Az abortusz történeti áttekintése
A terhesség megszakítások története gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. Mióta ember az ember, azóta létezik nem kívánt terhesség és annak megszakítására tett kísérlet. Ahogy látni fogjuk, minden kornak megvolt a maga hozzáállása a kérdéshez, minden korszakban egyedi látásmóddal viszonyultak a mesterséges vetéléshez. Mindez persze nem jelenti azt, hogy régebben jobban, vagy épp rosszabbul közelítették volna meg a kérdést, csak annyit, hogy másként.
A legrégebbi írásos feljegyzések a Kr.e. 1792-1752 között uralkodó Hammurápi királytól származnak Babilóniából. Ebben kifejezett magzatvédelemre utaló szövegrészeket találunk, többek között kártérítést kap az a nemes, akinek a lányát megütötték és emiatt elvetélt. Ugyanígy a megütő lányát (ha volt neki) megölték bosszúból. Az idevágó passzusok aránylag hosszúak a teljes törvénykezéshez viszonyítva, a 209-214§-ig minden bekezdés idetartozik. Ebben a szakaszban gyakorlatilag kijelentették, hogy a meg nem született magzatot egyenértékűként kezelik a már élő személyekkel [13].
Ugyanígy az Ószövetségben is felmerül a nő bántalmazása során bekövetkező vetélés fogalma. A Biblia úgy fogalmaz, hogy „ha férfiak verekednek és úgy meglöknek egy asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni…” Ez tehát a szemet szemért elv egyik megnyilvánulása, azonban kicsit tovább olvasva a vetélés is előkerül: „ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni az életért”. Ugyanakkor ez továbbra sem minősül művi abortusznak, mivel egyrészt a várandós anya akarata ellenére követték el, másrészt nem szabályozott módon történt meg. Ez azt jelenti, hogy nem a terhesség megszakítása volt a cél, hanem csak egy eszköz a fegyelmezésre, hiszen más esetekben nem volt elérhető ez a fajta terhesség megszakítás [14].
Valamivel világosabban fogalmaz viszont a Talmud, amelyben egyértelműen lehetővé teszik az abortuszt, a has felnyitásával és a magzat testrészenként való kivételével. Erre a beavatkozásra az anya életének megóvása érdekében kerülhetett sor. Amennyiben a magzat feje természetes úton már kibújt (megszületett), úgy a magzat életének értéke teljesen megegyezett az anyjáéval, megölni már nem lehetett. Azonban olyan esetet is egy helyen említ, amikor nincs veszélyben az anya élete. „Noé ama leszármazottai, akiknek csak hét tórabeli parancsolatot kell megtartani, büntetése halál, még egy embrió megöléséért is!” Zohár, a kabbala szent könyve világosan állást foglal: „Tilos, mert lerombolja Isten építményét és művészetét!” [15]
Ha tovább haladunk a történelem fonalán, akkor a következő idevágó passzust Hippokratésznak köszönhetjük (Kr.e. 460). Az orvostársadalom a mai napig az ő esküjét teszi le. Ennek ide idézhető részlete így szól: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” [16] Merjük kijelenteni, hogy ma az orvosok egy rövidített esküszöveget „mondanak” el, amelyben a fenti rész nincs is benne. Ellenkező esetben azok a „nőgyógyászok”, akik abortuszt hajtanának végre, megszegnék a saját esküjüket [16]. Ez a kérdéskör egyébként csak egyetlen egy pontja az ellentmondások és a hippokratészi eskü kapcsolathálózatának. Számos ponton vita folyik az eskü szövegéről, de hogy maradjunk az eredeti témánknál, az abortuszt elvégző orvosokat egyes csoportok például a nácikhoz hasonlítják, akik hozzájuk hasonlóan ugyanúgy elpusztították a szerintük életképteleneket [17].
Mindezt magunk mögött hagyva beláthatjuk, hogy az ókori szemlélet nem véletlenül alakult úgy ahogy. Az akkori világ gyökeresen eltért a maitól, nem volt ritka a nyolc-kilenc gyermekes család sem. A gyermekhalandóság magas aránya, illetve a betegségek és háborúk következtében jó, ha két-három fel tudott nőni közülük. Az aránylag magas halva születési, újszülött elhalálozási arányokat figyelembe véve belátható, hogy szinte minden család érintett volt. A családon belüli érzelmi kapcsolatok ennek megfelelően egészen máshogy alakultak az érkező gyermekek irányába. Hogy ez hova vezetett, lássuk a legnagyobb ókori görög filozófusok vélekedését a témában!
Platón és Arisztotelész a két tudós-filozófus, akik nevét szinte semmilyen témában nem lehet megkerülni, természetesen a terhesség megszakítások kapcsán is értekezett. Platón az újszülöttek elpusztítását sem tartotta élenjáró bűnnek, mivel nézete szerint az erősnek kell fennmaradnia, a gyengének meghalnia, ahogyan a természetben is lenne. Ezt a gondolatsort tették magukévá a Spártaiak, akikről úgy szól a legenda, hogy a Taügetoszról hajigálták lefelé a szerintük nem elég erős csecsemőket. Hogy ezt mennyire komolyan gondolták, arra egy teljesen más megközelítés adhat választ. Spárta hagyományosan nem rendelkezett városfallal, mivel azt a hopliták pajzsai-lándzsái alkották. Egy ilyen elszánt és erős haderő alapját az erős emberek adták, így érthető, hogy a gyenge és beteges gyermekek nem csak terhet, hanem szégyent és kirekesztettséget is jelentettek családjaik számára… Visszatérve Platónhoz, ő eleve természetes dolognak tartotta a művi vetélést abban az esetben, ha a férfi a saját lányával, anyjával, esetleg unokájával hált, amiből magzat fogant. Ugyanígy, ha a nő fiával, apjával, egyéb vér szerinti rokonával közösült… Platón még hozzáteszi, hogy ha maga a terhesség megszakítás valamiért nem tudott időben lezajlani, akkor hagyni kell éhen veszni, vagy más módon kell elpusztítani a már megszületett csecsemőt [18].
Ezzel szemben Arisztotelész a maga szokásos higgadtságával állt a kérdéshez. Véleménye szerint ugyanis a magzat teljes egészében az anya testét képezi addig, amíg meg nem mozdul önállóan. Onnantól egyenértékű ember a többivel. Az első mocorgások előtt tehát nem tekintette önálló élő entitásnak. Véleménye szerint az első mozdulatok előtt még abortálható volt a magzat, ha az anya életét veszélyeztette. Mielőtt azonban az abortuszpártiak felnéznének Arisztotelészre, gyorsan hozzáteszem, hogy ő tiltotta a művi abortuszt, ugyanis az anya csonkításának tekintette. A csonkítást főbenjáró bűnnek tartották akkoriban (is). Arisztotelész véleménye szerint az élet a fogantatás és a születés között keletkezik valamikor, amikor a magzat először mozdul meg. Ez összhangban áll Arisztotelész korábbi gondolataival, miszerint az ember eredendően három részből tevődik össze: test-lélek-ész [18].
Természetesen a rómaiaknak is megvolt a maga elképzelése minderről. Bár a római jog és gondolkodás szinte minden téren egyértelmű és világos meghatározásokkal élt, a terhesség megszakítással kapcsolatban itt nem találunk nyilvánvaló megoldást. Ha ebből a perspektívából nézzük Rómát, akkor két nagy korszakra oszthatjuk fel történetét. Az első a klasszikus római hozzáállás, amely szerint minden egyes élet kioltása bűncselekmény, így a magzatokat is megillette az élethez való jog (ellentmondást szült a rabszolgák terhesség megszakítása). A császárkori erkölcsi hanyatlás érájában viszont ténylegesen végrehajtottak minden abortuszt, amelyre a nő és a férfi is „jelentkezett”. Az első idevágó római törvénykezés a tizenkét táblás törvényekben található. Ebben nemes egyszerűséggel annyi szerepel, hogy az apa, ha fogyatékosan született meg a gyermeke, vagy nem kívánt lánygyermeke született, szabadon megölheti [19]. Mivel az abortusz, mint beavatkozás, lényegesen életveszélyesebb művelet volt, mint manapság (nagyobb eséllyel halt bele a nő, mint élte túl), így a gyermek-újszülött gyilkosságok felé terelődött a megoldási spektrum.
Akkoriban az abortuszt kétféleképpen lehetett elvégezni. Vagy mérgeket adtak a nőnek, amitől magzata (sok esetben azonban mindketten) elhalt. Vagy a nő hasára mért ütésekkel érték el a magzat elhalását. Természetesen nyilvánvaló, hogy a második esetben is életveszélyes állapotba sodorták a nőt. Éppen emiatt tértek át később az újszülöttek megölésére, mert a nő számára ez lényegesen biztonságosabb megoldás volt. Ezzel azonban olyan etikai és morális problémakört szabadítottak el, amellyel finoman fogalmazva is kinyitották Pandóra szelencéjét… A Kr.u. 1-2. században élt római Iuvenalis Szatírák című munkájában erről így ír (6, 595-597): „oly nagy művész már, s oly erős szert ad neki az, ki pénzért meddővé teszi, s elpusztítja a méhben magzatait” [18].
A középkorban a Kereszténység útmutatásai voltak az irányadók. A keresztényeknél már a megfogant életet is védeni kellett. Számukra nem létezett az abortusz, sőt még a gondolata is bűnnek számított. A keresztény közösség a magzatot is saját tagjának tekintette. Egy példa erre Lukács 1,41: „Felujjongott méhében a magzat”[20].
A korai Kereszténység esetében az életnek kiemelt fontossága volt. Elég csak belegondolnunk abba, hogy egészen Diocletianus császárig halál sújtotta őket. A föld alá kényszerített közösség katakombái a mai napig meglátogathatók Európa több pontján. Az élet védelme tehát meghatározó eleme a Kereszténységnek, ahogy fentebb is fogalmaztam, Isten művészetének, építményének tekintetteék, s tekintik ma is. Ezt a fő nézetet később a zsinatok alkalmával újra és újra átvették. Ennek oka prózai, előbb a Római Birodalom, majd később Európa meghatározó vallása a Kereszténység lett, amelyet modernizáltak, átalakítottak az új körülményeknek megfelelően. Természetesen a külső átalakulás, megújulás és a vallásos dogmák egymással összetűzésbe kerültek. A zsinatok ezeket igyekeztek feloldani. Az elvirai zsinat (Kr.u. 300-303) például bűnnek tartotta a terhesség megszakítását. Kiközösítés járt érte, sőt azt a férfit is kiközösítették, aki segítette, vagy végrehajtotta az abortuszt (gyilkosságnak, sőt a sokkal súlyosabb gyermekgyilkosságnak tekintették). „Ha egy asszony férje távollétében házasságtörő kapcsolatból fogant, és tette után megölte gyermekét, úgy határozunk, hogy még élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést, mert bűnt bűnre halmozott. … Ha egy katekumen nő házasságtörésből fogant, és megöli gyermekét, úgy határozunk, hogy csak élete végén kereszteljék meg” [21]. Apró kiegészítés: a katekumen itt azt jelenti, hogy a keresztség szentségére felkészülő.
Ez a nézet később, a középkorban is fennmaradt; az abortuszt gyilkosságként kezelték. Mindez az animáció fogalmával függ össze. A félreértések elkerülése érdekében animációnak itt azt a folyamatot nevezték, amikor „a lélek megjelenik egy születendő/fejlődő magzatban”. Mivel ennek pontos időpontját lehetetlen volt meghatározni, jobbnak látták a teljes abortusz betiltást. Ezzel szemben álljon itt, hogy a XII. században például a magzatok elhajtását bűnként kezelték, de nem emberölésként [22, 23]. Az 1500-as évek végén V. Szixtusz pápa egy nagyon súlyos munkához látott. Az Egyház álláspontját írta meg a terhesség megszakítással kapcsolatban. Ehhez számtalan vaskos könyvet, kódexet átolvasott, sok ügynököt küldött szét a világban, hogy a szemlélet kialakításához adatokat gyűjtsön. Végül elkészült élete egyik fő műve, amelyben az alábbi kijelentéseket tette:
Ezt az álláspontot a pápa haláláig magával vitte. Ez a szilárd elkötelezettsége hosszú időre, évszázadokig megalapozta az Egyház álláspontját az abortusszal kapcsolatban. Az alaptétel szerint az élet Istentől való, annak elvétele egyenesen Isten ellen megy, ami égbekiáltó bűn. Az élet kioltása az egyházi iratok szerint egyébként is leírhatatlan gaztettnek számított Isten ellenében [24, 25].
Ahogy már korábban szó esett róla, akkoriban a művi vetélés teljesen hasonlóan zajlott, mint a rómaiaknál. Vagy a nő hasára mért ütésekkel érték el a magzat elhalását, vagy különböző méregkeverékekkel itatták meg a nőt. Sajnos mindemellett gyakori volt a csecsemőgyilkosság elkövetése is, amely az ókorhoz hasonlóan biztonságosabb volt a nőkre nézve, mint maga az „abortusz”. Hogy összességében a középkorban hány ilyen művi vetélést és gyermekgyilkosságot hajtottak végre, azt pontosan nem fogjuk megtudni, csak becslésekkel élhetünk. Ezt a becslést számtalan tényező árnyalja. Például, hogy nem maradt fenn elég forrás a számok kalkulálásához. Általában közvetett módon sikerül valamiféle számot megadni, például irodalmi forrásokra támaszkodva, vagy anekdotákból, de ezek mégis csak pontatlanok. Annyira azonban következtethetünk, hogy akkoriban az abortuszok száma valamivel magasabb lehetett, mint manapság, százalékos arányuk az összes várandósságon belül elérhette a 60-70%-ot is egyes szegényebb vidékeken [26].
1917-ig meg is maradt az Egyház és a világ a korábbi álláspontjánál. Ekkor került legközelebb felülvizsgálatra a mesterséges vetélés kérdése XV. Benedek pápa által. Ennek a vizsgálatnak az eredménye lett a sixtusi kinyilatkoztatás megerősítése, vagyis a korábbi álláspont nemhogy enyhítést kapott volna, inkább megerősítést nyert. A kor szellemében ez teljesen érthető, hiszen javában dúlt az első világégés, emberek milliói haltak értelmetlen halált. Az élet megóvása mindennél fontosabbnak látszott, hogy Európából megmaradjon valaki a háború utánra is. Emellett azonban Belgiumból és Franciaországból is maradtak fenn források a két hadviselő fél által elkövetett kegyetlenkedésekről és erőszaktevésekről, amelyek után az érkező erőszak-magzatokat abortálták ilyen-olyan módszerekkel. Természetesen a jelenség a keleti fronton is megvolt, de az eltérő helyzetből és a történelmi események vad sodrásából kifolyólag innen lényegesen kevesebb használható leírás maradt fenn [27, 28].
Természetesen az első világégés sokkja nem múlt el hatástalanul. Az üres osztálytermek, a parlagon hagyott föld és a csont sovány haszonállatok látványa mind éreztették az emberekkel az újrakezdés fontosságát. A viszonylagos megújulás és munkaerőhiány ösztönzőleg hatott a születésszámra, főleg az 1929-es világválság előtti években. A hirtelen jött válság miatt azonban tovább mélyült a gazdasági és erkölcsi szakadék ember és ember között. Ez végül újabb abortusz hullámot indított meg. Ahogy 1930 felvirradt, az Egyház számára is világos lett, hogy noha az első világháború füstje már elszállt, a válság szenvedései és a közelgő újabb világháború réme már gyülekeznek. Bár ekkor még Németország nem az a harmadik birodalom volt, amely a dekadens nyugati államokat oly könnyedén leigázta, már érezhető volt rajta, hogy komoly változások előtt áll. Minden ember tudta, hogy „így nem mehet tovább”. Olaszországban, ebben a hagyományosan katolikus országban szintén ebben a szemléletben 1930-ban XI. Piusz pápa nyilvánosan megerősítette a sixtusi nyilatkozatot, sőt később ugyanezt tette VI. Pál pápa is 1960-ban. Hogy megértsük, mi vezetett el ide, bele kell gondolnunk az akkori bizonytalan időkbe. Európa, de a világ többi része is forrongott, gazdaságilag padlóra került. Az élet értéke egyre kevésbé került számításba. Ezt egyébként később a második világháború is igazolta, ahol széles körű embertömegek végezték a sírban. Erre volt válasz a sixtusi nyilatkozat megerősítése, az élet igenlése és az, hogy az életnek igenis van értéke és értelme. Sajnos az európai és világpolitikai főszereplők ezt nem így gondolták [29, 30].
Szent II. János Pál pápa XX. századi állásfoglalása szintén mérföldkő a világ abortuszhoz való hozzáállását illetően. II. János Pál pápa a Familiaris consortiojában ugyanis újraalkotta, pontosította az Egyház álláspontját a kérdésben, sőt nem mulasztotta el ennek hátterét is bemutatni. Ez alapján az alábbi kitételeket tette:
A pápa hozzátette, hogy minden faj kihal, amely a saját utódait kiirtja. Ugyanakkor azt is elfogadta, hogy amennyiben orvosilag indokolt egy abortusz, úgy az egy szükséges rossz, ami ellen nem lehet mit tenni. II. János Pál pápa azonban nem csak az abortuszt, de a fogamzásgátlást is bűnként kezelte [31].
Kicsit közelebb érkezve időben hozzánk, a következő érdekes mérföldkövünk az 1966-1990 közötti Romániában kiadott Decret 770. Ez minden fogamzásgátlást és abortuszt megtiltott a lakosságnak. A háttérben az az elgondolás állt, hogy minél több román gyerek szülessen, az „azé a föld, aki teleszüli” elv mentén. Természetesen mondani sem kell, hogy egy rövid időre megugrott a születések száma, majd ez a szám újra csökkenni kezdett. A rendelkezés következtében ugyanakkor megnőtt a csecsemőgyilkosságok, a már illegálisan, rossz körülmények között végrehajtott abortuszok, valamint az árván hagyott gyermekek száma. A rendelkezés egy nagyhatalom illúziójából táplálkozott, egy olyan országban, amely egyáltalán nem volt felkészülve sem társadalmilag, sem pedig gazdaságilag erre a lépésre [32].
Nem haladhatunk el a Szovjetunió mellett sem, amely meghatározó erő volt a világban a huszadik század második felében. Értelemszerűen az abortuszról is jól körülhatárolt megfogalmazásokat találunk. 1989-ig teljesen engedélyezett volt az abortusz, akár bemondásra is (néhány kényszerített esettel tarkítva). Egyes rosszmájú megjegyzések szerint a kommunista érában több abortuszt hajtottak végre a szovjet-orosz nőkön, mint amennyi szovjet-orosz elesett a második világégésben. Összehasonlításképpen, 1920-tól 30 millióra rúghat a végrehajtott abortuszok száma, míg a világháborús szovjet veszteség 20-25 millió főre tehető. Akármelyik szám is nagyobb, súlyos tízmilliókról van szó [33]!
Magyarországot is vegyük górcső alá. Ahogy már korábban is említettem, a szocializmusban a Kádár éra egyik érdekessége, sokak szerint bűne volt a szinte szabad abortuszjog a nők számára. Az előző részben láthattuk a születési és abortusz arányokat, amelyeket az ötvenes évektől egészen a rendszerváltásig követtek. A szocialista berendezkedés számára, főleg a forradalom után, a megtorlások lezajlását követően elengedhetetlenül fontos volt, hogy viszonylagos nyugalom legyen. A Kádár rendszer jól felismerte, hogy amennyiben a párt felhagy a korábbi mindent kisajátító politikájával és helyettük népjóléti intézkedéseket vezet be, úgy hosszú távra megalapozhatja az ország kommunista berendezkedését. Ebben nem is tévedtek, hiszen a rendszer kisebb-nagyobb súrlódásoktól eltekintve működőképes maradt a nagy testvér, a Szovjetunió széthullásáig. A játékszabályok ismertek voltak, az emberek ezeket betartva a maguk módján gyarapodhattak. A gazdasági intézkedések ugyan máig vita tárgyát képezik, de abban mindenki egyetért, hogy egy átlagos elvtárs számára, akit most nevezzünk Gipsz Jakabnak, a Sztálin utca 2-ből nem is ez számított, hanem hogy megvehetett egy Ladát. Ugyan kéket akart, de pirosat kapott. Annyi baj legyen! A rendszer ilyenfajta átalakulása (amit gulyáskommunizmusnak is neveznek) magában hordozta olyan intézkedések fenntartását, amely már akkor is vita tárgyát képezte. A teljesen szabad abortusz ugyanis a nehezen élők és a kommunista társadalom peremére szorultak számára reális alternatívát jelentett egy elhibázott éjszaka kijavítására. Mivel fentebb már volt szó róla, az emberi élet vajmi keveset ért a világháborúban, s ez később, a hidegháború rémképe alatt sem változott meg drámai módon. Ebbe a képbe belefért, hogy pár millió magzatot a gyehennára hánynak, ha nincs aki gondozza őket megszületésük után. A legmagasabb szintű vezetés viszont folyamatosan nyomon követte az ország demográfiai helyzetét. Ebből következett, hogy végül a szabad abortusz betiltásra került. A döntéshozók gazdasági és politikai szempontokat vettek alapul az érintettek megkérdezése nélkül ugyanúgy, ahogy a szabad abortusz engedélyezésekor is tették. Részben ide vezethető vissza, hogy ma, 2021-ben e sorok íródásakor is még heves reakciókat vált ki az emberekből az abortusz, mint beavatkozás. Ebben az egyben egyetértenek a konzervatívok és a liberálisok is [34, 35].
Magyarországon 2010 és 2012 között a Rózsakerti Medical Center végzett gyógyszeres abortuszt, amíg tevékenységét jogi hercehurca nem vette körül. A gyógyszeres abortuszok elvégzését 2012-ben az ÁNTSZ széles körűen ellenőrizte. Erre azért volt szükség, mert a kormány szerint a központ nem járt el elég körültekintően a beavatkozásokat illetően, illetve az adminisztráció is követhetetlen volt. Mivel az ilyen módon végrehajtott abortuszok pontos számát lehetetlen volt követni, hiszen mindez önjelentésen alapult, így a döntéshozók ezt a működést a törvényekkel összeegyeztethetetlennek ítélték meg. Jogi lépéseket is terveztek. Bár a vita a kormány és az ellenzék között nagy intenzitással folyt, s nem lehetett látni, hogy ki kerül ki győztesen, a központ mégis a maga belátása szerint hagyott fel a gyógyszeres abortusszal. Úgy ítélték meg, hogy egy politikai huzavona zajlik a fejük felett a Parlamentben, aminek keretei között az ő nevükkel dobálóznak. Ezt egy erősen profitorientált magánklinika nem engedheti meg magának… Utólag azt már nehéz megmondani, hogy a klinika döntése mögött mennyire szakmai és mennyire politikai szándék húzódott. A konklúzió az egész esetben talán az, hogy maga a gyógyszeres abortusz nem volt törvénytelen, amennyiben nőgyógyászaton végezték a beavatkozást, orvosi felügyelet mellett. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló ellenszándék rajzolódott ki a kormány irányából, ami mögött szintén szakmai, de politikai okok is voltak. Mivel egy ilyen szintű vitában gyakorlatilag lehetetlen kiigazodni, ezért az állásfoglalástól eltekintenék [36,37,38,39].
A következő részben körüljárjuk, hogy Magyarországon, illetve a világ többi részén hogyan is szabályozzák az abortuszt! Tartsanak velem legközelebb is!
Felhasznált irodalom
13] Hammurápi törvényei – online elérés: 2021.04.20. http://mek.niif.hu/07200/07287/07287.pdf
14] Ószövetség, Mózes II. könyve, 21. fejezet 21:22-től 21:25-ig
15] Talmud könyvei: http://mek.oszk.hu/13800/13804/pdf/13804_6.pdf
16] Hippokratészi eskü: https://www.szakorvosi.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=194:eskue
17] ZSUZSA, GÁBOR. Hippokratész kereszttűzben.
18] EDINA, Némethné Gradvohl. Az abortusz megítélése az antik világban-Viewpoint on abortion in the ancient world. 2015.
19] Pecz Vilmos: Ókori lexikon. I—II. Bp. 1902-1904
20] Szentírás, Lk 1, 39-56.
21] DALE, Alfred William Winterslow. The synod of Elvira and Christian life in the fourth century: a historical essay. Macmillan, 1882.
22] MÜLLER, Wolfgang P. The Criminalization of Abortion in the West. Cornell University Press, 2012.
23] MISTRY, Zubin. Abortion in the early Middle Ages, c. 500-900. Boydell & Brewer, 2015.
24] VILAR, Johannes. Abortion as a Conflict between Human Conscience and Compliant State Law. Persona & Derecho, 1975, 2: 337.
25] HOVEY, G. Abortion: A History. Planned parenthood review, 1985, 5.2: 18-21.
26] MISTRY, Zubin. Abortion in the early Middle Ages, c. 500-900. Boydell & Brewer, 2015.
27] HARRIS, Ruth. The “Child of the Barbarian”: rape, race and nationalism in France during the First World War. Past & Present, 1993, 141.1: 170-206.
28] BRIND’AMOUR, Katherine. Pope Pius XI (1857-1939). Embryo Project Encyclopedia, 2012.
29] BRIND’AMOUR, Katherine. Pope Pius XI (1857-1939). Embryo Project Encyclopedia, 2012.
30] BOYLE, Elizabeth H.; KIM, Minzee; LONGHOFER, Wesley. Abortion liberalization in world society, 1960–2009. American Journal of Sociology, 2015, 121.3: 882-913.
31] POPE, O. F.; PAUL II, J. O. H. N. Familiaris consortio. 1981.
32] COZMA, Alina, et al. Viaţa unui decret: 770/1966. Studium-Revista studenţilor, masteranzilor şi doctoranzilor în istorie, 2012, 04: 109-140.
33] HEER, David M. Abortion, contraception, and population policy in the Soviet Union. Demography, 1965, 2.1: 531-539.
34] ZSOMBOR, Bódy. A Népességtudományi Kutatóintézet története és a népesedéspolitika a Kádár-rendszerben. Demográfia, 2016, 59.4: 265-300.
35] KÖRÖSI, Zsuzsa. Petíció az abortusz-szabadság megőrzéséért 1973. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 2019, 9.2: 1-22.
36] https://weborvos.hu/egeszsegpolitika/abortusztabletta-reagal-a-rozsakert-medical-center-195498
37]https://rmcmedicina.blog.hu/2011/02/17/tevhitek_a_gyogyszeres_terhessegmegszakitassal_kapcsolatban
38] http://nol.hu/belfold/megszunt_a_tablettas_abortusz_a_rozsacenterben-1332077
39] http://medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/a_rozsakert_nem_vitazik
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
