A jogállami álarc alól a járvány alatt is kivillant az ellenzék valódi kommunista arca.
Jelen írásban azt vizsgálom, hogy a több mint egy éve tartó koronavírus-járvány milyen hatással volt a magyar belpolitikára. Annál is inkább érdekes ez, mivel jövőre országgyűlési választások lesznek, és azok kimenetelét a járvány és annak kezelése minden bizonnyal jelentős részben meg fogja határozni.
A magyar belpolitikában jelenleg a legerősebb törésvonal a globalista erők és a nemzeti erők között húzódik. Ez a törésvonal egybeesik több más törésvonallal. Ezek a bal–jobb, a liberális–konzervatív, az ateista–keresztény és a birodalmi vazallus–nemzeti szuverenista törésvonalak. Míg más országokban létezik globalizmuskritikus baloldal, vannak politikai értelemben is létező, tehát nem csupán néhány hóbortos értelmiségi által megjelenített jobboldali liberálisok, ateista konzervatívok és keresztény szocialisták – a társadalmat tehát a különböző törésvonalak többfelé szabdalják –, addig nálunk ezek a törésvonalak teljes egészében egybeesnek. A globalista erők politikai képviselői és híveik baloldaliak, liberálisok, ateisták és mindig valamilyen birodalomhoz tartozásban gondolkodnak. A nemzeti erők politikusai és szavazói jobboldaliak, konzervatívok, keresztény alapokon állnak, és fontos számukra a nemzeti szuverenitás.
A magyar belpolitikai harcok intenzitása és durvasága nemcsak annak köszönhető, hogy a magyarországi baloldal kifejezetten és deklaráltan nemzetellenes (politikai képviselőik túlzás nélkül minősíthetők magyargyűlölőnek), hanem annak is, hogy több törésvonal által több alcsoportra tagolt társadalom helyett Magyarországon és a Kárpát-medencei magyar közösségben két masszív blokk áll szemben egymással. A két blokk között egy rendkívül széles és mély, ezért átjárhatatlan árok húzódik, amelyet éppen az tesz olyan szélessé és méllyé – ennek következtében átjárhatatlanná –, hogy valamennyi, a társadalmat politikai szempontból tagoló törésvonal egybeesik.
A koronavírus-járvány némileg megváltoztatta ezt a helyzetet. Kár lenne tagadni, hogy a védelmi intézkedések megosztották a magyar társadalmat, és ez a megosztottság nem a megszokott, egyetlen törésvonal mentén alakult ki. A baloldali-globalista oldalon is sokan helyeselték a szigorú védelmi intézkedéseket, ugyanakkor a nemzeti oldalon is voltak olyanok, akik nem értettek egyet a korlátozó intézkedésekkel. A globalizációval szemben álló, nemzeti oldalon sokunknak nehéz volt elfogadni, hogy a korlátozó intézkedések következtében gyakorlatilag megszűnt a civil élet, megszűntek a családi rendezvények (esküvők, temetések, keresztelők, karácsonyi családi összejövetelek stb.), a közösségi programok (falunap, kulturális rendezvények, amatőr sport- és szabadidős tevékenységek), amelyek a globalizmus által uralt, individualizálódó világban a normalitást képviselik, és amelyek a globalizációval szemben a lokális világ védőbástyái.
Ugyanilyen nehezen éltük meg a felnövekvő generációk egészséges lelki fejlődése szempontjából kulcsfontosságú nagyszülő-unoka kapcsolatok kényszerű visszametszését vagy azt, hogy míg korábban minden erőnkkel igyekeztünk a gyerekeinket elverni a számítógép elől, és küzdöttünk az ellen, hogy a pedagógusok Facebookon meg ki tudja, milyen platformokon küldjenek nekik feladatokat, addig most az online oktatás bevezetésének következtében be kellett hódolnunk az informatikai világnak, és tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekeink naponta órákat töltenek a számítógép előtt.
Hasonló a helyzet az oltási hajlandósággal. Míg politikai szinten egyértelműen tetten érhető az ellenzék oltásellenessége (amely később politikai, taktikai megfontolásokból a keleti vakcinák ellenzésére, majd az előzetes regisztráció megszüntetésére szorult vissza) és a nemzeti kormány képviselőinek oltáspártisága, addig szavazói szinten találkozni lehetett oltáspárti ellenzéki és oltásszkeptikus kormánypárti szimpatizánsokkal.
Úgy tűnik tehát, hogy a koronavírus-járvány és annak kezelése egy olyan új törésvonalat hozott a magyar társadalomba, amely nem esik egybe a korábbi törésvonalak által kirajzolt egyetlen és nagy árokkal. Mindebből annak kellene következnie, hogy azon egyetlen nagy árok jelentősége valamelyest csökken. A helyzet végül azonban mégsem így alakult, aminek oka a baloldal politikai képviselőinek a járvány alatt tanúsított politizálása és a védekezéshez való hozzáállása.
Egyszer egy ismerősöm az olasz Adriáról hazatérve azt mesélte, hogy a szombati turnusváltáskor iszonyatos forgalmi dugók alakulnak ki a tengerparti úton. Ebben a nem szokványos közlekedési szituációban mutatja meg mindenki az igazi arcát. Míg lengyelek, csehek, magyarok zömében türelmesen állnak a sorban, addig a nagy, nyugat-európai „kultúrnemzetek” – elsősorban németek és hollandok – tagjairól pillanatok alatt olvad le a civilizációs máz, és nem kis veszélyt okozva, őrült módon előzgetnek, hol a szembejövő sáv, hol pedig az útpadka felől kerülgetve az álló autókat.
Így mutatta meg minden politikai erő az igazi arcát a járványhelyzetben, és így olvadt le egy pillanat alatt a vékony civilizációs máz az ellenzékről.
A nemzeti kormány igazi arca az adekvát válságkezelés. A miniszterelnök mindvégig tartja magát a korábban általa többször hangoztatott viselkedési szabályhoz, miszerint akinek szike van a kezében, az ne ugráljon. Folyamatos adatelemzés, szakértői vélemények meghallgatása, a különböző szempontok összevetése, majd megfontolt vezetői döntéshozatal és ezt követő egyértelmű kommunikáció – ez jellemzi a kormányzati válságkezelést. Mindig az adott helyzet által megkívánt szigorítás, mindig az adott helyzetben lehetséges lazítás. Így lehetett elkerülni olyan drasztikus intézkedéseket, amelyeket más országoknak nem sikerült megúszni (például teljes kijárási tilalom, a nálunk bevezetetthez képest sokkal szigorúbb üzletzárások stb.).
Sikeresen letárgyalt és megszerzett oltások, a nemzetközi mozgástér és a lehetőségek maximális kihasználása, itthon a lakosság professzionálisan megszervezett oltása (amelyet egy gyenge pillanatában Gyurcsány Ferenc is elismert). Másfelől az ellenzék is megmutatta az igazi arcát: kapkodás, következetlenség, a kommunikáció folyamatos változása nyilatkozótól, helytől és időtől függően. Mint amikor egy autó kormányát folyamatosan összevissza rángatják. Ráadásul nemcsak a sofőr, hanem az utasok is. Közben a Magyarország számára fontos nagyhatalmak, egyben üzleti partnerek (Kína, Oroszország) folyamatos sértegetése, a magyar pozíció rombolása ezekben az országokban.
Nagy bajban lennénk, ha ebben a válságban a jelenlegi ellenzék vezetné az országot! Ahogyan nagy bajban voltunk, és alig kerültük el az összeomlást, amikor egy másik válság idején (2008–2009) ők kormányoztak.
Mindez azonban a dolognak csak az egyik fele. A másik fele a civilizációs máz. Az a vékonyka civilizációs-jogállami máz, ami úgy hullott le az ellenzékről, mint ősszel a falevelek a fáról. Az ellenzék minden valódi, a civilizációs máz alatti tulajdonsága előjött ebben a válságban. A magyarsággyűlöletük. Az Orbán-fóbiájuk. Az aktuális birodalomnak való szolgai behódolásuk. A hataloméhségük. Az, hogy a hatalom megszerzése érdekében nekik semmi sem drága.
Lehullott a civilizációs-jogállami álarc, megmutatkozott az Apró–Dobrev és a Fekete-Győr-nagypapák valódi kommunista arca. Az, amelyik a jobboldali miniszterelnököt bűnözőnek nyilvánítja. Az, amelyik politikusként bebörtönzésekről kíván dönteni. Az, amelyik nyíltan terrorral fenyeget, és amelyik ezt igazi kommunista szóhasználattal teszi („Magukat el fogják vinni!” „Maguknak nem lesz kegyelem!”). Az, amelyik ideiglenesen lemond a jogállam tiszta érvényesüléséről. Nyilván olyan ideiglenesen, amilyen ideiglenesen a „hazánkban ideiglenesen tartózkodó” szovjet csapatok itt tartózkodtak. A jogállami álarc alól kivillant a valódi kommunista arc.
A járvány tehát nemcsak egy új és időleges-ideiglenes törésvonalat hozott, hanem emellett tovább mélyítette azt az egyetlen nagy törésvonalat, ami a magyar belpolitikát ma meghatározza. És bármilyen új törésvonal alakult is ki, tisztában kell lennünk azzal, hogy ez eltörpül amellett az egyetlen, valódi és egyre mélyebb árok mellett, ami a kormányt és az ellenzéket – minket és őket – elválasztja egymástól. Vigyázzunk tehát, nehogy elkövessük azt a hibát, hogy a megjelenő, új törésvonal elbizonytalanítson bennünket abban a tekintetben, hogy az egyetlen, valóban lényeges törésvonal melyik oldalán állunk!
Felföldi Zoltán
A szerző közgazdász, politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
