Wass Albertnek született egy írása néhány évtizeddel ezelőtt. Abban tökéletes társadalomrajzot vázol fel, és azt kell mondanom, hogy a helyzet azóta nem hogy javult volna, de inkább rosszabbodott. Nem véletlen, hogy ma eszembe jutott az az írása:
“Háromféle ember van ebben az országban… háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.
Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.
Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért. Érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.”
Ma ugyanitt tartunk. Az első csoport alig változott valamit, igaz kettészakadva létezik: nagyjából hárommillió ember egymással acsarkodva élteti vagy a jelenlegi kormány, vagy a négy éve leváltott pribékek hadát, és rendíthetetlenül hisz benne, hogy majd vagy ez, vagy az fogja megváltani a sorsát, jobbá tenni az életét, amiért ő maga nem hajlandó túl sokat tenni. Mindegy, mióta hisznek ebben. Négy éve, huszonöt éve, vagy születésük óta.
Egy másik rész már felébredt, és felismerte, hogy Orbánék és Gyurcsányék csak a bolondját járatja velük. Szeretne egy normálisabb, igazságosabb világot, amely eltakarítja ezt a mocskot, amit ezek ketten és a híveik összehordtak. Ők vannak kevesebben – vagy írhatom így: mi vagyunk kevesebben.
Aztán még mindig meg van a harmadik, a nagy csoport. Homokba dugja a fejét, és elfordul mindkettőtől. Sunnyog, meghunyászkodik, és talán ezáltal még az elsőnél is rosszabb. Mert noha az első csoport ostoba, de legalább hisznek valamiben, és cselekszenek is valamiért – igaz, vakon és nyálcsorgatva. A harmadik csoport még erre sem képes. Olyan, mint egy arctalan, nemtelen, hit nélküli massza. Mint a strucc, aki homokba dugja a fejét, és azt hiszi, akkor nem látják, a rossz dolgok elkerülik.
Kedves barátaim, egyre sűrűbben elgondolkodom azon, hogy kikért is harcolunk is valójában – és a harcot a szó nemes értelmében kellene értelmezni. A hárommillióval nincs mit kezdeni. De a jelek szerint a harmadik nagy csoporttal sincs. Pedig harcot sem kértünk tőlük, csak zsengécske támogatást legalább. Ám ez sem érkezik. Így az a kérdés fogalmazódik meg bennem: érdemes ezekért egyáltalán harcolni? A spirituális bölcs erre csak azt tudja felelni: nem. Mindenki úgyis csak önmagát mentheti meg, senki mást. Be kell látnom, így igaz. Szomorú, de azoknak, akik amiatt keseregnek, hogy fogy a nemzet, azt kell felelnem: nem baj. Ugyanis a magyar nem egy 15 milliós nemzet. Hanem egy 15 milliós massza, amiből jó, ha van 2-3 millió öntudatos, önmagáért kiálló, sorsáért tenni akaró egyén. A többi 10 millió csak a “nép”, akik bégetnek, mint a birkák, kereskedelmi csatornákon és olcsó multikon kérődznek, és fogalmuk sincs arról, mi folyik köröttük – és nem is érdekli őket. Csak a saját kis nyomorult életük, aminek a tere egyre fogy. De ők olyanok, mint a békák a langyos vízben – az sem zavarja őket, ha szép lassan, fokozatosan megfőzik őket – ahhoz is lusták, hogy kiugorjanak a fazékból.
Tedd fel magadnak a kérdést, melyikbe tartozol. És válaszold is meg! Magadnak… engem nem érdekel.
Both Gábor – 2014. február 23.
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
