A nem régi, Mexikó (0:0) és Szlovénia (0:5) elleni barátságos mérkőzéseken 100-adszor és 101-edszer volt szlovák válogatott Bíró Alexandra. Az alistáli származású hátvéd hosszú évek óta Ausztriában játszik. Az ottani bajnokságról, az elérhető célokról és magáról a női fociról is beszélgettünk vele.
101-szeres válogatottként az ember elgondolkodik azon, mit is ért el?
Soha nem volt ez célom vagy nem tartottam reálisan elérhetőnek ezt a számot, mert amikor fiatalabbak voltunk – bár 29 évesen még továbbra is annak tartom magam –, nem láttunk magunk előtt senkit, aki 100 válogatottmeccset lejátszott volna. Azért sem, mert akkoriban még nem játszottak ennyi találkozót, mint mostanság. Ha valaki egészséges és jó formában van, évi tíz meccset is letudhat nemzeti mezben. Aztán mikor már kilencvenvalahánynál jártam, akkor már éreztem, hogy sikerülhet elérni a kerek 100-at. Ez jó lehetőség volt arra, hogy visszanézzek az egész utamra, ami idáig elvezetett. Az az egy, konkrét meccs Mexikó ellen speciális volt, aranyos emlék, vannak róla képeim, de ami igazából fontos és szép volt rá visszanézni, az az egész út, amit addig meg kellett tennem.
És honnan, hogyan indult el ezen az úton?
15 éves koromig a DAC-ban fociztam, fiúkkal játszhattam. Aztán át kellett ugranom a női fociba, ami nem volt egyszerű. Nem is azért, hogy a nők nem játszottak volna olyan jól, de előtte hét évig fiúkkal edzettem, és nem akartam elmenni. De nem volt mit tenni, 15 évesen már nem játszhattam tovább velük, és az igazat megvallva abban az életkorban már elkezdtem érezni, hogy gyorsaságban már nem tudnám velük felvenni a versenyt. Átkerültem a női fociba, és rögtön 15 évesen az országos élvonalbeli bajnokságban szerepeltem. 18 évesen, érettségi után Ausztriába szerződtem. Közben egyetemre jártam Pozsonyban, később pedig dolgoztam is a foci mellett.
Jelenlegi klubjában, a St. Pöltenben is munka mellett sportol?
Most épp nem, mert tavaly még a járvány kitörése előtt befejeztem egy munkát Pécsett. Akkor úgy terveztem, pár hónapig csak a foci marad, de végül a pandémia miatt nem is kerestem munkát. Minden energiám a focié jelenleg. Szlovákiában a csajok az I. ligában nem keresnek semmit, itt szerencsére meg lehet élni abból, amit egy élmezőnybe tartozó klub fizet a játékosoknak. De ettől függetlenül ha akad egy jó lehetőség, dolgozni is fogok mellette, mert jót tesz nekem, ha másra is figyelhetek.
A St. Pölten milyen szintet képvisel az osztrák bajnokságban? Hova sorolhatjuk európai összehasonlításban?
Más világ, mint Szlovákia… A St. Pölten Közép-Európa egyik legjobb klubjának számít, olyan szinten van, mint a prágai Slavia vagy Sparta és például a Ferencváros, azzal a különbséggel, hogy nemzetközi színtéren sikeresebbek vagyunk náluk. Abszolút profik a körülmények, és minden évben még tovább fejlődik a klubunk ezen a téren is. Rajtunk kívül három gárda van az osztrák élmezőnyben, akik fiatal csapatukkal igyekeznek minket megszorítani, és valóban minden évben nehezebb bajnoknak lenni, ellenünk mindenki az év meccsét játssza. A mezőny többi egyesülete viszont inkább amatőrnek nevezhető, náluk mindenki dolgozik a foci mellett.
Kacsingat esetleg az európai női fociban csúcsnak számító Németország felé?
Kizárni semmit sem lehet, de már nem látom magam ott. Ha ki szerettem volna jutni, korábban kellett volna. Nem azért, mert már öreg lennék, vannak csapatok, ahol a teljesítményem alapján simán eljátszhatnék. Persze, nem a két legjobb klubnál, mert a Bayern München és a Wolfsburg az egy egészen más kategória. De a St. Pöltenben nagyon jó a pozícióm, jók az edzések, sok év után is azt érzem, hogy tovább fejlődhetek. Ezért nem vonz elmenni máshova, ahol nulláról kellene kezdenem. Nem jelentene előrelépést a német alsóház, ami a klubok működését és az edzésfolyamat minőségét illeti. Maga a német bajnokság jobb, de a gyengébb német klubok biztosan nem jobbak a St. Pöltennél. Nem célom Németországba igazolni.
S a válogatottnál mi lehet a cél? Mi vár a közeljövőben a csapatra?
A legutóbbi Eb-kvalifikáció sikeres volt, harmadikok lettünk a csoportban. Persze az Európa-bajnokság még mindig messze volt, de Magyarországot is megelőztük, ami nagy szó. A szeptemberi vb-kvalifikáción az ellenfelektől függetlenül minimum a harmadik helyen szeretnénk végezni (a csoportból kiemelkedő svédek és az outsider grúzok mellett a finnekkel és az írekkel nagyjából hasonló játékerőt képviselnek a szlovákok – a szerk. megj.). Vb-re a kevesebb hely miatt eleve még nehezebb kijutni, csak a csoportgyőztes lesz ott biztosan.
Milyen a női focinak mint olyannak a megítélése, mennyit változott ez az utóbbi években?
Ahhoz képest, milyen volt a szituáció pár éve, már sokkal-sokkal jobb a helyzet. De még mindig előfordul, hogy olyanokat kérdeznek ezzel kapcsolatban, hogy megáll az ember esze. Persze, ha valaki szereti a focit, az nem jelenti azt, hogy a női focit is szeretnie kell, de elvárható lenne, hogy tartsa tiszteletben, hogy létezik ez a teljes jogú sportág, a női foci. Profi szinten a nők semmivel sem edzenek kevesebbet, mint a férfiak, arról nem is beszélve, hogy ha az amatőr szintet nézzük, ahol nem pénzért játszunk, ott egészen más a lelkesedés, más az érzés, mint a férfiaknál. Fejlett társadalmakban már respektálják a sportágunkat, és már nincsenek olyan hülye kommentárok, hogy a nőknek nem lenne szabad focizniuk, már azt csinálhatunk, amit csak akarunk.
Ha mégis akadnak beszólások, akár a közösségi hálókon, akár a pálya széléről, el tudja engedni a füle mellett?
Aki már kijön női meccsre, az nem azért jön, hogy bekiabáljon. A focipályákon, a stadionokban sokkal inkább a támogatást érezni a részükről. Szerencsére nagyon régóta nem találkoztam vele, hogy beszólogattak volna.
Egyébként mindig is focistának készült?
Más sportág edzésére sosem mentem el, annak ellenére sem, hogy minden sportot szerettem. Úgy tartják, hogy aki jó egy sportban, az a labdás sportokat eleve kedveli. Iskolásként én is jártam kézilabda-, kosárlabda- és röplabdatornákra is, de a foci speciális sportág, nálam nincs konkurenciája.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
