Igen ritka az olyan – különösen modern kori – történelmi személyiség, akit hazájában szinte osztatlan elismerés övez.
Az 1867. június 4-én született Carl Gustaf Emil Mannerheim tábornokot a finnek elsöprő többsége nevezi meg a közvélemény-kutatásokon a finn történelem legkiemelkedőbb alakjának, annak ellenére, hogy svéd származású volt, a cári orosz titkosszolgálat ügynökeként dolgozott, majd végigcsinált két világháborút is, a másodikat Hitler oldalán.
Pedig ha az apja helyett az őt felnevelő nagybátyját kérdezték volna a gyámsága alá került fiatalemberről, nem valószínű, hogy fényes karriert jósolt volna neki. Katonaiskolába is fegyelmezetlensége miatt küldte 15 éves korában, de Mannerheim innen is kilépett, és csak 1887-től, a szentpétervári lovassági iskolában tudott megragadni. Önkéntesként jelentkezett az orosz–japán háború frontjára, majd immár a titkosszolgálat ügynökeként egyedül, lóháton, néprajzkutatónak álcázva magát vágott keresztül Közép-Ázsia isten háta mögötti vidékein. Az első világháborúban is a cár hű katonájaként szolgált, és csak a forradalom kitörése után tért vissza Finnországba, ahol a polgárháború „fehér” erőit vezette a függetlenséget kikiáltó Svinhufvud kormányfő felkérésére.
Mannerheim a csapatok vezetése mellett megszerezte a központi hatalmak támogatását, majd a rövid életű Finn Királyság régenseként is tevékenykedett, de 1919-ben a választásokon vereséget szenvedett, és egy időre visszavonult a politikától, olyan pihentető tevékenységeknek szentelve magát, mint például emberevő tigrisek vadászata. Svinhufvud 1931-es államfővé választása után elfogadta a vezérkari főnöki kinevezést, a következő években igyekezett felkészíteni az ország nem túl acélos haderejét a várható kihívásokra.
Jól sejtette, hogy nem sok jót ígér a sztálini Szovjetunió gyenge szomszédjának lenni: 1939-ben a szovjetek hadat is üzentek az országnak, könnyű, hadgyakorlatnak beillő győzelemben reménykedve. A korábban a kormány diplomáciájával egyet nem értő, lemondását többször benyújtó Mannerheim már a tárgyalások csődjének hírére akcióba lépett, és 72 évesen átvette a főparancsnoki tisztet. Idős kora ellenére a gyorsan mozgó kis egységekre és a gerillataktikára építő, modern stratégiát dolgozott ki, amelynek segítségével a létszámban három-, repülőgépek tekintetében harminc-, tankok viszonylatában százszoros túlerő ellen harcoló csapatai több mint három hónapig álltak ellen a Vörös Hadseregnek.
A Szovjetunió elleni német offenzíva beindulása után megragadta a lehetőséget, hogy visszaszerezze az elveszített finn területeket, de nem volt hajlandó teljesen behódolni Hitlernek: visszautasította, hogy erői részt vegyenek Leningrád ostromában. (Állítólag a háborúba lépésről Hitlerrel folytatott megbeszélésen a tábornok látványosan rágyújtott egy szivarra, ezzel tesztelve, hogy a dohányzást híresen gyűlölő Führer mennyire van rászorulva együttműködésére – Hitler úgy tett, mintha észre se venné a nyilvánvaló tiszteletlenséget.)
Amikor már jól látszott a háború végkimenetele, Mannerheim maga ült az elnöki székbe, és a lappföldi háborúban kiűzte az országból a németeket, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal tárgyalva sikerült megkímélnie Finnországot a szovjet megszállástól. Ügyes, mindkét oldalnak gesztusokat tévő, de nem elköteleződő politikája mintául szolgált utódainak a hidegháború éveiben is.
Az idős tábornok 1946-ban lemondott az államfőségről, 1951-es haláláig Portugáliában és Svájcban élt.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
