Az egyik legősibb keresztyén nép, az örmények világszerte április 24-én, a népirtás, a genocídium kezdetének napján emlékeznek a tömeggyilkosságokra. Ennek kapcsán Joe Biden amerikai elnök kijelentette: „Megemlékezünk mindazokról, akik az örmény népirtás során vesztették életüket az Oszmán Birodalomban, és mindent megteszünk azért, hogy hasonló ne történhessen meg újra”.
1915 és 1917 között Törökország másfél millió örményt telepített ki, kutatások szerint 600-800 ezer örményt mészároltak le. Vannak, akik másfél millióra teszik ezt a számot. Három részletben beszámolunk olvasóinknak az örmény népi tragédia hátteréről; megismertetjük a német protestáns lelkésznek, Johannes Lepsiusnak, „az örmények védőangyalának” személyes és önkéntes, hatalmas kockázattal járó helyszíni tudósításait a korabeli eseményekről. A lelkész először hívta fel az európai uralkodók figyelmét a történésekre; majd arról olvashatnak, hogy milyen jelentős szerepe volt az örmény bibliafordítóknak abban, hogy Kínába már a Kr.u. 8-9. században eljutott az evangélium.
MÁR FRANZ WERFEL IS TILTAKOZOTT – VÁLASZ: „NINCS TÖBBÉ ÖRMÉNY KÉRDÉS”?
Franz Werfel regénye, a Musza Dagh negyven napja már az 1930-as évek elején megtette a szellemi emlékállítást. A mű vázlatát Werfel 1929 márciusában vetette papírra, damaszkuszi tartózkodása idején.
A megcsonkított, kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári robotos gyerekek megrendítő látványa adta neki a végső elhatározást ahhoz, hogy az örmény nép felfoghatatlan pokoljárását megörökítse. Musza Dagh a neve annak a hegységnek, melynek a fennsíkjára menekült a törökök elől a hegy lábánál élő falvak örmény népe. Egy régi család sarja, Gabriel Bagradjan vezeti őket. Abban bízik, hogy a Törökországgal hadban álló nyugati hatalmak megmentik a népét. Addig ki kell tartaniuk. A fennsíkon, a Damladzsikon negyven napig bírják ki, súlyos véráldozatok árán többször visszaverik a török támadást, hősiesen védekeznek a többszörös túlerővel szemben. De amit a török fegyverek nem tudtak elvégezni, azt az éhínség elvégzi.
Ám Musza Dagh alatt a Földközi-tengeren francia hadihajók jelennek meg, észreveszik az örmények vészjeleit, és a fedélzetükre veszik az éhhalál szélén álló maradékot, s biztonságos helyre szállítják őket. Ők a szerencsés kevesek, akik így nem növelték a közel 1,5 millió áldozat tragikus számát. Gabriel Bagradjan azonban marad a több száz halott mellett, fenn a Damladzsikon. Fia, Sztepan sírja is ott van, akit a törökök kegyetlenül megöltek. Fia sírja mellett lövik le őt a török katonák. Otthon maradt – végleg.
Azóta is ég az oltár lángja, az emlékezés mécsese minden megölt örmény emlékére, fenn a magas hegyen és lenn a völgyekben is. Minden templomban és sok-sok otthonban. A regényben a török belügyminiszter, Talaat pasa 1915. elején így nyilatkozott: „Ősszel már teljesen őszintén felelhetem mindenkinek: La question arménienne n’existe pas – Az örmény kérdés nincs többé”. Félelmetes, hogy jó 100 év múltával is hasonló mondatok hangzanak el, igaz, nem előkelő francia diplomatanyelven, hanem törökül…
KIS TÖRTÉNELEMÓRA…
A történelem menetrendje már ismert, bár bizonyos részletek csak most kezdenek ismertté válni. 1915. április 24-én az akkori Konstantinápolyban, a mai Isztambulban vette kezdetét az örmény dráma. A nép értelmiségijét, politikai és kulturális elitjét tömeges deportálásra, illetve börtönre ítélték. Majd megindult a lakosság tömeges kiirtása. Akkoriban a Német Birodalom szövetséges viszonyban állt az Oszmán Birodalommal, így az I. világháborúban zajló genocídiumban – akarva-akaratlanul – segítséget nyújtott a törököknek.
A mai német vezetés is nagyon óvatosan kezeli ezeket a fogalmakat, mint népirtás, genocídium – nem kell sok töprengés ahhoz, hogy vajon miért? Az örmények elleni genocídium a nemzeti szocializmus és a sztálinizmus bűntettei mellett a 20. század harmadik legnagyobb, sorrendben az első, felvezető tömegpusztítása. Ennek ugyanúgy áldozatul estek püspökök, papok, szerzetesek, értelmiségiek, nők, idősek, védtelen gyermekek és betegek, mint a másik két totalitarizmusnak. Senkire nem volt tekintettel a pusztító hatalom.
PÁPAI PRÓBÁLKOZÁSOK A SZULTÁNNÁL
Vatikánban titkosított dokumentumok kerültek elő, melyek azt bizonyítják, hogy az akkori pápa, XV. Benedek megpróbált interveniálni a katasztrófa elkerülése vagy leállítása érdekében. A Szentszék nagyon korán pontos információkkal rendelkezett, ezért a pápa már 1915. szeptemberében közbenjárt V. Mehmet szultánnál. A kivégzésekről az olasz külügyminisztérium, s a német Reichstag képviselője, Mathias Erzberger tájékoztatta őt.
A pápa arra kérte a szultánt, tanúsítson együttérzést a nagyon veszélyeztetett örmény néppel, mely a megsemmisülés szélén áll. A török kormány halogatta a választ. A levélre csak két hónap múlva válaszolt a szultán, melyben azt írja, hogy „ennek a szerencsétlen népnek a helyzetén jobbulás érezhető”. Ez roppant cinikus válasz volt, hiszen addigra olyan módon megtizedelték az örményeket, hogy már nem volt szükség újabb és nagyobb mérvű népirtásra, azt már elvégezték – jegyzi meg Michael Hesemann mai német történész, aki alaposan áttanulmányozta a vatikáni aktákat.
1918 elején újabb eljárások indultak a maradék örmény nép ellen. Ekkor még a pápa nem adta fel, más utat választott: a szultán legfőbb szövetségesén, Németországon keresztül próbált hatni az Oszmán Birodalom fejére. A berlini apostoli nunciust, Eugenio Pacellit, a későbbi XII. Piusz pápát kérte fel közbenjárásra, de a szövetséges németek semmit nem kockáztattak. Pacelli nuncius még megpróbálta a katolikus német birodalmi kancellárt, Georg von Hertling grófot rábírni a közbenjárásra a szultánnál, de ez sem sikerült. Az indoklás: a kancellár meggyőződött arról, hogy a török kormány tapintattal kezeli az örményeket.
1700 ÉVES AZ ÖRMÉNY APOSTOLI EGYHÁZ – 700 ÉVVEL RÉGEBBI A MAGYAR KERESZTYÉNSÉGNÉL
Az Örmény Apostoli Ortodox Egyház eredete igen régre nyúlik vissza, hiszen már a III. század elején felvették az örmények a keresztyénséget, s 295 óta államvallássá lett náluk. A perzsa hódítók ellen folytatott háború miatt az örmény egyház képviselői nem vehettek részt a 451. évi kalcedoni zsinaton, ezért az ottani határozatokat nem tudták elfogadni. Így anti-kalcedoniaikká váltak történelmi, s nem elvi okokból. Akaratukon kívül a keresztyénségnek kicsit „mostoha gyermekévé”, peremegyházává. Másként miafizitáknak is nevezik őket, mert azt tanítják, hogy Krisztus egyetlen (mia) személy, akiben az isteni és az emberi természet egyesült, de keveredés nélkül. Ma az egyház lelkészi feje II. Karekin katolikosz. A világon mintegy 9 millió örmény tartozik ehhez azegtöbben Örményországon kívül Törökországban, Libanonban, Izraelben élnek, de Nyugat-Európában és az USA-ban is vannak gyülekezeteik.
Az 1700 éves egyház szolgálatában a mindennapi liturgusi mise szolgálat mellett fontos a teológusképzés, a keresztyén nevelés biztosítása, új gyülekezetek létesítése, a szociális és ökumenikus tevékenység. Jelentős szerzetesi közösségeik is működnek. A katolikosz II. Karekin mellett a Legfőbb Spirituális Tanács az egyház vezetője. Két patriarchátusuk van, az egyik Jeruzsálemben, a másik Konstantinápolyban (Isztambul). Három teológiájuk, illetve papi szemináriumuk működik. Modern kollégiumuk és bölcseleti akadémiájuk is van, ez utóbbi Indiában, Kalkuttában.
AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA „BŰNRÉSZESSÉGE”
Az örményországi rendezvények, megemlékezések mellett a világ sok helyén tartottak és tartanak az idei 106. évfordulón is visszatekintést, megemlékező egyházi és kulturális alkalmakat. Az osztrák rádió, az Ö1 dicséretes módon 2015. április 18-án indította el 18 részes adását „Az agyonhallgatott genocídium” címmel az örmény identitásról, a vallásról és a kultúráról. Az adásban szó volt az Osztrák-Magyar Monarchia „bűnrészességéről” is a népirtásban, hiszen az Oszmán Birodalom szövetségeseként szólhattak, tehettek volna talán valamit, de ugyanúgy nem tettek semmit, mint a Német Birodalom. Az erről szóló résznek a „Bűn jóvátétel nélkül” címet adták. Az emléknapon került sor a Reggeli gondolatok műsorrészben Franz Werfel regényének az átírt változatából készített válogatás sugárzására. Az osztrák katolikusok hírügynökségük elektronikus változatán, weblapján külön blokkot indítottak „1915-2015: népirtás az örmények között” címmel.
A következő részben bemutatjuk Johannes Lepsius (1858-1926) potsdami protestáns lelkész, misszionárius tudósításait az oszmán pokolból, a népirtás mindennapjairól, megrázó leveleit, melyeket az európai uralkodókhoz írt. Fellapozzuk könyvét, amiben már 1896-ban megrázó módon hívta fel a figyelmet az első nagyobb örményirtásra „Az örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz” címmel. Példamutató lelkészi bátorsággal, keresztyén lelkiismerettel, önkéntes korelemzőként, evangéliumi szabadsággal mert és tudott írni az uralkodóházak által hallgatólagosan vagy tájékozatlanság miatt figyelmen kívül hagyott borzalmakról…
(Folytatjuk)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
