A keletről érkező hírek hatására a magyar lakosság rettegett a Vörös Hadsereg katonáitól. A szovjetek 1944. augusztus 26-án értek magyar területre az Úz völgyében, komoly harcok közepette vonultak nyugat felé, míg a front 1945 áprilisában átvonult az országon.
A Magyar Nemzeti Levéltár „Törvényes” megszállás, szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteményében Szederkényi Györgyné emlékezett vissza 50 év távlatából Székesfehérvár szovjet megszállására.
’44 decemberében az oroszok már a város széléről ágyúztak, hangosbemondón hívták fel a lakosságot, hogy ne támogassa a németeket. „Itt meg megvolt az ellenpropaganda: pálinkával itatják a katonákat, rongyosak, éhesek, a tisztek hátulról, fegyverrel kényszerítik harcba őket. Ölnek, pusztítanak, nők, szabad rablás, stb.”
Szederkényi Györgyné Klára családjával a pincében vészelte át a harcokat, ahogy írja, „azt sem tudtuk, mi van a szomszédban majd egy hónapig”. Hallották, ahogy közelednek a katyusákból kilőtt száz és ezer rakéta robbanásai.
Azt nem lehet leírni, milyen érzés, hogy az ember szeretne bebújni a földbe. És micsoda megkönnyebbülés, hogy továbbment. De jön vissza. És ez tart napokon, éjszakákon keresztül.
A Vörös Hadsereg végül 1944. december 23-án vonult be a városba. A család a pinceablak elé tett deszkák résein nézte, ahogy lassan, a fal mellé lapulva egyesével megérkeznek a katonák, majd a menetoszlopok. Katyusákról és partizánokról énekelve masíroztak végig Fehérváron. A pincében pedig tetőfokára ért a rettegés. Elképesztő mondat:
„Mi meg mindenre el voltunk készülve. Apám azon gondolkodott, hogy joga van-e kiirtani a családját. Szegény.”
Aztán az oroszok elkezdtek házról-házra járni, németeket kerestek. Mikor Szederkényinéék kertjébe is beugráltak, édesapja cigarettával tömte meg a zsebét, és felemelt kézzel kiment a pincéből. Nem bántották, de a cigarettát és az óráját elvették. „Hányszor hallottuk: davaj csasz!”, azaz Add ide az órát!
Később egy orosz már lement a pincébe géppisztollyal a kezében. Odabent lecsavarták a petróleumlámpa lángját, szinte teljesen sötét volt. Idegörlő percek következtek:
„Lassan szemügyre vett bennünket körben. Testvéremet, apámat, nagyanyámat, engem, édesanyámat. Sorban mindegyikünkre ráfogta a fegyverét és rábámult. Naná, hogy féltünk.”
Testvére magas, majdnem szőke, 17 éves fiú volt, akit a katona németnek nézett. Apja a srác bizonyítványát mutogatta, hogy diák. Magyar iskolásfiú.
Nagy nehezen elfogadta és gondolkodott, aztán elment. Lehet, hogy előtte ivott egy kis kölnivizet vagy parfümöt, már csak azért is, mert egyedül jött le a pincébe. […] A közelben volt egy illatszerbolt, azt is kirámolták, és amit találtak, megitták. Egyébként folyton ordibálva beszéltek egymással is. Később jöttünk rá, hogy ettől nem kell félni.
A németek január 22-én visszafoglalták Székesfehérvárt. „Az oroszok nem messze vonultak vissza, várható volt az újbóli felszabadítás. Már az első is szörnyű volt. Egy éjjel azonban eltűntek”. A szovjet Vörös Hadsereg 1944. december 23-án foglalta el újra Székesfehérvárt.
„A nők igyekeztek nagyon rondának látszani. Fekete fejkendő, lomposság stb. Akit elvittek a ruszkik, nemigen tért vissza. Mint egy szőke gimnáziumi osztálytársam sem: Neprosszel Erzsébet. Elvitték. Máig sem tudjuk, mi lett vele. A »tolmácsnőt« [egy helyi orosz asszony – a szerk.] Csermák Istvánnénak hívták. Sorsa az lett, hogy az oroszok agyonlőtték.”
– idézi A Magyar Nemzeti Levéltár „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteménye. Letartóztatták a segédlelkészt nyilasváddal, de sikerült magát tisztáznia. Két katona kísérte haza éjjel, két oldalról közrefogva egy-egy ollót csattogtattak a két füle mellet, hogy levágják. „Jól szórakoztak, miközben a papot a félelemtől a frász kerülgette.”
A most következő történet egyik szerencsétlen szereplőjének nevét a kötet szerzői kegyeleti okból csak kezdőbetűkkel adták meg:
„Az első »boldog« felszabadulási napokban az utcánkban lakó édesanyám korú asszonyt 16 orosz erőszakolta meg egymás után. A fiának, aki a testvérem osztálytársa volt a középiskolában, kellett lefognia a kezét. F.L.-nek hívták. Ez az asszony mentett meg engem négy orosztól…”
A visszaemlékező Klára házuk pincéjében, egy jól álcázott rejtekhelyen bujkált, de négy orosz felfedezte. Ha nem jön ki, lelövik. Ekkor fent említett F. néni hatalmas patáliát csapott az utcán, mert neki „már volt szerencséje hozzájuk”. A katonák megijedtek és elfutottak, mert az utcában lakott egy tiszt is.
Márpedig ahol tiszt volt, „ott nem lehetett a ruszkiknak kegyetlenkedni”, mert „egyszerűen agyonlőtte a garázdálkodót”.
Később dolgozni kellett, teherautóval vitték az embereket lapátolni, a repülőteret kellett megtisztítani a januári hótól. Kétajtós szekrények feküdtek ajtó nélkül, hátukra fordítva a mezőn, ezeket kellett hóval megrakni, majd elhúzni a kijelölt helyre.
A németek ’45 január 22-én visszafoglalták a várost.
„Emlékszem itt még légiriadóra, mikor egy alagsorba akartam lerohanni, tele volt orosszal. Gyorsan megfordultam. Aztán gúlákba rakták fegyvereiket, és azt mondták, most elmegyünk, de visszajövünk: doszvidánia.”
Amikor a németek visszatértek, „a nép a csizmás lábakat csókolgatta, az utolsó tartalék falatokat is nekik adta”. Az orosz hadifoglyokat a megyeház előtti téren őrizték, és nem csak azért, hogy el ne szökjenek:
„Kordonnal őrizték őket, és kellett is, mert a nép szétszedte volna őket. Köpdösték, fenyegették őket: »Kő barisnya, kő zsenya?« Az első kegszállás alatt a halottaikat a parkokba, ligetekbe temették, vörös csillaggal megjelölve. Ezeket is szétrombolta a nép dühöngve, átkozódva.”
A „Kő barisnya, kő zsenya?” annyit tesz: „Kell feleség, kell asszony?” A fehérváriak reakciója sokat elmond a város első szovjet megszállásáról…
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
