Viszonylag sokat olvashattuk az utóbbi napokban Joe Biden amerikai elnök nevét, főleg az Oroszország elleni szankciók és az afganisztáni haderőkivonás kapcsán. De nem csak Biden és az Egyesült Államok a főszereplő, hiszen mindkét lépés koordinálva volt a NATO-val.
A közös sajtótájékoztatón Antony Blinken amerikai külügyminiszter és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár – lényegében Európát képviselve – hangsúlyozta a közös döntések fontosságát, ahogy a bevonuláskor, úgy a kivonuláskor is.
Európában sokan pont ezt várták a Biden-kormánytól, a visszatérést a kedélyes atlanti kapcsolatokhoz. Trump alatt az Egyesült Államok sokszor egyoldalú döntéseket hozott, az európai államfők a Twitteren tudtak meg bizonyos lépéseket, új irányokat. A NATO-n belül is ellenséges volt az elnök, a védelmi kiadások emelését követelte az európai tagoktól. Az tény, hogy az Egyesült Államok többet költ a hadseregre, mint az összes többi NATO-tagállam együtt, és sok tagállam nem teljesíti a megegyezés szerinti minimális 2 százalékos kiadást. Viszont Biden tudja, hogy megéri ez a különbség, mert míg az USA a védelmet biztosítja Európa számára, addig Európa a legitimitást.
2001. szeptember 11-e után az afganisztáni invázió óriási legitimitást nyert azzal, hogy nem egyedül tette az amerikai hadsereg, hanem az egész NATO, a szerződés 5. cikkelye alapján. Az más kérdés, hogy a lassan húsz éve húzódó konfliktus mostanra nagyon alacsony támogatottsággal bír. A szeptember 11-i terrortámadások után érthetőnek tűnt sokak számára, és most is inkább az iraki háborút emlegetik nagy baklövésként és félrevezetésként.
Ma már legendásak azok az ENSZ-ülések, ahol hamis bizonyítékok alapján próbálta a Bush-kormány meggyőzni a nemzetközi közösséget a megszállás szükségéről. Ugyan a beavatkozás körüli vita és a nem egységes NATO-fellépés joggal rontotta az iraki invázió legitimitását, végül az USA és a „limitált tettre készek koalíciója” mégis elkezdte az iraki háborút. De így is koalícióra volt szükségük, nem tudtak egyedül lépni.
Amikor az utóbbi négy év alatt Trump egyedül hozott döntéseket, romlott az ország iránti bizalom és a nemzetközi elismertsége is. Nem egy elemző figyelmeztetett az izolálódó USA lépései kapcsán, hogy azok nem az erőt sugallták, hanem pont a gyengeséget. Kína, Oroszország és Washington más riválisai felbátorodva nézték ezt az elkülönülést.
A Biden-kormány talán legkomolyabb nemzetközi lépése eddig a Kína elleni szankciók voltak. Nem azért, mert különlegesen agresszívak vagy merészek, hanem mert az EU-val és Nagy-Britanniával egyeztetve lettek kiszabva. Ezek a nyugati szankciók az első ilyen koordinált lépések 1989 óta Kína ellen.
A szövetségesekkel való kapcsolatok ápolásának egy példája az orosz szankciókban látható. Ugyan a kongresszus felhatalmazta Bident az Északi Áramlat 2 földgázvezeték szankcionálására is, ez mégsem került bele a végső csomagba, mert az érintett németek ellenezték.
A NATO-cinikusok körében ez az észak-atlanti együttműködés elavult, haszontalan. Viszont az orosz csapatösszevonások az ukrán határon megint csak emlékeztetnek a NATO eredeti küldetésére – Európa védelmére. Emlékeztet arra, hogy Európa az Egyesült Államokra hagyatkozik a védelem terén, és a kapcsolat ugyan nem mindig rózsás, reálpolitikai szinten maradt a régi mondás: „Ez van, ezt kell szeretni”. És jobb, ha a szövetségesünk legalább meghallgat minket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
