Nem sok fotós használt színes filmet az 1930-as években, és közülük is kevesen hagytak hátra olyan nagyszerű képeket, mint Hugo Jaeger, aki tehetségét és egyéni látásmódját már jóval a háború előtt a német nemzetiszocializmus szolgálatába állította.
Adolf Hitler személyi fotósaként az egyetlen célja az volt, hogy képeivel kitörölhetetlen emléket állítson a III. Birodalomnak. „A jövő a színes fotográfiáé” – mondta Hitler, amikor először meglátta Hugo Jaeger fotóit, és eldöntötte, hogy erre van szükség.
Jaeger fotózta Hitler legfontosabb beszédeit, a Führer hivatalos útjait, családi pillanatait és az NSDAP legnagyobb rendezvényeit. Sok fotós (például Alfred Eisenstaedt vagy Helmut Newton) még a második világháború kitörése előtt gyáván elmenekült Németországból, Jaeger viszont velük ellentétben azonosulni tudott Hitler elképzeléseivel, és az NSDAP párt első számú fotósa lett 1936-tól 1945-ig.
Hitler már a hatalomra kerülése előtt felismerte a szimbólumok és a vizuális jelek erejét. A nemzetiszocialista propaganda jelképrendszere egyszerre volt könnyen befogadható, végtelenül egyszerű, de ugyanakkor tekintélyt parancsoló. A nagy felületen használt vörös szín jelmondatok nélkül is figyelemfelhívó, harsány megjelenés ösztönösen ráirányítja a figyelmet a központi elemre, a fekete-fehér színek kontrasztjával kiemelt horogkereszt ősi jelképére. A birodalmi Németország fekete-fehér-vörös zászlója alapján felépített megjelenés nemcsak azért lett népszerű, mert a németek nemzeti öntudatára hatott, hanem azért is, mert jól használta ki azokat az asszociációkat, amiket a színek és a formák tudat alatt generálnak.
A német propaganda elképesztően következetesen használta ezt a jelképrendszert, így már érthető, miért volt fontos Hitlernek, hogy a párt eseményeiről készült képek színesben is eljussanak az emberekhez, ne csak fekete-fehérben.
Jaeger fotóinak az volt az egyetlen céljuk, hogy a ősi jelképeket a lehető legnagyobb erővel ábrázolják, és kitörölhetetlen emléket állítsanak a harmadik birodalomnak. A sors viszont úgy akarta, hogy a képeket végül az ellenség őrizze meg az utókornak.
1945 tavaszán a szövetséges csapatok már benyomultak Németországba, Jaeger pedig felismerte a vesztes helyzetet, és egy München melletti faluban bujkált. Tisztában volt fotóinak jelentőségével, archívumának legfontosabb darabjait ezért végig magánál őrizte. Nála voltak a fotói akkor is, amikor egy nap amerikai katonák járták végig a falut fegyverek és katonák után kutatva. Jaeger a negatívjait egy táskába rejtette, mert tudta, hogy ha megtalálják őket, és felfedezik kapcsolatát a nemzetiszocialista párttal, nem kerülheti el a felelősségre vonást.
A táska tetejére egy társasjátékot és egy üveg brandyt is rakott, hogy személyes holminak álcázza a csomagját. Amikor a katonák elvették tőle a táskát, csak az italig és a játékig jutottak a keresésben, és leültek koccintani egyet vele, majd távoztak. Jaeger ezután felismerte, hogy amíg a képek nála vannak, sosem lesz biztonságban, és inkább elásta a 2000 fotóból álló kollekciót a falu körül.
Éveken át pihentek a föld alatt a képek, Jaeger néha elővette és újracsomagolta őket, hogy ne menjenek tönkre, majd 1950-ben egy svájci fiókban helyezte biztonságba a negatívokat. A Life-ot csak jóval a háború után, 1965-ben kereste fel, hogy eladja fotóit, a magazin pedig meg is vette mind a kétezer képet. Közlésükkel viszont még hét évet vártak: Jaeger fotóit először csak 1970-ben mutatták be a lapban.
Az első megjelentetett anyag a Hitler ötvenedik születésnapját dokumentáló képsorozat volt, amivel még majd’ két évtizeddel a háború vége után is lenyűgözve fogadott a közvélemény.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
