A parlament előtti téren több ezernyi főből álló tömegnek szónokolt valaki: – Elég, ha egy pillantást vettek szűk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire se vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek s vezesselek benneteket a cél felé. Hogy mi ez a cél, azt is elárulom. Egy-kettő meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket még inkább el kell majd butítanom. Vagy talán azt hiszitek, hogy már elég buták vagytok? – Nem, nem – harsogta a tömeg fölháborodva. – Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek. Nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyan valaki, ki melléje áll? – Senki! – ordított a tömeg, mint egy ember. – Nincs senki – és fenyegető öklök emelkedtek a levegőbe.
Besötétedett.
Bolyongtam az éjszakában. Egyszerre feltündöklött a fekete égbolt, mintha a nap kelt volna föl, több nap, egy egész naprendszer. Lángbetűk szikráztak:
Lopunk, csalunk, rabolunk.
– Mi ez? – kérdeztem Estitől. – Egy bank fényhirdetése – szólt közönyösen.
[Kosztolányi: Esti Kornél]
A fenti idézet arról szól, hogy mikkel találkozik az utazó, aki a képzeletbeli Becsületes Városba téved.
Vicc persze. Ráadásul Kosztolányi nem is azt akarja kihozni belőle, amire elsőre gondolunk, hanem arra a feltételezésre megy ki, hogy ha szándékosan alulértékeljük magunkat, akkor a belátó és bölcs környezetünk észreveszi ezt, és rögtön eszébe jutnak a jó tulajdonságaink, tehát kipótolja, sőt a végén még pluszba is kerülünk vele. Olyasmi, mint az angolok understatement-je.
Most, hogy megkezdődött az össznépi bolhacirkusz, a sok hazudozás, lakkozás, reklám, tolakodás, kampánytechnológiai biszbasz közepette csendesen undorodunk – bár vannak, akik élvezik afféle bárgyú és alantas Megasztár-szinten -, és akik még nem fásultak bele, azok megpróbálják kisakkozni, mi a valóságtartalom a különféle tolvajbandák szövegei mögött.
De mi volna, ha tényleg igazat mondanának?
Elméletileg – mondom elméletileg! – a rendszer logikája az, hogy az igazság igenis kiderül. Mégpedig úgy, hogy a versenyző felek egymásról mondják ki. Kétségtelenül szépen tudják ekézni egymást, ha úgy alakul. De valahogy egyre ritkábban alakul úgy. Rájöttek ugyanis, hogy aki lő, arra visszalőnek. Ezért már nem személyesen gyalázkodnak, hanem szóvivő, csicskamédia, csicskapolitológusok, csicskamiegyebek és udvari tányérnyalók útján. Nagyon sokszor objektív híreknek, szakértői elemzéseknek, történészkedésnek, más hasonlóknak maszkírozva. Ám már ez is cinkes. A támadásokat, terhelő információkat csak részben sütik el a nyilvánosság előtt, és sokat inkább csak betáraznak, hogy zsarolni lehessen vele. A demokrácia fejlődésével eljutottunk oda, hogy már ezt sem teszik, hanem simán megegyeznek egymással. Nem mind és nem mindig, de egyre többen és egyre többször. Egy nagy túró derül ki a köznép számára, nem az igazság.
Ami pedig a saját kvalitásaikról, programjukról, terveikről szóló igazmondást illeti, még rosszabb a helyzet. Képzeljük csak el, hogy mi történne. Nem olyan parodisztikus önostorozásra gondolok, ami a Kosztolányi-idézetben olvasható, hanem csak normál hétköznapi őszinteségre. Olyanra, mint mondjuk otthon családi körben. A termék rettentően unalmas lenne. Nélkülözne minden világmegváltást, országérdekét, nemzeti / ejrópai / demokratikus/ szocialista / liberális (nem kívánt törlendő) eszmeiséget és fellengzést, nem tartalmazna semmiféle nagyívűséget, és leggyakrabban visszatérő fordulat az volna a politikusok szövegében, hogy mittudomén, nem rám tartozik, úgysem engednek engem beleszólni. Összességében a valóban őszinte beszéd azért volna dögunalmas, mert szinte pontosan ugyanolyan lenne, mint valami nagyvállalat egyik alkalmazottjának, a gépezet egy kis csavarjának a beszámolója a munkahelyi dolgairól és piti kis magánterveiről.
Ez még a csúcspolitikusokra is érvényes bizonyos mértékig. Orbán Viktornak nemrégiben volt egy poénak szánt elszólás-félesége, amikor azt mondta valami kapcsán, hogy „ááá, én csak egy egyszerű kis miniszterelnök vagyok”. Nos, ez igaz. Nem annak tűnik, mégis igaz. A köznép azt képzeli, hogy a miniszterelnök afféle istencsászár és fáraó, aki végképp azt intézkedhet, amit akar. Egy nagy francot! A mozgásterének korlátai vannak, méghozzá sokféle és szigorú. Orbánnak pláne… Gondoljunk csak például Izrael atyai ránkfigyelésére. Cigányügyben sem teheti azt, amit akar. Sok más korlát is van, de ezek a legszemléletesebbek, ebből mindenki érti, mikre gondolok.
A politikus pedig ezeket a korlátokat nem ismerheti be. Nem mondhatja meg nyíltan, hogy sokszor nem azt teheti, amit szeretne. Kiröhögnék, pipogyának tartanák, és nem választanák meg.
Gazdasági, társadalmi és a többi kérdésekben mi volna, ha a politikus őszintén kezdene beszélni? Jó, most a Rétvári Bence, Balog Zoltán, stb stb típusú idiótákat leszámítva. Csupa olyan dolgokat kellene mondaniuk, ami a lakosság egy részének jó, más részének nem. A nép nyomban felháborodna minden egyes esetben, és végül sorra mindenki megsértődne az illető politikusra. Az összefüggéseket, a miérteket, a sokrétű koncepciókat dehogyis értenék meg. Aki nem a jónép szája íze szerint ad elő gondosan kimódolt halandzsákat, azt nemhogy nem választanák meg, hanem a közelébe sem kerülne a politikusságnak, és már az első előselejtezőkön elbukna. Szlogenek, lebutított frázisok, és bizony a hazudás – ez az elvárás. A lakosság ezt várja el. Politikus pedig abból a fajta emberből lesz, aki alkatilag, jellemileg ilyen.
Aki a politikusi garnitúrát szidja, mert hazudnak, az végső soron saját magát szidja.
Puszika mindenkinek.
Forrás:radicalpuzzle.blogspot.com
Tovább a cikkre »
