A kilencvenes években virágkorát élte a Csehszlovák, majd 1993 után a Szlovák Kulturális Központ a budapesti Rákóczi úton. Alig volt olyan esemény, amelyen ne vettem volna részt, ott ismerkedtem meg Mészöly Miklóssal, Esterházy Péterrel, Göncz Árpáddal, Kiss Gy. Csabával és másokkal a magyar irodalom nagyjai közül. Olyanok jöttek össze, akik az utcán talán nem is köszöntek volna egymásnak. De abban az épületben békésen megfértek, ahogy a házigazda fordításaiban is egymás mellett a szlovák olvasók könyvespolcán. Az intézet házigazdája ugyanis nem volt más, mint a magyar irodalom avatott tolmácsolója, a Gömörből elszármazott Karol Wlachovský, aki ma ünnepli a nyolcvanadik születésnapját.
Kissé korpulens férfi, sokdioptriás szemüveggel, furcsa magyar akcentussal – ő Karol Wlachovský, sokak „Karcsija”, akinek Vlachovóról (Oláhpatakról) elszármazott nagyapja még előbb magyarul tanult meg, míg az unoka már csak szinte kényszerből sajátítja el a magyar nyelvet, hogy váljék avatott és elhivatott tolmácsolójává a magyar irodalomnak. Bányamérnök apját követve ő maga is műszaki tanulmányokkal próbálkozott pozsonyi éveinek elején az ötvenes évek végén, de gyorsan rájött, nem ez az ő igazi útja.
A patinás szlovák irodalmi lap, a Slovenské pohľady szerkesztőjeként főnöke, Milan Ferko bízza meg a kortárs magyar irodalom követésével és feltérképezésével, s talán ő maga sem gondolta akkor, hogy egy életre rá marad majd a feladat, amelyet nemcsak műfordítóként, hanem egyszemélyes intézményként, kultúraközvetítőként is gyakorol majd.
„A magyarságnak ugyanolyan nyitottnak kellene, mint volt ezer évvel ezelőtt” – írja egyik esszéjében a szlovák-magyar viszonyra utalva. S persze rögtön hozzáteszi, a kölcsönös sérelmek helyett inkább folyamatos párbeszédet kellene folytatni, amelynek egyik remek eszköze az irodalom. Amíg sok száz évig természetes volt a Kárpát-medencében élő népek békés együttélése, ez a XIX. század első felében gyökeresen megváltozott, s a nemzetek önrendelkezési folyamata már inkább a különbségeket, s a kölcsönös sérelmeket hozta előtérbe a békés egymás mellett élés rovására.
Ne firtassuk most, hogy mi is vezetett Trianonhoz, majd az újabb fordulópontokhoz, tény, hogy a magyarság és a szlovákság bár földrajzilag a helyén maradt, szellemileg fényévekre került egymástól.
Az internacionalistának hazudott szocialista évtizedek alatt még a határok is lezárultak, bár naponta hangoztatták a két nép példás kapcsolatát, s a szlovákiai magyarság híd szerepét, holott a szlovákok alig tudtak valamit a magyar kultúráról, még a szlovákiai magyarok kultúráját sem volt módjukban megismerni, s nem volt ez másképp fordított viszonylatban sem. Pedig az elmúlt száz év alatt bőven voltak fanatikusok, akik egyszemélyes intézményekként az életüket/életművüket tették fel a szlovák/magyar kultúra tolmácsolására.
Mégis sokszor tűnt ez puszta szélmalomharcnak, a többség kulturális befogadóképessége kimerült abban a mérhetetlenül semmitmondó vitában, vajon Bél Mátyás vagy Petőfi Sándor a szlovák avagy a magyar közművelődés része-e, pedig utóbbi esetében Ján Smrek, Petőfi műveinek avatott tolmácsolója azzal a céllal lépett a ringbe, hogy Petőfi világirodalmi rangú költészetét megismertesse a szlovák irodalommal.
Smrek többekkel együtt még ahhoz a szerencsés háromnyelvű nemzedékhez tartozott, akik szlovák létükre a magyar és a német nyelv bűvöletében nőttek fel, s természetes volt számukra a másik kultúra közvetítése. Elég csak megemlíteni az Ady varázsában élő és alkotó Emil Boleslav Lukáčot, aki nemcsak fordította, hanem értelmezte is Adyt, de Smrek mellett Hviezdoslavot, Beniakot, Krčméryt, akik még ennek a közös kultúrának szerves részesei, képviselői voltak. Ez a nemzedék a hatvanas-hetvenes évekre kihalt, s bár például a szlovákiai magyarok ténylegesen vállalkoztak a híd szerepre, s a szlovák nyelvet bírván szinte minden jelentősebb szlovák (és cseh mű) lefordításra került, addig fordítva már egyre kevésbé működött a dolog.
A szlovákok és a csehek a kisebbségi irodalom képviselői közül egyedül talán Forbáth Imrét ismerték. Wlachovský is szinte a semmiből indult el (a költészetben Vojtech Kondrót, az irodalomtudományban Rudolf Chmel jelentette a kivételt), de sosem adta fel, s idővel mind műfordítóként, mint kultúraközvetítőként „intézménnyé” nőtte ki magát, s budapesti intézeti igazgatóként, ahogy egyetemi tanárként is folyamatosan megkísérelte a szinte lehetetlent, közelebb hozni egymáshoz a magyar és a szlovák kultúrát.
De a már említett Slovenské pohľady után előbb a Tatran Könyvkiadó következett, ahol végigjárta a szamárlétrát, s előbb a világirodalmi szekció vezetőjeként, majd igazgatóként nem kis szerepe volt abban, hogy a kortárs és kevésbé kortárs magyar irodalom is felkerült a kiadó repertoárjára, sőt a Smena Könyvkiadóval együtt felfedezték a magyar irodalmat, hisz Petőfi, Ady, József Attila, Juhász Gyula és részben Radnóti mellett a magyar irodalom ismeretlen maradt a szlovák olvasók előtt. Legfeljebb Mikszáth nevét ismerték még, akinek a Szent Péter esernyője c. regényéből közös szlovák-magyar film is készült a kassai Bán Frigyes rendezésében, Törőcsik Marival és Karol Machatával a főbb szerepekben. Később Maár Gyula Jókai A lőcsei fehér asszony c. regényével ismétli meg ugyanezt, itt Törőcsik partnere szlovák részről Štefan Kvietuk lesz.
A magyar irodalomban azt kerestem, amit a szlovákban nem találtam meg”
– írja valahol Wlachovský, s ez nem más, mint a polgárosult, városi irodalom, így Mikszáthtól és Kosztolányitól Ottlikon át egészen Grendelig terjed a terjedelmes fordítói listája. Még lapszerkesztőként felvette a kapcsolatot a magyar irodalom jeleseivel, közeli barátságot ápolt Mészöly Miklóssal, Zimonyi Zoltánnal, Kiss Gy. Csabával, ahogy Bába Ivánnal, Tóth Lászlóval vagy Grendel Lajossal, s nem kis szerepe volt abban, hogy Grendel munkássága szerves része lett a szlovákiai irodalomnak is. Szinte az összes művét lefordította szlovákra, a rossz nyelvek még azt is pusmogták, hogy volt olyan műve Grendelnek, amelynek hamarább készült el a fordítása, mint az eredeti mű. Tőzsér Árpád Grendel szerzőtársaként említi Wlachovskýt, aki nem rekedt meg Grendelnél, ami a szlovákiai magyar irodalom fordítását illeti, hiszen lefordította a Fekete szél c. antológiát is, megspékelve Grendel írásaival.
A kötet végül Bereck József Biliárd néhány hős emlékének c. novellája címét kapta. Az elsők között fordította le Ottlik Géza Iskola a határon c. kultikus regényét, amely 1976-ben mintegy tízezer példányban jelent meg.
De ő ültette át szlovákra Csörsz István Okos madár és Palotai Boris Zöld dió c. regényét is, ahogy Benedek István Aranyketrec c. munkáját. Grendeltől és Ottliktól az időben visszafelé haladva eljutott Csáth Géza, Mikszáth és Kosztolányi több kulcsregényének az átültetéséhez, az utóbbi években az ő tolmácsolásában jutott el a szlovák olvasóhoz Mikszáth Fekete városa és Gavallérok c. munkája, ahogy Kosztolányi Édes Annája és minap a Pacsirtája, de neki köszönhetjük Hamvas Béla A bor filozófiája c. esszéjének a szlovák változatát, ahogy Kálmán Gábor Nova c. friss regényének a gyors szlovák változatát is. S külön köszönet jár a Kalligram és a Marenčin kiadóknak, akik teret adtak ezeknek a fordításköteteknek.
Tóth László szerint, – akinek Wlachovský két esszékötetét (Belső világosság, Köztes térben) is köszönhejük –, „Karol Wlachovský nem egyszerűen magyarból (mű)fordít, hanem saját magát írja, a saját műveit »írja« – s itt most a legtisztességesebb szándékkal fogalmazok így – a magyar írók és irodalom segítségével; nem egyszerűen irodalmunk értékeit ülteti át anyanyelvére, hanem egységes és autentikus, csak őrá, magára érvényes világképet teremt mások tollával, de – a maga tintájával.
Az ő műfordításai Ottlik Gézát, Mészöly Miklóst, Mándy Ivánt, Örkény Istvánt, Kertész Ákost, vagy Grendel Lajost – hogy csupán a legjelesebbeket említsem, hozzájuk téve régebbi klasszikusaink közül Mikszáthot is – nem egyszerűen megszólaltatják szlovákul, hanem a szlovák irodalom (hiányzó) Ottlikja, Mészölye, Mándyja vagy Grendelje jelentkezett/nyilvánult meg azokban.”
S e rövid köszöntő végére hadd idézzem még egyszer Tóth Lászlót, aki szerint „paradoxon ide, látszólagos ellentmondás oda, azt is megkockáztathatnám, hogy műfordításaival az utóbbi évtizedek legértékesebb, legizgalmasabb szlovák prózai életművét alkotta meg. Noha, lehet, egyetlen betűnyi eredeti szépprózát sem írt (eddig), műfordításaival sikerült a legeredetibb és legjelentősebb szlovák prózaírók méltó (és egyenrangú) társává válnia. Kár, hogy az ő műve(i) nem fordíthatók vissza magyarra…”
Születésnapján némileg önző módon még sok magyar alkotónak kívánjuk, hogy Karol Wlachovský értő szlovák tollára, s ezzel együtt sok szlovák könyvespolcára kerüljön.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
