, ha akár csak a jelenlegi súlyát szeretné megőrizni, mindenképpen önálló világpolitikai tényezővé kell válnia. Az alapvető vita az unión belül nem a végcél, hanem az oda vezető út tekintetében van.
A két egymással szembe helyezkedő állítás az integráció további elmélyítését, illetve a nemzetállamok szorosabb együttműködését kínálja megoldásként. A föderalisták az Európai Egyesült Államokban, a szuverenisták a nemzetállamok hatékonyabb együttműködésén alapuló virágzó Európában hisznek.
A föderalisták állítása logikusnak tűnhet, hiszen a nemzeti kormányok részérdekeit összehangolni valóban időigényes, a döntéseket lelassító folyamat, a minta is adott: az Amerikai Egyesült Államok. Valójában éppen az USA-val való összevetés mutatja, mennyire más úton jár Európa, s ebből adódóan mennyire mások a lehetőségei. Az Egyesült Államok létrejötte óta kulturális olvasztótégely volt, idővel megteremtve az amerikai identitást. Az öreg kontinensen ezzel szemben máig nem alakult ki kézzel fogható európai identitás, a föderalisták zászlóvivője, Macron maga is a francia nemzetállam alapvető érdekeit képviseli, nem elvonatkoztatva a napjainkban is virulens francia nacionalizmustól.
Az európai valóság napjainkban a gyorsuló migráció ellenére is a nyelvi, nemzeti sokszínűség. A föderalista falanszter helyett a szuverenisták ehhez a valósághoz szeretnék igazítani az európai politikát.
Nem a nyílt társadalomban, a kulturális olvasztótégelyben látják Európa jövőjét, hanem a nemzetek szorosabb együttműködésében, ami által elérhetővé válik, hogy az Európai Unió önálló világpolitikai szereplővé nője ki magát. Ehhez elengedhetetlen az egységes európai külpolitika és a közös hadsereg. Vagyis a szuverenisták nem akarnak kevesebb Európát, csak a szorosabb együttműködést máshogy képzelik el: nem idealisztikusan, hanem a realitásokhoz igazítva.
A nemzetek Európáját támogató felfogás aligha véletlenül éppen Közép-Európában a legerősebb.
A szovjet blokkból alig harminc éve szabaduló térségnek közeli tapasztalata van arról, mit is jelent a nemzeti szuverenitás elvesztése. A V4 ezért válhatott a szuverenista felfogás motorjává,
s éppen ebből a megkülönböztetett helyzetből adódik, hogy az ellenérdekelt tábor folyamatosan megkísérli fellazítani a visegrádi országcsoportot.
Az Európai Unió jövőjét meghatározó vitákban kulcsszerep juthat Közép-Európának, ami által az integráció újabb lendületet nyerhet. Ez a lehetőség esélyt kínálhat arra, hogy az Európai Unió a globális versenyben az Egyesült Államokkal és a feltörekvő hatalmakkal szemben is megtalálja a maga válaszait.
Megjelent a Magyar7 2021/24. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
