„…Az igazság egyszerűen úgy szól, hogy mához száz esztendőre a hazai utódok előtt (remélhetőleg egy szabad hazában) a Látóhatár – Új Látóhatár lesz a külföldi magyarság szőröstül-bőröstül az egész nyugati magyarság legnagyobb szellemi önigazolása. Ők tisztábban fogják látni, mint kortársaink, hogy nem éltünk hiába. Ez viszont megint csak megírhatatlan, mert jogos és fikarcnyi túlzás sincs benne ugyan, de öndicséret s az megint méltatlan valamennyiünkhöz…”
Az idézett szövegrész Borbándi Gyula író, történész, folyóirat-szerkesztő és Cs. Szabó László író, kritikus, esszéíró levélváltásának egy részlete Borbándi Gyula hagyatékából. (Cs.Szabó László levele Borbándi Gyulához 1975. július 6.) Az örökhagyók feltárják előttünk féltve őrzött titkaik darabjait. Forrást biztosítanak az utókor történészeinek, kutatóinak a magyarságkutatás tudományának számos területén. Éltükben csak remélték, hogy ez egyszer, valamikor így lesz. Az önmagukban vívódó emigráns-lélekbirkózás, hogy van-e értelme, haszna a létüknek, mindannak, amit létrehoztak, és amin kitartóan munkálkodtak, gyakori dilemmát okozott nekik. S, hogy mennyire jelen volt ez a belső harc, hűen visszatükrözi az idézett levélrészlet.
Már ez a pár gondolat is mennyi mindenről mesél! Pedig ez csak egy kicsi szeletke levéltöredék. De ugyanilyen sokatmondóak, beszédesek a fotók százai, képek, kéz- és gépiratok, cikkek, tanulmányok, személyes tárgyak, naplófeljegyzések, könyvgyűjtemények, levelek, amelyek tárolását, megóvását, őrzését, feldolgozását, a Müncheni Magyar Intézet egyik legfontosabb küldetésének tekinti. Az elhivatott, minden apró részletre kiterjedő feladatok teljesítéséhez nélkülözhetetlen infrastrukturális-, tárgyi- és személyi feltételek szükségesek. Ezek szerencsére adottak az intézet ebbéli feladatainak az ellátására. A Regensburgi Egyetem Magyar Intézete a Magyar Állam által a Külgazdasági és Külügyminisztérium által társfinanszírozott intézmény. Az is említésre méltó tény, hogy a hagyatékok feldolgozását a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor Program, illetve korábban a Balassi Intézet által kiírt Klebelsberg Kuno, majd a Külgazdasági és Külügyminisztérium által meghirdetett vendégkutató és -oktató program ösztöndíjasai nagymértékben segítették és segítik a mai napig.
Azon tűnődtem, mekkora felelősség a ránk bízott hagyatékkal az örökül hagyó személyéhez, életútjához méltón, és a neki megjáró alázattal és tisztelettel „bánni”. De azon is elgondolkodtam, hogy mekkora megtiszteltetés egy tudós, vagy művész hagyatékát befogadni. Az a kérdés is felvetődött bennem, hogy miért pont ők, és miért pont rá bízták legértékesebb kincsük nagy részét: az életükből egy darabot. Milyen kapcsolat volt az intézet és az örökhagyók között? Kik azok a személyek, akik életük meghatározó eseményeit, történéseit, több évtizeden átívelő munkásságuk eredményeit hagyatékként az utókorra hagyták? A kíváncsiságomra kielégítő válaszokat Baumgartner Bernadatte történésztől kaptam, aki 2012 óta kisebb magszakításokkal foglalkozik a hagyatékokkal. A kezdetekkor vendégkutatóként, jelenleg pedig vendégoktatóként vesz rész az intézet sokrétű munkájában. A Borbándi-hagyaték szakreferenseként végzi a hagyaték feldolgozását.
Hosszan beszélt Bernadatte a hagyaték feldolgozásának a menetéről. Arról a sokrétű munkáról, amelynek köszönhetően ma a hagyatéktár patinás rendben fogadja a tudomány különböző területét kutató szakembereket. Megtudtam, hogy milyen hosszadalmas, több egymásra épülő folyamatból áll ez a kivételesen szép feladat. Borbándi Gyula hagyatékából mintegy 25.000 levelet már feldolgozott. Hihetetlen! Ezt biza’ egyenként sorszámozta, csoportosította, átolvasta, rövid leírást készített róla, belső adatbázist hozott létre, majd a digitalizálást irányította. A feldolgozás ezen pontján már szabad a pálya a kutatók előtt. Csak egy kattintás a számítógépen, és a kért anyag rendelkezésre áll. Érdekes és izgalmas információk derülnek ki a levelezéseket tanulmányozva. Az elsők 1949-ből származnak. Levelezett Szabó Zoltánnal, Bibó Istvánnal, Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, Márai Sándorral, hogy csak néhány nevet említsek. Hopp! Találok egy dobozt. A felirat arról tanúskodik, hogy utazásról lesz benne szó. Így is van! Borbándi nagyon szeretett utazni. Bejárta szinte az egész világot. Két cél vezérelte ebben: a felfedezés és a magyar közösségek megismerése. Utazásai során mindig tartott előadást. Ezek témája általában a Szabad Európa Rádió történetéről, a nyugati magyar irodalomról, a Látóhatár és az Új Látóhatár népszerűsítéséről, valamint az emigráció történetéről szóltak. Leveleinek tartalma a közügyeket érinti. Saját magáról alig írt. E ritka példányok közül szeretnék idézni egyik leveléből még az emigráció kezdeti, svájci időszakából. Borbándi érzékletesen írt erről 1951 elején, vallomása az emigránsok nagy többségének lelkiállapotát tükrözi: „Valahogy nem lelem a helyem, nem tudom, mire vagyok képes, meddig terjed tudásom, mi az a közeg, amiben legjobban tudok elhelyezkedni. Tele vagyok kérdőjelekkel és megválaszolatlan belső kérdésekkel. Ennek következtében kapkodok ide-oda… természetesen semmi sem elégít ki. Tele vagyok szellemi igényekkel, vágyakkal és mégsem megy semmi… Ha egyik nap megszületik egy gondolat, ötlet, elhatározás, másnap árnyékként követi a hiábavalóság, az úgyis mindegy… mely mindent összetör… Szörnyen rosszul érzem már magam Svájcban, és mennék már valahová, mindegy hogy hová. Érzem, hogy belerothadok ebbe a mostani állapotba… Őrlődöm az Európában maradás és kivándorlás problémájában. Úgy maradnék Európában, ha lenne miért, ha célját látnám az itt maradásnak, ha bárkinek is hasznára volna az ittlétem… De ilyenről szó nincs. Ha kulinak kell lenni, anélkül, hogy ez valamiért történnék, akkor minek maradjon itt az ember. Kuli Kanadában vagy másutt is lehetek… Mondd Pistám, kinek van szüksége rám itt Európában? A Hazámnak, a népemnek?” Megható, elgondolkodtató, keserű szavak, gondolatok ezek. De szerencsére a kiutat sok más emigráns értelmiségi társával együtt megtalálta. Az általa teremtett és őrzött hagyaték ma felbecsülhetetlen értékkel bír. S nyugodtan mondhatjuk mi is: valóban nem éltek hiába. No, de ismerjük meg a többi kivételes személyiséget is! Kinek a titkait rejti még az intézet mélye?
„A hungarikumok hiteles hírvivők: jót, rosszat tartalmaznak országról és nemzetről. Nem puszta könyvtári tételek. Önmagukon túlmutató jelentést is hordoznak, tehát gondozásuk nem merülhet ki a gyűjtésben és raktározásban… – olvasom K. Lengyel Zsolt egyik tanulmányában az idézett sorokat. Induljunk ki ezen magvas gondolatokból, és ismerjük meg az örökhagyókat. Tekintsünk be életútjukba, munkásságukba, elévülhetetlen eredményeikbe.
Bogyay, Borbándi, Molnár – három hagyaték az MMI gyűjteményében. Három különböző személyiség, akik éltükben és immár holtukban is alakítják az MMI arculatát. Három emigráns értelmiségi: Bogyay Tamás (Kőszeg, 1909 – München, 1994), Borbándi Gyula (Budapest, 1919 – Budapest, 2014) és Molnár József (Budapest, 1918 – München, 2009) hagyatéka, amit az MMI hagyatékának triászaként tartanak számon. „A hungarikumok hiteles hírvivők…” áll a fenti idézetben. Hogy mi teszi hitelessé, és milyen fontos információkat, híreket hagynak az utókor számára, ahhoz közelebbről meg kell ismerjük az örökhagyók életútját, közéleti és tudományos munkásságát. Mindhárman kivételes tehetséget birtokoltak, és talentumukat más-más területen hasznosították.
Bogyay Tamás történész, művészettörténész, nemzetközileg elismert tudós. 1945. márciusában emigrált Németországba. A közel öt évtizeden átívelő magyarságkutató munkássága felbecsülhetetlen értékkel szolgál az utókor történészeinek, művészettörténészeinek. Kutatási területei a középkori magyar és egyetemes művészetre terjedt ki. Számos tanulmánya jelent meg magyar és német nyelven szakrális- és építészettörténeti témában. Tanulmányozta a magyar koronázási ékszereket, a Szent Koronát, Szent István ikonográfiáját. Jelentős dolgozatokat publikált a nagykapornaki, a kallósdi templomról, a jáki románkori apátsági templomról. Bogyay Tamás magyarságtudományi tevékenysége az emigrációban teljesedett ki igazán.
A fennebb már említett Borbándi Gyula közíró, történész, szerkesztő 1949-ben emigrált. Két évig élt Svájcban, majd 1951-ben áttelepült Münchenbe. 1950-től a Látóhatár, a későbbi Új Látóhatár főmunkatársa, majd utóbbi főszerkesztője, a lap 1989. évi megszűnéséig. Borbándi a maga által fontosnak ítélt közügyeknek könyvfejezeteket és könyveket is szentelt: az emigráció életrajzának, így többek között a magyar menekültek kezdeti útkeresésének, valamint az Új Látóhatár történetének, amelynek négy évtizedes történetét „Nem éltünk hiába” címmel jelentetett meg.
Molnár József író, folyóirat-szerkesztő, könyvkiadó és nyomdász 1948. novemberében hagyta el Magyarországot. Élt Svájcban, New Yorkban és főleg Münchenben. Szerkesztője és kiadója az Új Látóhatár folyóiratnak. „A betű szolgálatában: Negyven év az Új Látóhatárért és a nyugati magyar irodalomért” címmel megjelent művében magyarázatot ad saját írói munkájának „csekély számáról”, mely szerint leghosszabb és legtermékenyebb időszakában mások betűit csiszolta az Új Látóhatár folyóiratban.
Bogyay Tamás tudós emberként minden tehetségét a magyarságkutatás szolgálatába állította. Borbándi Gyula írói, szerkesztői tevékenysége által – minden szerénység nélkül állíthatjuk – a világban szétszóródott emigráns értelmiség jelentős részével kapcsolatban állt. Írásaikat közel négy évtizeden át jelentette meg az általa szerkesztett folyóiratban. Molnár József a folyóirat szerkesztésében, a lap nyomtatásában és kiadásában vállalt tevékeny szerepet.
Három ember. Különbözőek. Más talentummal, habitussal rendelkező, hazájukat kényszerűségből elhagyó, idegenben küldetésüket kereső és beváltó igaz magyar emberek ők. Olyanok, akik idegen honban is hűek maradtak nemzetükhöz, és tudományos, kutatói, közéleti tevékenységüket ott folytatták, ahol Magyarországon abbahagyták. Külön-külön és együtt is. Münchenben. Ki-ki a maga területén. Ezek után nézzük a hasonlóságokat, és a közös pontokat! Hol és hogyan haladtak közös útjaik?
Találunk ilyen pontokat. A Szabad Európa Rádió. Mindhárman a rádió magyar szakosztályának szerkesztőjeként dolgoztak. Borbándi 1979-től a szakosztály helyettes igazgatói tisztségét is betöltötte. Bogyay Tamás – Kőszegi Ákos álnéven – 1952 és 1974 között, Borbándi Gyula – Gyulai Ernő néven – 1951-től 1984-ig, nyugdíjba vonulásáig. Molnár József pedig 1955-től 1957-ig dolgozott a rádiónál. Másik kapcsolódási pont az emigráns szellemiség feltérképezése, kapcsolatépítés és annak fenntartása, aktív bevonásuk a tudomány, az irodalom és a közélet színtereibe.
Bogyaynak köszönhetően München egy idő után az emigráns értelmiség központja lett. Borbándi rádió- és folyóirat-szerkesztőként kapcsolatban állt szinte az egész magyar emigrációval.
Molnárral mozgósították, és lapjukban alkotásra késztették a világban szétszóródott magyar emigráns írókat, publicistákat. A folyóiratot eljuttatták az elfizetőknek a világ bármely helyszínére. Azt is érdemes megemlíteni, hogy tekintélyes példányszámban nyomtatták – 700-900 darabszámban – a Látóhatárt, későbbi nevén az Új Látóhatárt. Óriási szerepük volt abban, hogy életet leheltek, értelmet adtak a hazájukat elhagyó, elkeseredésre is hajló magyar közösségnek. Harmadik találkozási pont a Müncheni Magyar Intézet. Bogyay Tamás az MMI alapító igazgatója és élete végéig egyik fő irányítója maradt. Borbándi a 80-as években fűzte szorosabbá az intézettel a kapcsolatát. Az Új Látóhatár utolsó két évében a lap főszerkesztőjeként az intézetben tartotta szerkesztőségi üléseit. Bogyay halála után 1994-től az MMI elnökségi tagja lett. Molnár József a 80-as évek végén áthelyezte a folyóirat műszaki előállításának központját az intézetbe.
A hungarikumok „…önmagukon túlmutató jelentést is hordoznak…” – folytatódik tovább az idézet. Bogyay Tamás, Borbándi Gyula, Molnár József hagyatéka a magyar emigráció-, illetve diaszpóratörténet fő tárgyköreinek megannyi megvilágítatlan szempontjához kínál ismeretlen és egyedi forrásokat. Mindhárom esetben az örökhagyó helye világosodhat meg az elemzett politika-, irodalom- és tudománytörténeti folyamatban, de egyúttal fény vetülhet a három személyiség kedvelt témáira is. Bogyay hagyatéka mindenekelőtt a középkori magyar és kelet-közép-európai művészet- és építészettörténet. Borbándié a magyar népi mozgalom és a SZER (Szabad Európa Rádió), valamint az Új Látóhatár folyóirat története, Molnáré a SZER és az Új Látóhatár mellett a nyomdászat- és könyvtörténet kutatóinak kínál tiszta forrást. Az örökhagyók még éltükben rendelkeztek hagyatékuk gondozójáról. Bogyay örökségének egy része a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetébe, Borbándié az Országos Széchényi Könyvtárban, Molnáré a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de mindhármuk hagyatékának nagyobbik része a Müncheni Magyar Intézet Egyesület tulajdonában maradt.
A Müncheni Magyar Intézet hagyatéktárát gazdagítja továbbá – mások mellett – Hennyey Gusztáv (Kolozsvár, 1888 – München, 1977) vezérezredes, politikus, Hevesy Pál (Budapest, 1883 – Kitzbühel, 1988) diplomata, rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter, Baranyai-Lőrincz Gusztáv (Pécs, 1886 – München, 1977) festőművész, kulturális szervező, Kollányi Károly (Győr, 1905 – München, 1993) kertészeti-városrendezési üzemgazdász, a második világháború éveiben hírszerző és kémelhárító tartalékos tiszti kiképző, Ölvedi János (Érsekújvár, 1914 – München, 1983) újságíró, történész, Ujlaky (Sári) Charlotte (Budapest, 1920 – {Köln?}, 1995) műfordító, újságíró és Tóth Béla (Nagyvárad, 1926 – München, 2014) történész, könyvgyűjtő gazdag szellemi öröksége.
Ez a számarányában is, de főleg egyediségében tekintélyes forrásanyag a magyar kül-, had- és emigrációtörténet kutatásához, a nyugati magyar tudományos-kulturális élet szerkezete és működése feltérképezéséhez nyújt elsőrangú vagy kiegészítő adatokat. Az iratokból egy bizonyos értelmiségi emigráns alkat tudománytörténeti és szociológiai vizsgálata is elindítható. A ritkaságnak számító kiadványok – a dokumentációs és elemzési célra gyűjtött jobboldali, illetve szélsőjobboldali emigráns sajtótermékek évfolyamai – pl. megkerülhetetlenek, ha az 1945-ös első magyar menekülthullám egy bizonyos irányzatának – önmagát nemzeti emigrációnak nevezett – szellemiségét és törekvéseit szeretné megragadni és árnyalataiban is megérteni. A lehetőségek határa, mint látjuk a csillagos ég. Tiszteletreméltó örökhagyóink gondoskodtak minderről. Életútjuk példamutató, munkásságuk felbecsülhetetlen értéket teremtett, és beigazolódik mindannyiunk számára, hogy ők valóban nem éltek hiába.
Az információk tengere kavarog a fejemben. Nagy formátumú személyiségek nevei, akik így, vagy úgy, de kapcsolódtak az intézethez. Olyannyira, hogy az életük egy részét itt is hagyták. Lakatos Géza-kormány külügyminisztere, Hennyey Gusztáv. És Hevesy Pál, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó diplomatája, akinek egyik művéhez Habsburg Ottó főherceg írta az előszót, a másikhoz pedig Esterházy László főherceg. Ujlaky (Sári) Charlotte, aki levelezett Déry Tiborral, Illyés Gyulával, Ottlik Gézával, Szabó Magdával, Weöres Sándorral… A Müncheni Magyar Intézet nevét, szerepét, küldetését, felelősségét ezek az örökhagyók öregbítik az idők végezetéig. Történeti és történelmi szerepét megkerülhetetlenné tették.
„A hungarikumok… gondozásuk nem merülhet ki a gyűjtésben és raktározásban…” – Felvetődik a kérdés: hol van, hol lehet a hozzájuk méltó őrzési helyük? Németországban, vagy Magyarországon? Hol hajtanak nagyobb tudományos hasznot belőlük? Külföldön, vagy belföldön? Én azt gondolom, otthon, Magyarországon. Ahová az örökhagyók hosszú és nehéz emigrációjuk éveiben vágytak. Nyugodjanak békében!
Orcskai Marianna
The post …az elmúlt hat évtized nyomában… – „Nem éltünk hiába” – A Müncheni Magyar Intézet Egyesület hagyatéktára appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
