„Mondtam-e már, hogy szeretlek, szívem szép virága, / Mondtam-e, hogy benned élni / Éltem boldogsága? / Bár nem mondtam is, – szeretlek, / Esküszöm szívemben, / És remélek és gyötrődöm, / Lángol kebelemben” – írta meg vallomását 1840-ben Erdélyi János leendő első hitvese, Vachott Kornélia számára a Szótlan szerelem című versében. Szerelmük tragédiáját a költő ekkor még nem láthatta előre: a kezdetben elérhetetlennek tűnő boldogságot, a beteljesületlen vágyak hangjait kisvártatva a kiteljesedett szerelem érzése váltja fel, ám igen hamar örökre búcsúznia kell szerelmétől.
Erdélyi János költő, kritikus, tudós, a XIX. század egyik nagy teoretikusa az Ung megyei – a Laborc, a Latorca és az Ung –, a Vízköz által ölelt Nagykaposon született 1814-ben református, földműves szülei hetedik gyermekeként. Bizonyítványa alapján „honestae conditionis” volt, azaz családjával szerény, „tisztességes körülmények” között éltek. A gyermek tehetségét látva tanítója és a falu lelkészének ösztönzésére az atyja a fiút 1824-ben a Sárospataki Kollégiumba vitte, ahol hamar kitűnt a többiek közül szorgalmával és példás előmenetelével, jelesül a latin nyelvben való jártasságával.
Azonban tizenhat évesen 1830-ban édesapja betegsége és elszegényedése következtében kényszerűségből felfüggesztette tanulmányait, és magántanítónak állt. Míg a nevelősködés évei intellektuálisan, addig a sárospataki tanulóévek, a nagy múltú református intézmény környezete társadalmilag voltak meghatározó jelentőségűek Erdélyi számára.
A kollégiumban ismerkedett meg többek közt a fiatal, teljesen elszegényedett Szemere Bertalannal – a Magyar Királyság 1848-as belügyminiszterével, 1849-es miniszterelnökével – is, akivel 1832. március 22-én megalapították a helyi önképzőkört, a Nyelvmívi Társaságot.
Az 1830-as évektől kezdődően Erdélyi már élénken foglalkozott az irodalommal. Verselt, drámát, színműveket írt, zsebkönyvet szerkesztett, népköltészeti és filozófiai tárgyú tanulmányokat folytatott. Gyakorta forgolódott az irodalmi élet nagyjai között: megismerkedett Toldy Ferenccel, Szemere Pállal, Szontagh Gusztávval – hogy később, 1837-ben közülük néhányukkal, a protagonista Kazinczy Gábor (Kazinczy Ferenc unokaöccse) vezetésével megalakítsa a Junges Deutschland mintájára szerveződött új írói nemzedék társaságát, az Ifjú Magyarországot.
Ebből az időből származik az író nevezetes kijelentése, mely szerint „a sajtó a szellem tüdeje”. Erdélyi a nép műveltségének fejlesztését az időszaki sajtó és a korszerű irodalompolitika feladataként határozta meg. Szintén ekkor lépett fel első saját lapindítási kísérletével, amely a Népbarát címet kapta.
Ezen időszak tapasztalatai vezettek a folyóiratok (úgymint a Regélő, a Spiegel, a Rajzolatok) megjelenéséhez, a következő évtized, az 1840-es évek divatlapjainak irodalmi térhódításához, így a zsurnalizmus fénykorához, melyben a kritikus Erdélyi nagy szerepet játszott. 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia Vörösmarty Mihály és Jerney János ajánlására levelező tagjai közé választotta.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
