A rendszerváltozás hátterével kapcsolatban interjút kértek Raffay Ernőtől az egyik történelmi kutatóműhelyben, amit a Fidesz-kormányzat hozott létre. Néhány napja viszont arról értesítették a történészt, hogy „sajnos a szám tematikai keretei közé végül nem tudtuk beilleszteni a szöveget.” Az Erdély.ma megbízható belső információi szerint az intézménynek Raffay Ernő mondanivalójával volt a problémája. A kicenzúrázott interjú teljes szövegét változtatás nélkül közöljük. Az elmúlt időszakban több hasonló eset fordult elő, nemsokára egy újabb ügyet is be fogunk mutatni. Nemrég ugyancsak az Erdély.ma közölte, hogy Jelenczki István Trianon-filmjét tiltották le a közmédia M5 csatornáján.
Melyek voltak az első jelek, amelyeket személyesen úgy értékelt: van esély valamiféle komoly politikai változásra Magyarországon?
1977-től a szegedi József Attila Tudományegyetem tanára voltam, s a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kezdtünk beszélgetni politikai kérdésekről (a magyarországi helyzetről és az erdélyi, elnyomott magyarság helyzetéről) néhányan, majdnem valamennyien a bölcsészkar fiatal oktatói. A
nyolcvanas évek közepére kialakult egy csoport, körülbelül hat-nyolc ember, akikkel az egyikünk lakásán minden héten egyszer találkoztunk. A budapesti, furcsa arcélű, önmagát „demokratikus ellenzéknek” nevező személyekkel nem volt kapcsolatunk. 1986. október végén, a forradalom 30. évfordulóján egy hódmezővásárhelyi lakásban ott voltunk néhányan, ahol
Fónay Jenő elmondta a majdnem-kivégzésének rémisztő történetét. Több napon át, minden hajnalban kivitték a börtönudvarra fölakasztani, majd visszakísérték, azzal, hogy „majd holnap döglessz meg”. Fónay elmondta, hogy akkor omlott össze lelkileg, amikor a tizenvalahányadik nap hajnalán fölolvasták az „elnöki tanács” kegyelmi döntését.
Az ilyen történetek példaképeket állítottak elénk, ’86-tól már elmondható, hogy készültünk a jövőre. Ráadásul egy idő után jöttek a hírek az európai haderő- és fegyverzet-csökkentési tárgyalásokról: érzékelhető volt, hogy mintha gyöngülne a szovjet hatalom.
Melyek voltak az első kapcsolódási pontok a rendszerváltás folyamatához? Egyértelmű volt, hogy a Magyar Demokrata Fórum felé tájékozódik?
A nyolcvanas évek közepén egy ismerős javasolta, hogy menjünk föl Pestre a „repülő egyetem” egyik előadására. Ott az egyik későbbi SZDSZ-es nagyság tartott előadást (a nevére nem emlékszem), s minden mondatából látszott, hogy gúnyosan lebecsüli a magyarságot. Soha többé nem mentem
közéjük. Viszont amikor jöttek a hírek Lakitelekről, Lezsák Sándor bátor tevékenységéről, talán ’87-ben vagy ’88 őszén, amikor hallgatók felügyelő tanára voltam valamilyen őszi mezőgazdasági munkán (az akkori dékán, Mikola Tibor nyelvész professzor kinevezett a mezőgazdasági munkákat
szervező kari bizottság élére), kiutaztam Lakitelekre, ahol Lezsák elbeszélgetett velem, s miután láthatta, hogy nemzeti és keresztény gondolkodású ember vagyok, megbízott, hogy Pordány Lászlóval együtt (aki az egyetem angol tanszékének tanára volt, később többszörös
nagykövet angolszász országokban) kezdjük meg az MDF szervezését. El is kezdtük: jártuk a Csongrád megyei városokat és falvakat, s azt tapasztaltuk, hogy a vidéki magyar értelmiség csatlakozik hozzánk. Részt vettünk a második lakiteleki találkozón, majd megszerveztük az MDF szegedi demográfiai fórumát. Fekete Gyula vezetésével sok fontos hozzászólás hangzott el a szegedi bölcsészkar legnagyobb tantermében, az auditórium maximumban. Ráadásul volt még egy szempont, aminek sokat köszönhettünk szegedi nemzeti ellenzékiek: Budapestről minden héten egyszer lejárt a
szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára Bíró Zoltán irodalmat tanítani. Rendszeresen találkoztunk vele, így aztán képben voltunk a mindenkori legfontosabb eseményekkel.
Amikor 1989 februárjában a szegedi országgyűlési képviselő, Apró (Klein) Antal, a „Kádár, Apró, Dögei” hármas tagja nyakérgörcsre hivatkozva lemondott képviselői mandátumáról, a helyi MDF, Fejér Dénes ’56-os forradalmár, ’89-ben a JATE (egyetemi) Könyvkiadó vezetőjének javaslatára én lettem a képviselőjelölt. Elmondhatom, hogy 1989. augusztus 5-én Apró – Raffay csere történt a három szegedi képviselői hely egyikén.
Történészként végzett és a szegedi egyetemen dolgozott oktatóként. Mennyire volt már meg ekkor a hadtörténeti érdeklődése? Segítette mindez a jelen eseményeire való „mélyebb” rálátást?
Hadtörténeti érdeklődésem nem volt, viszont 1987 nyarán jelent meg első könyvem (amely a kandidátusi disszertációm volt) Erdély 1918-1919-ben címmel. Pár héttel később, legnagyobb meglepetésemre, fölhívott Szűrös Mátyás, aki akkor az MSZMP külügyi vezetője volt, majd személyesen elbeszélgetett velem a kommunista párt Duna parti székházában. Két munkatársa volt jelen: Tabajdi Csaba és Szokai Imre. Úgy láttam ebből, hogy a párton belül komoly fordulat érlelődik, legalábbis egyes személyik részéről. Amikor később Szűrös a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke lett, támogattam őt, mivel kiváló magyarnak bizonyult. Kár, hogy nem ő vagy Pozsgay Imre lett 1990-től az első törvényes államfő.
Ezt persze Antall József árulásának köszönhetjük, aki megkötötte az MDF – SZDSZ paktumot. Ott voltam 1990 tavaszán az MDF Bem téri székházában, már a megnyert választások után, amikor Antall kiosztotta nekünk, képviselőknek a paktum szövegét, s azt mondta, hogy olvassuk el, s szavazzunk róla. Ha leszavazzuk, visszaadja miniszterelnöki megbízatását. Ez a sok újonnan megválasztott, politikai tapasztalat nélküli képviselő durva megzsarolása volt. Ez volt a rendszerváltoztatás elbukásának-elsikkasztásának egyik legelső cselekedete.
Nemcsak honvédelmi államtitkárként, de már, az országos listát állító egyik ellenzéki pártnak a képviselőjeként beleláthatott valamelyest a szovjet csapatkivonásokkal kapcsolatos tárgyalásokba. Hogyan látja: mennyire tudta érvényesíteni a magyar fél az érdekeit a tárgyalások folyamán?
1990. március első napjaiban Antall József fölhívott telefonon. Én akkor már 1989. augusztus óta képviselő voltam s az 1945 utáni parlamenti élet első vizsgálóbizottságának, a Czinege Lajos tevékenységét firtató bizottságnak a vezetője, Német Miklós miniszterelnök megbízásából. Antall azt mondta, hogy másnap reggel utazzak Budapestre, mivel Németh miniszterelnök összehívott minden ellenzéki pártból egy vagy két embert, s tárgyalni akar velünk valamilyen katonai ügyben. Másnap a miniszterelnök elmondta, hogy pár nap múlva kormányküldöttség utazik Moszkvába, amely előkészíti, majd egy nappal később Horn Gyula külügyminiszter érkezik, aki Sevarnadze szovjet külügyminiszterrel aláírja a szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt. Óriási hír volt, s Németh Miklós azt kérte, hogy három ellenzéki párt delegáljon egy-egy személyt, akik elkísérik Somogyi Ferenc külügyi államtitkárt Moszkvába, majd ott lesznek az aláíráskor is, mint olyan
személyek, akik azt mutatják a világ számára, hogy ebben az ügyben nemzeti egység van. Antall személyemet javasolta az MDF részéről, az SZDSZ Demszkyt, a Fidesz pedig Kósa Lajost. Akkor ismertem meg ezeket az urakat. Hazarohantam Szegedre az öltönyömért, másnap repültünk Moszkvába. Megjött Horn, Sevarnadzével aláírta az egyezményt, és mi ellenzékiek biodíszletként álltunk Horn mögött. Egy érdekesség: Sevarnadze odajött hármunkhoz, s azt mondta, hogy na, ellenzékiek, most ihatjátok a legjobb grúz vörösboromat. Megkérdezte, hogy milyen kezdettel akarjuk a szovjet csapatok kivonását? Kósa és én azt mondtuk, hogy lehetőleg azonnal; Demszky pedig azt, hogy az SZDSZ-nek mindegy.
Legnagyobb megdöbbenésemre, hazaérkezésünk után Demszky azt mondta az egyik vele készült interjúban, hogy ő mondta azt Sevarnadzének, hogy azonnal vigyék kifelé a szovjet csapatokat, a Kósa és a Raffay pedig azt mondták, hogy nekik mindegy. Demszky nyílt hazugságát szóvá tettem a sajtóban, mire valamelyik belpesti zsidó lap antiszemitizmussal vádolt. Elindult a rendszerváltoztatás.
A nemzetközi, elsősorban amerikai-szovjet erőviszony függvényében mennyi beleszólása, kezdeményezési lehetősége volt Magyarországnak a csapatkivonásokkal kapcsolatban?
Az európai haderő- és fegyverzetcsökkentési tárgyalások a két világhatalom, az USA és a Szovjetunió között zajlottak. Ez azt jelenti, hogy a kis országoknak ügyesen kellett/lehetett az érdekeiket érvényesíteni. Egyértelmű volt, hogy a Gorbacsov pártfőtitkár vezette SZU meggyöngült, geostratégiai szempontból visszavonulásra kényszerült. Ennek több oka volt, talán a legfontosabb a nagyszerű, konzervatív elnök, Ronald Reagan csillagháborús hadászati terve: Gorbacsovnak jelentette a szovjet
vezérkar, hogy ezzel érdemben nem képesek szembeszállni. Később a HM-ben egy tábornoktól hallottam a harmadik világháborús hadműveleti tervekről: a szovjet rakétacsapatok talán meg tudták volna semmisíteni az Északi sark fölött érkező amerikai atomrakétákat, azonban a „csillagokból”, azaz a világűrből érkezők megsemmisítették volna a Szovjetuniót. Bizony, Gorbacsov a bölcsességével valószínűleg megmentette a világot. Ami a magyar érdeket illeti: beleszólásunk semmi nem volt a két nagyhatalom tárgyalásába, viszont a Németh – Horn kormány sietett a szovjet csapatok kivonásával, ugyanis a következő, már többpárti képviselőválasztáson politikai előnyt akartak ebből kovácsolni.
Antall József egy 1992-es frakcióülésen – nem kis iróniával, ugyanakkor a magyar történelem ismeretében nem meglepő módon – a következőképpen emlékezett a moszkvai katonai tárgyalásokra: „Egy szűk folyosón vittek bennünket [Für Lajossal], saját biztonsági
embereinket is már leválasztották. Egymástól annyit kérdeztünk: „Mit gondolsz, Szibériában kötünk ki?” Mennyire nyomta rá a bélyegét ez a lélektani helyzet a tárgyalások folyamatára?
Megítélésem szerint az Antall-kormány tagjainak legnagyobb része gyáva, méltatlan ember volt, akikre „nagy volt a zakó”. 1990 tavaszán, amikor Antall magához hívott egyszer éjjel fél egyre, s közölte velem, hogy kormányában honvédelmi miniszterként számít rám, én azt gondoltam, hogy nemcsak megteremtjük a független Magyarországot, hanem visszavesszük, ha kell, fegyverrel az idegen megszállás alatt lévő területeinknek legalább egy részét. (MDF-es társaim a kormányalakulás előtti héten kifúrtak.)
Erre egyébként 1990 – 1993 között legalább három lehetőségünk lett volna: Kárpátalja, amikor fölbomlott a Szovjetunió; Felvidék, amikor 1992. december utolsó napján megalakult a hadsereggel egyébként nem rendelkező „Szlovákia”, végül a délszláv háborúban részt kellett volna vegyünk, s horvát szövetségben vissza csatolhattuk volna a szerb megszállás alatt lévő Dél-Bácskát és Bánságot. Antal mereven ellenezte mindezt, ráadásul a rendszerváltozás legnagyobb elárulója, Für Lajos úgy akarta honvédelmi miniszteri pozícióját megőrizni, hogy semmilyen ügyben nem kezdeményezett, nem csinált semmit. A történelmi összevetés: amikor Török Bálintot a szultán sátra előtt foglyul ejtették, biztosan nem remegett a félelemtől. Különben Antall József nekem elmondta, hogy semmire sem becsüli Fürt, tehetségtelen karrieristának tartja, s csak amiatt hagyja miniszteri pozíciójában, „mert a Lajos erősen népszerű az MDF-es tagság előtt”. Megítélésem szerint Bíró Zoltán kellett volna miniszterelnök legyen, tehetségesebb és minden szempontból rátermettebb volt Antallnál.
Melyik pillanatban érezte azt, hogy az események már visszafordíthatatlanná váltak?
Az események a szovjet-amerikai katonai tárgyalásokkal váltak visszafordíthatatlanokká – mi magyarok sokkal többet elérhettünk volna 1989-1990-ben. A magyar értelmiségi elit erre volt képes.
Mekkora szerepe volt a tárgyalásokban az adott katonai vezetésnek? Volt-e tapasztalható „visszahúzó” szándék a kommunista rendszer „helyén maradt” kinevezettjei részéről?
1990-ben, a kormányváltás után nem sokkal – javaslatomra – fölszámoltuk a politikai tiszti rendszert. Annyit tudtam elérni, hogy az 1990-ben szolgálatban volt (ha jól emlékszem) 44 tábornok közül talán hármat vagy négyet sikerült tisztes nyugdíja küldeni.
Für Lajosról egy hét alatt bebizonyosodott, hogy gyönge, nem vezetésre termett ember, akinek fogalma sincs a hadsereg belső viszonyairól.
Egyszer összehoztam egy találkozón az MDF mellé állt tisztekkel, akik elmondták neki a haderőt átalakító elképzeléseiket. Für másnap ezt mondta nekem: ezek a tisztek teljesen hülyék. Amúgy a miniszter nem ismerte a katonai rendfokozatokat sem: tőlem kérdezte, hogyan kell szólítania a tábornokokat. A kormányprogram katonai részét, amit Antall a miniszterelnöki expozéjában fölolvasott, én írtam Pécsett. Für az MDF Bem téri épületének portásával (!!) üzent, hogy írjam meg a katonai kormányprogramot. Az ilyen típusú MDF-es vezetőknél csak az SZDSZ volt rosszabb. Például, még a kormányunk megalakulása előtt, az új honvédelmi bizottság elnöke, Mécs Imre a bizottság első ülésén ezt mondta: arról tárgyaljunk, hogy legyen-e egyáltalán Magyarországnak hadserege, honvédsége? A kommunista, általában nem magyar nemzetiségű tábornokok általában az SZDSZ-t támogatták, egyértelműen etnikai okok miatt.
Józan ésszel nehezen felfogható, hogy a Szovjetunió számos anyagi követelést támasztott a kivonulás kapcsán. A végül nullszaldós megállapodás hátrányosnak vagy – például a német tapasztalatokkal összehasonlítva – előnyösnek volt tekinthető a magyar fél számára?
Ami a magyar érdek érvényesítését illeti, a magyar tárgyaló delegáció vezetője Annus Antal vezérőrnagy lett. Tőle tudom, hogy az oroszok rengeteg pénzt követeltek Magyarországtól, mondván, hogy komoly laktanya beruházásokat eszközöltek. Annus erre azt mondta, hogy jó, akkor mi Budapest ’56-os lerombolásáért kérünk milliárdokat. Végül elvileg nullszaldós lett a megállapodás, azonban mégsem: Borsits tábornok vezérkari főnöktől tudtam meg egy bizonyos kárpótlási ügyben, hogy az oroszok itt hagytak a honvéd vezérkarnál 110 millió forintot. Hogy mi lett a pénz sorsa, nem tudom; Borsits 1994-től, a kassai zsidó származású Keleti ezredes „minisztersége” idején civilként helyettes államtitkár lett a HM-ben. Ismét csak gratulálni tudok annak a Fürnek, akinek Keleti politikai tiszt éveken át a legbizalmasabb embere lett, s szervezte Für „jó hírnevét” a balos sajtóban, miközben engem minden nap gyalázott a népszabadságos barátai segítségével.
Sok visszaemlékezés szerint az évtizedek során itt állomásozó szovjet csapatokkal a helyi lakosság viszonylag jó volt, főként üzleti jellegű kapcsolatokat ápoltak. Ezek a vélemények mennyire tekinthetők megalapozottnak, és a jelenség általánosnak?
A szovjet haderőben kemény fegyelem volt, azonban a nyolcvanas évek vége felé ez föllazult. Ekkor keletkezett a gázolajjal és egyéb műszaki berendezkedésekkel a kereskedelem, egy ismerősöm például kétezer forintért kiváló szovjet katonai távcsövet vásárolt. Ha egy katona eladja a haditechnikát, akkor az a hadsereg nem sokat ér.
Mennyire látja emlékezet-politikailag helyénvalónak a kivonulás napját, június 19-ét? Történészként hogyan látja e napot a sok évszázados magyar függetlenségi hagyomány tükrében?
Elfogadhatónak tartom a kivonulás napját emlékezetpolitikai dátumként, csak az a baj, hogy az oroszok nem a mi kezdeményezésünk miatt távoztak, hanem a nemzetközi szovjet meggyöngülés és vereség következtében.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
