A Központi Papnevelő Intézet rektora. Martos Levente Balázs beszélt az egyre növekvő paphiányról, a papnövendékekre és kispapokra váró kihívásokról.
Martos Levente Balázs atya szerint korunk egyik nagy kérdése, hogy merünk-e elköteleződni – Kép: Magyar Nemzet/Mirkó István
Isten nem ver bottal, nem úgy büntet, hogy megvonja a szeretetét, bár olykor nem ment meg azoknak a dolgoknak a következményeitől, amelyeket mi magunk okozunk – jelentette ki a járványhelyzet kapcsán a Központi Papnevelő Intézet rektora. Martos Levente Balázs beszélt az egyre növekvő paphiányról, a papnövendékekre és kispapokra leselkedő kihívásokról is. Szerinte amit most élünk, az nemcsak a papság, hanem a hit és az emberség krízise is, és fontos lenne, hogy növekedjen az emberek elköteleződése.
– Húsvét negyedik vasárnapján, idén április 25-én tartják a papi és szerzetesi hivatások világnapját. Talán soha nem volt ekkora szükség támaszt adó, lelket építő papokra, szerzetesekre, mint egy járvány idején.
– A katolikus papság egyfelől a hit terjesztését, továbbadását, az egyházi mindennapok segítését, Isten népének a táplálását, gondozását tekinti feladatának, de ehhez nem csupán a hit hirdetése tartozik hozzá. S ha a papok nem is mindenkihez érnek el személyesen az egyház határain kívül, de a II. vatikáni zsinat hangsúlyozza, hogy küldetésünk van minden emberhez, aki várja a jó szót, a támogatást.
– A járványhelyzetben többen jelentkezhetnek a pandémia miatt papnak, szerzetesnek?
– Én inkább azt látom, hogy a mostani helyzetben különösen felértékelődött internetes csatornákon a fiatalok is jobban figyelik azokat a tartalmakat, amelyek az egyház küldetésével, az evangélium igazságával kapcsolatosak, és az élet nagy kérdéseire is választ jelentenek. Természetesen a fiatalokat minden időben a közvetlen találkozások, a szívet, lelket legmélyebben megszólító igazságok ösztönözték. S nagyon örülök annak, ha ilyenkor az egyház is megtalálja őket ezzel az üzenettel.
– A hívőknek sem egyértelmű, hogy a járvány Isten büntetése vagy tanítása az emberiségnek. Hogy látják ezt a kérdést a papnövendékek?
– A növendékek oldaláról ezzel a kérdésfelvetéssel nem találkoztam, az a benyomásom, hogy a mindennapjainkat sokkal inkább gyakorlati kérdések töltik ki. Az az Isten, akit mi hirdetünk, nem szokott ilyen közvetlen módon az orrunkra koppintani. Én egy olyan Istenben hiszek, aki a gondviselő szeretetét nem vonja vissza az embertől. Aki az ő jóságát abban is megmutatta, hogy szabadságot adott. Az embert ugyanakkor előbb-utóbb elérik a saját tettének a következményei. Ha úgy tetszik, Isten nem ver bottal, nem úgy büntet, hogy megvonja a szeretetét, bár olykor nem ment meg azoknak a dolgoknak a következményeitől, amelyeket mi magunk okozunk.
Az egyetemi templom oltára
– Vagyis akkor sokkal inkább tanít?
– Fontos, hogy tudjunk ebből tanulni. Amikor valaki Isten büntetéséről beszél, néha azt feltételezi, hogy az egyébként tapasztalható szeretetlenségre vagy hibás, bűnös emberi magatartásokra Isten valahol teljesen máshol ad választ. Az emberi gondolkodás viszont sokkal tovább jut akkor, ha a vírust úgy látja, mint a felgyorsult élet melléktermékét. A felgyorsult életért Isten nem akar minket megbüntetni, ennek mi nagyon sok előnyét élvezzük. Ugyanakkor azon kell fáradoznunk, hogy a gyorsuló világ, a globális gondolkodásmód ne tegye zárójelbe az egymás iránti elkötelezettségünket.
Az egyetemi templom bejárata
– A hívő embereket élénken foglalkoztatja a kérdés, hogy ha Isten jó, akkor miért engedte a járványt a Földre vagy miért nem szabadítja már meg a kórtól az emberiséget.
– A szenvedésnek és általában az emberi élet korlátainak a kérdése minden korban foglalkoztatta az emberiséget, és a járvány egy újabb alkalom arra, hogy ezen a kérdésen gondolkozzunk. Az én hitemben, Istenről alkotott képemben, tapasztalatomban leginkább úgy tűnik, hogy az Úr az ilyen nehéz helyzetekben segít bennünket a belé vetett mélyebb bizalomra, az egymással való törődésre. Isten nem vonja meg a szeretetét a nehéz helyzetekben, mi jobban megismerjük őt, és egymással is együttérzőbbek lehetünk. Az emberi kreativitás, találékonyság rendkívül nagy, a szenvedés pedig egy titok, és úgy tűnik, enélkül nem tudnánk igazán egymás mellé állni. Az egész világ teljesen más volna, ha nem lenne benne fájdalom. Nekünk gyakran az élet végessége és a boldogságunk határai, illetve az erről szerzett tapasztalat az, ami segít komolyabban embernek lenni.
Az egyetemi templom
– Régóta napirenden van az egyházon belül az a probléma, hogy kevés fiatal tanul papnak.
– A papok létszáma egy olyan tényező, amely a hagyományos értelemben vett lelkipásztori feladatokhoz arányosítható. Vagyis ha több pap van, akkor többet tudnak misézni, könnyebben tudnak keresztelőket, temetéseket vállalni vagy éppen esketni. Mindennek a mélyebb dimenzióját is könnyebben meg tudják adni, mert van idejük az emberekre. Az utóbbi értelemben kevés a pap, kevés ahhoz, hogy egy nagyon gyorsan változó világban az emberek folyamatosan változó szükségleteire jól és profin tudjanak válaszolni. Talán bátrabbak lehetünk abban is, hogy a sokféle új eszközzel jobban tudjunk élni. Úgy gondolom, az elkötelezett emberből van szükség többre, és bátorságból, hogy megtanuljuk, hogyan működjünk együtt jobban mi, papok és világiak az egyházban.
– A régebbi időkben az volt a gyakorlat, hogy aki papnak készült, a középiskola elvégzése után továbbtanult a szemináriumban, és egy 23-24 éves már fiatal pap volt. Manapság sokan kacskaringós életút után jutnak arra az elhatározásra, hogy papok lesznek. Mi lehet ennek az oka?
– Ez a változás nemcsak a papságra érvényes, jól tudjuk, hogy a kamaszkor manapság egy kicsit korábban kezdődik és később ér véget. Az egyetem elvégzése, de már annak a szaknak a felfedezése is, ami az adott fiatalt igazán érdekli, későbbre tolódik. Általában későbbre tolódik a párválasztás, a családalapítás is, ez egy olyan társadalmi jelenség, aminek számos oka lehet. Ami biztos, ez a papságra jelentkezőket is érinti. A háttérben ott van a nagy kérdés, hogy merünk-e elköteleződni, merjük-e a fiatalos lendületet egy nagy eszme és a közösség szolgálatában gyümölcsözővé tenni.
– Aki elkezdi a szemináriumot, be is fejezi?
– A fiatalok jelentős része még a szeminárium idején meggondolja magát. Ez bizonyos értelemben teljesen rendben van, hiszen a papságra készülés évei a hivatás tisztázásáról is szólnak. Régen azt mondták, hogy a növendékek fele jut el a papszentelésig, én úgy látom, hogy manapság többen, és csak körülbelül a fiatalok harmada morzsolódik le. Nagyon szeretném, ha a szeminárium valóban a hivatás tisztázásának a helye is lehetne. Vagyis aki esetleg kilép, az is úgy menjen el, hogy megtalálja a maga teljesebb emberségét.
– Mik a legjellemzőbb okok, amiért a papnövendékek elhagyják a hivatást?
– Két nagyon jellemző irány mutatkozik. Vagy a saját teherbíró képességnek, az elképzelt életút jobb megismerése után dönt úgy egy fiatalember, hogy a papi hivatás nem neki való. Ebben szerepet játszik a papi nőtlenség kérdése vagy a vágyott munkaterülettel kapcsolatos felismerés is. A másik pedig, ami ettől nem egészen független, hogy a növendék milyen módon tud egy közösséghez alkalmazkodni, miként tud azonosulni egy vezetői utasítással. A többiekkel együttműködés képessége nagyon fontos ahhoz, hogy valaki később boldog legyen a papi hivatásában.
– Mekkora pluszfeladatot jelent manapság az elöljáróknak – a rektornak, a prefektusnak és a spirituálisnak – óvni a papnövendékeket a pályán?
– Inkább arról van szó, hogy másféleképpen igyekszünk hozzáállni a neveléshez. Korábban a nevelés alapvető elképzelése a szemináriumban az volt, hogy létesítsünk egy külön világot, amelyikben – mint egyfajta üvegházban – nagyon jó feltételeket teremtünk ahhoz, hogy a növendékek beleszokjanak egy új életformába, és ennek megtapasztalása később megingathatatlan bázisként segítse őket. Ma, mivel a világ is nagyon gyorsan változik, illetve a papokra váró közösségek, így a feladatok is nagyon sokfélék lehetnek, helyesebbnek tűnik, hogy a szemináriumi képzés idején is többféle hatás érje őket. Fontos, hogy növeljük a fiatalok integrációs képességeit is. Nekünk pedig segítenünk kell a növendékeket, hogy ezekkel a feladatokkal hogyan tudnak megbirkózni, hogyan tehetnek szert mélyebb önismeretre és hogyan ismerhetik meg jobban Istent, aki mellettünk van ezekben a különböző helyzetekben.
– Mennyire nehéz az iskolapadból kikerült fiatal papoknak szembesülni a pálya kihívásaival?
– Sajnálatos tény, hogy az utóbbi évtizedben valóban több fiatal a papságának az első éveiben elhagyta a hivatását. Ezzel a ténnyel szembe kell néznünk, és fel kell tárnunk az okait. Érdekes, hogy Ferenc pápa például a Papnevelés általános szabályzatában, amit 2016-ban adtak ki, már nemcsak a szemináriumi évekre ad tanítást, hanem ezzel együtt kezeli a papi továbbképzés kérdését. Vagyis a képzést a szeminárium után is folytatni kell az egész életben. Mi itt, a központi szemináriumban ezen a héten kezdünk el egy fiatal papokat támogató csoportot, amelybe az egész országból lehetett jelentkezni. Az első kihívásokban ott kell lennünk a fiatal papok mellett.
– Megoldás lehet a paphiányra a diakónusok, akolitusok fokozottabb bevonása?
– A papok és a világiak együttműködése, a világiak közül bizonyos szolgálattevők megbízatása egy olyan lehetőség, amely az egyház sokszínűségét fejezi ki. Ha az egyházban mindenki elkezd élettel telibb lenni, akkor ez valóban a megoldás útja.
– Sokan adnak hangot annak a véleményüknek, hogy ha a papok is nősülhetnének, akkor többen jelentkeznének a szemináriumba. El tudja képzelni, hogy a cölibátus idővel csak a szerzetesrendeknél marad meg?
– A római katolikus egyház görög rítusú, a keleti hagyományhoz közelebb álló részében most is vannak nős papok, és látjuk, hogy milyen nagy hűséggel, szeretettel és odaadással teszik a dolgukat. Ezek a viták újra és újra fellángolnak, és a magam részéről elképzelhetőnek tartom, hogy lesz olyan időszak, amikor több nős pap lesz az egyházban. Ugyanakkor azt is látom, hogy amit most élünk, az nemcsak a papság, hanem a hit és általában az emberség krízise is. S erre az igazi választ akkor fogjuk megtalálni, ha a hitünkben el tudunk mélyülni. Erre pedig szüksége van a papnak és a keresztény családban élőnek is. Azt is örömmel tapasztalom, hogy a cölibátusban élő papság fontos ajándék a családosoknak is.
– Régebben a papnak óriási megbecsülése volt egy településen. A rendszerváltás óta eltelt harminc évben vissza tudták szerezni a papok a korábbi tekintélyüket?
– A társadalom más értelemben szomjazik tekintélyre, mint régen. Ma egyesek talán azt is vitatják, hogy tekintélyre egyáltalán szükség van. Az viszont tény, hogy a mai vezetőkön sokkal inkább a hitelességet kérik számon, és a papság ilyen értelemben tisztul. Manapság nagyon sok hiteles és kiváló papunk van, a tisztulás útját járjuk.
– A papi és szerzetesi hivatások ünnepén Jézus a jó és igaz pásztorról tanít az evangéliumban. Mit üzen ez a mai fiataloknak?
– Jézus azt mondja ebben a példabeszédben: „Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem.” A jó pásztor „nevükön szólítja juhait, a juhok pedig ismerik a hangját”. A szívünk legmélyén mindannyian arra vágyakozunk, hogy az életünket úgy élhessük, hogy abban őszinte, értékes és világos szeretetkapcsolatok álljanak a középpontban. Azok, akik a papságra készülnek, bízhatnak abban, hogy Jézus, aki küldi őket, ilyen mélyen ismeri és szereti a juhait. S bízhatnak abban is, hogy olyan életre készülnek, ahol ők is az őszinteségnek, az igazságnak, a bátor és elkötelezett életnek a munkásai lesznek az emberek között.
Borsodi Attila
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
