Jóllehet a biológiai fajfogalom nem azonos az etnográfiai fajfogalommal, mégsem nagyon különbözik tőle.
A természettudomány, amely Linné óta a növény- és állatvilág változatos életformáit fajok, nemek, családok stb. kereteiben osztályozta, és ezek rendszerébe az emberi nemet is beillesztette, az embertani kutatások terén további fölosztásnak érezte szükségét. Ez meg is történt; csakhogy az emberi nemnek ez a felosztása már nem támaszkodhatott csupán fizikai-biológiai érvekre, hanem a nyelvi, erkölcsi és lélektani sajátosságokkal is számolnia kellett. Az új csoportosítás tagjait a tudományos és közönséges nyelvhasználat faj, fajta elnevezésekkel illeti, mintegy utalásul a felosztás természettudományi eredetére és szempontjaira. Így beszélünk a XIX. század második fele óta az emberi nemen belül német fajról, angol fajról, zsidó fajról. A faji eszme ezen utóbbi alkalmazásáról akarok ezúttal egyet-mást elmondani.
A faji eszme keletkezése és térfoglalása a kultúrnépek köztudatában együtt járt a nemzeti eszme hanyatlásával. A faji eszme egészen új és természettudományi, a nemzeti eszme régi és közjogi eredetû. A nemzeti eszme nagy, történetmozgató szereplése a francia forradalom idején kezdődött. Az azóta divatos értelmezés szerint nemzeteknek mondjuk az egy államhatalom alatt élő és ugyanazon törvényeknek alávetett polgárok összességét. A nemzet tehát közjogi fogalom, ellentéte az államfő fogalmának. Államfő az, aki uralkodik; a nemzet az, amin az államfő uralkodik. Azoknak a küzdelmeknek során, amelyeket a francia nemzet, majd ennek példájára a többi nemzet folytatott uralkodójukkal az alkotmányosság kivívásáért, a nemzeti eszme, mint lelkesítő vezérgondolat, általánossá lett. Érzelemkeltő, igéző ereje mindaddig nem hanyatlott, amíg a nemzetek szabadságukért harcban álltak. A XIX. század történetének kétharmada a nemzeti küzdelmek jegyében folyik le. De mihelyt az alkotmányért folytatott küzdelem valahol befejeződött, mert a nemzet elérte célját, (Franciaországban III. Napóleon bukásával, Németországban a császárság megszületésével, Olaszországban az olasz egység kivívásával, Ausztriában az alkotmány kihirdetésével), csakhamar elkezdődött a nemzeti eszme ellanyhulása. Minthogy a törvénybeiktatott alkotmányosság az érdekellentétet a nemzet és az uralkodó között többé-kevésbé kiküszöbölte, a nép kevesebbet gondolt önmagával, mint az uralkodó közjogi ellenlábasával. A nemzeti eszme közjogi fogalommá zsugorodott és jórészt elvesztette hangulatát, igéző erejét. Éppen ezidőtájt született meg és kapott nagy erőre a faji eszme, a modern természettudományi gondolkodás, a darwini filozófia erőteljes terméke. A fajfogalom ugyan nem olyan szabatos és határozott, mint a nemzet jogi fogalma, de többoldalú, tartalmasabb és jobban megfelel a természettudományos gondolkodásnak.
Az alkotmánypolitikában és a nemzetközi kapcsolatokban nem helyettesítheti a nemzeti eszmét, de minden más vonatkozásban helytállóbb, elevenebb és kifejezőbb. Manapság nem beszélhetünk német nemzeti erkölcsről és francia nemzeti mûveltségről német faji erkölcs és francia faji mûveltség helyett, hacsak nem éppen német birodalmi erkölcsről vagy francia köztársasági mûveltségről akarunk beszélni. A magyar nemzeti mûveltség is egészen mást jelent, mint a magyar faji mûveltség. A faji politika is egészen más, sokkal több, mint nemzeti politika. A magyar nemzet türelmetlen, kuruckodó, lázadó, mint a Lajtán túl mondják, de a magyar faj türelmes, tunya, egykedvû más fajokkal szemben. Nem kell több példa annak bizonyítására, hogy a faji eszme más, mint a nemzeti eszme. Nemzetnek mondunk egy népet saját államfőjéhez, vagy más államokhoz való viszonyában; fajnak nevezünk egy népet más fajokhoz való viszonyában, de a más fajokat nem kell szükségképpen az állam határain kívül keresni, valamint az összetartozó fajvéreket sem mindig az állam határain belül. A faji eszme szempontot, magyarázatot ad számos népi sajátosság fölismeréséhez, megkülönböztetéséhez vagy azonosításához olyan esetekben, amikor a nemzeti eszme tájékozatlanul hagyna. De nemcsak magyaráz, hanem érzést, akaratot, cselekvést is indít. Mihelyt egy nép faji öntudatra ébred, új érzés fakad a lelkében, a faji érzés. Ez két elválhatatlan elemből áll:
a fajszeretet és a faji ellenszenv ikerérzelméből. A fajszeretet a fajvéreket kapcsolja össze, a faji ellenszenv az ellenkező érdekû fajok ellen támad. A szelíd faji idegenkedéstől a vérengző fajgyûlöletig minden fokozatot jelenthet. Lényege, hogy erőszakosságával nem az államfők, a kormányok ellen, hanem a fajjal érdekharcban álló idegen fajok ellen lép fel.
A faji eszmének puszta ismerete elég ahhoz, hogy az egyes ember, vagy a nép érdeklődése saját fajiságára terelődjék. A természettudományi mûvelődés nyomán elterjedt faji eszme így ébresztette öntudatra a népeket. Minden mûvelt vagy mûvelődő faj megtalálta önmagát, felismerte érdekeit és elhatárolta idegen fajokéitól. Megkezdődött az ellentétes érdekû fajok tudatos faji vetélkedése. Évtizedeken át folyt ez a békés érintkezés feltételei közt, mielőtt véres leszámolásra került a sor. A folyton élénkülő faji érzés így vezetett először a Balkánháborúra, majd a világháborúra. A szerb, a francia, az olasz és az oláh mind fajvéreit akarja felszabadítani az idegen fajok igája alól. A bolgár meg akarja bosszulni a szerbeken bolgár fajvéreinek szenvedéseit. Az angol faj szeretné leteperni a német faj gazdasági túlsúlyát. Nincs ennek a háborúnak egyetlen mozzanata, amelyet nem a fajszeretetből vagy fajgyûlöletből kellene magyaráznunk, ha tisztán akarunk látni. Gyökeresen állati, ellenállhatatlan fajbiológiai kényszerûség szüleménye az egész háború. Erre vall kegyetlensége, szívóssága és az a tekintetnélküli nyílt és gátlástalan erőszakosság, amellyel félrelök minden jogi, egyezményi, erkölcsi, általában emberi konvenciót. Most nem uralkodók küzdenek uralkodók ellen, országok szomszédaik ellen, hanem fajok harcolnak fajokkal érvényesülésért, túlsúlyért, uralomért.
Kétségtelen, hogy a faji eszme hatalmasságát, a faji érzés pusztító és teremtő erejét a legnagyszerûbb kifejlődésében a háború mutatja. Ahol az önfeláldozásnak, az erőkifejtésnek, a gonoszságnak vagy az aljasságnak szertelen méreteit találjuk, mindenütt a faji érzésben ismerhetjük fel a cselekvés rúgóját.
De az is bizonyos, hogy már a világháborút megelőző béke is a terjedő és erősbödő faji érzésnek számos tünetét mutatta.
Ahová csak a faji eszme a korszerû világmûveltséggel eljutott, mindenütt előidézte a faji megkülönböztetésre törekvő nyugtalanságot és elevenné tette a fajok érdeksúrlódását a békés létharcban. Hazai „nemzetiségeinknek” egyre élénkülő támadásai már évtizedek óta ebből a kultúrhatásból merítettek erőt.
E forrásból táplálkozott az újmagyarság szervezett hatalmi törekvése is. De ugyanebből sarjadt ki az oroszországi és romániai pogrom is. Mivel a pogrom szintén a faji eszme következménye, önként felvetődik a kérdés, vajon nem elvetendő-e az ilyen eredményekkel járó ideológia? Semmi esetre sem. A románok és oroszok aljas kegyetlenkedései csak e népeket, de nem magát a faji eszmét minősítik. A francia forradalom dicső eszméinek is éppen ilyen vérengző volt a születése és pályafutása, de eszményiségükből és létjogosultságukból mit sem vesztettek vérrel fertőzött származásuk miatt. Így van ez a faji érzéssel is. Az, hogy Oroszország és Románia kegyetlen népét a faji eszme gazságokra ragadta, nem azt jelenti, hogy maga az eszme valamiféle barbárság szülötte volna. Ellenkezőleg, a pogromokat a mûvelt osztályhoz tartozók, a magasabb társadalmi körök készítik elő. Románia és Oroszország voltak már valaha barbárabbak és mûveletlenebbek is, mint manapság, és akkor hírét sem ismerték a pogromoknak. Egyébként a faji érzés hatása a népek természete szerint nyilvánul meg. Németországban és Ausztria német tartományaiban, ahol a faji érzésnek az a mértéke már régóta eleven, amely Romániában és Oroszországban a pogromot szüli, a legszebben összefér a mai állami és társadalmi rend legszigorúbb feltételeivel. Másrészt, ha a faji türelem és közömbösség a mûveltség kizárólagos jele volna, akkor a világ legmûveltebb népeit Szudánban, Algírban, Tuniszban, Törökországban és Kelet-Indiában kellene keresnünk. Tudvalevő, hogy ezekben az országokban, egymás között elkeveredve, a népfajok legtarkább káosza a legeszményibb türelemben és egykedvûségben él. A négereket még a szemita kalmárok vérlázító rabszolga-kereskedelme sem billentette ki soha faji türelmükből, pedig mindig óriási túlsúlyban voltak vérszopóik felett. A faji eszme terjedése, a faji érzés ébredése tehát nemcsak, hogy nem barbárság, hanem a legkorszerûbb világmûveltség térfoglalásának a jele. Az aberráció mindenben veszedelmes, de a középszer megváltáshoz és üdvösséghez vezető aranyút lehet.
Már most mi az oka annak, hogy amíg a faji eszme az egész mûvelt világon elterjedt, még hazánk nemzetiségei között is, nekünk máig mégis ismeretlen. A fővárosi sajtó, a gomba módra sokasodó felvilágosult, szabadgondolkodó és szociológiai kör, egyesület, szakfolyóirat vállvetve küzd, lármázik, áldoz, hogy mindenre megtanítson bennünket, ami korszerû. Nemi fölvilágosítás a nevelésben, szabad szerelem az erkölcsben, bujaság a költészetben, nemzetköziség a társadalomtudományban, a kereskedelem és a pénzforgalom bûvölete a közgazdaságban, sehol a világon nincsenek oly mélyen és általánosan bepréselve a köztudatba, mint nálunk. Ezeknek az erőltetett és szélsőséges eszméknek, amelyek képtelen voltukat vagy célszerûtlenségüket már születésükkel hozzák, annyi lármás, tolakodó apostola van nálunk, hogy túlharsogó zenebonájuktól bajos szóhoz jutni. Minden újság, minden folyóirat teli tüdővel tülköli az új és megváltó igéket, mintha a külföld kultúrája csakis ezekre épülne. De az, akinek nyelvtudása módot nyújt külföldre tekinteni, elámulva látja, hogy a sok boldog ige, amelyet vallani a mûveltség szükséges előfeltétele nálunk, külföldön csak egy furcsa kinövés vagy parányi kisebbségben levő különcködés, de semmi esetre sem döntő jelentőségû irányzat.
Ellenben a faji eszme, amelyet nemzetiségeink évtizedek óta követnek és amely nyakunkra hozta a világháborút, máig sem talált nálunk szószólóra. Sőt, ha egy ilyen modern kultúrán csiszolódott elme akadt volna, még a levegőt is elzárták előle. Ha itt-ott egy törekvés vagy társadalmi mozgalom a faji eszme ízét éreztette (parasztmentés, szövetkezés, turáni mozgalom), tüstént nekiestek és már csírájában igyekeztek elfojtani. Kaput tártak minden olyan külföldi hatásnak, amely rombol, bomlaszt és zülleszt, szóval fajiságunkra veszélyes, miközben szigorúan kizártak minden olyan hatást, amely a faji eszmével a legtávolabbi összefüggésben áll. Metternich idejében nem mûködött nálunk olyan szigorú cenzúra, mint az utolsó évtizedek alatt. Ennek a fajiságfojtó cenzúrának következetessége, szervezettsége, sikere – azt hiszem – páratlan a világon. Tökéletességét bizonyítja, hogy az érdekeltek nem is tudnak létezéséről. Vajon miben gyökerezik ez a fajiságunkat fojtogató, csodásan öntudatos, sohasem emlegetett, mégis mindenütt jelenlevő cenzúra? Elfogulatlanul látó elme rátalálhat, ha keresi: a nálunk szellemi téren uralkodó újmagyarság óriási európai mûveltségében és példátlanul öntudatos faji érzékenységében. Nagy mûveltsége felfogja és megbírálja a legtávolabbi külföld kultúrhatását is. Ami a magyar eszmének árt, azt behozza, ami használ, azt következetesen kizárja. Minthogy a sajtó teljesen kezükben van, mindent beerőszakolhatnak a mi naiv köztudatunkba, ami érdekük, mindent kirekeszthetnek belőle, ami ártalmukra van. Ezért nem talált mostanáig utat a faji eszme a magyar kultúrában, noha már nemzetiségeinket teljesen áthatotta. Persze ők közvetlen érintkezésben vannak a külfölddel, és nem is azon a bizonyos érdekszitán keresztül kapják a kultúrhatásokat, azért is hiányzik mûveltségükből mindaz az ártalmas eszmerendszer, amiket az imént felsoroltam, ellenben élénken színezi mûveltségüket nemcsak a magyarság, hanem az újmagyarság ellen irányuló ellenérzés is. Világos, hogy mivel az ellenünk támadó faji önzéseket teljes faji öntudatlansággal tûrjük, sorsunk csak az örökös térvesztés lehet. A mostan jellemzett magyar kultúrállapot, a faji eszme és érzés teljes hiánya nagyon is megfelel közéletünk azon sajátosságának, hogy az még most is kizárólag a nemzeti eszme jegyében él. Mindaz a mozgalom, ami nálunk nem kozmopolita, csak nemzeti lehet. A nemzeti eszme égisze alatt folytatjuk fajbomlasztó közjogi harcainkat. Ma is hosszú és ádáz harcokat vívunk nemzeti alkotmányunk kiépítéséért, nemzeti függetlenségünkért, mint századokkal ezelőtt, ma is, mintha időközben semmi sem történt volna a nagyvilágban, de főképp idehaza. Hogy ez így van, abban persze elsősorban hibás a mi végzetesen szerencsétlen múltunk, amely örökül hagyta ránk alkotmányunk és függetlenségünk csorbáit, sőt sérelmi politikáját is. Azt mondtam „elsősorban”, de kiemelem, hogy nem legfőképpen. Mert legfőképpen felelős a sajtó. Ez tartja szántszándékkal napirenden a nemzeti politika izgató kérdéseit, Ausztriával való kapcsolatunk minden szerencsétlen hibáját.
Részemről az egymással tülekedő politikai pártok vezérpolitikusaiban nem tudok mást látni, mint naiv, jóhiszemû pugilokat, bármennyire elismerem is általában hazafiságukat és legtöbbnyire intelligenciájukat is. Az Árpádok korában volt divatos az a különös perdöntő eljárás, hogy a perlekedő felek képviselőket állítottak maguk helyett, akik párbajoztak megbízóik nevében. Nem azok verekedtek, akik a pörben nyerni akartak vagy nyerhettek, hanem azok, akik a nyereségben abszolút érdektelenek voltak. Így viaskodnak a mi politikai képviselőink is a nemzeti jelszavak mellett, egy más faj föltétlen hasznára. Küzdelmük célját és módszereit a sajtó határozza meg, nem fordítva, mint általában hiszik. A sajtó neveli a politikusokat, az válogatja ki a célszerû típusokat, az csinál nagy embert, sőt világhíres nagy embert (egy pár évre, míg jól viseli magát) az alkalmas egyedekből, hogy azután amikor megérettek, olyan vezérpolitikusok váljanak belőlük, akik abban feltétlenül megegyeznek, hogy a faji eszme és faji érzés föltétlenül idegen előttük. Céljaikat mindig a sajtó irányítása szerint válogatták, fajmentésre, faji politikára, faji érdekünk szilárdítására soha még a legtávolabbról sem törekedtek. Sajtónk igéző ereje oly ellenállhatatlan, oly feltétlen, hogy még a legerősebb, legönállóbb államférfiaink sem mernek, sőt, nem is tudnak még gondolni sem olyasmire, ami a magyar fajiságnak hasznára lehetne. Azt szabad követelni vagy cselekedni, ami az újmagyarságnak közömbös, vagy éppen javára szolgál, és az, aki akárcsak öntudatlan ráhibázásból is olyasmit találna tervezni, ami ezt a parancsoló érdeket gyöngítené, abban az órában elveszett ember. Ezért nem tud minálunk a faji eszme köztudatossá lenni, mert ha magunkra találnánk, törődni kezdenénk saját fajiságunkkal, tüstént mások terjeszkedésébe botlanánk bele.
Pedig elérkezett a tizenkettedik órája annak, hogy belássuk: nem alkotmányosságunk mikéntjében rejlik a legfőbb veszedelem, hanem fajunk tüneményes térvesztésében, anyagi és erkölcsi sorvadásában. Ennek csak a faji eszme helyes felfogása és kimûvelése szolgálhat még némi akadályul.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
