Már hosszabb ideje szembesítem magam a kérdéssel, hogy miről írjak. Nem szenvedek témahiányban, hiszen a jelenlegi politikai, társadalmi és egészségügyi helyzet számos inspirációt kínál, és van is velük kapcsolatos mondanivalóm. De nem akarok hozzájárulni az általános levertséghez.
Ezért most a könyvekről fogok írni. Amelyek, tudvalevő, az ember legjobb barátai.
Persze nem könnyű manapság könyvet választani. Azokat a könyvtípusokat, amelyek eddig megfeleltek, az utóbbi időben valahogy hárítjuk. Az egyik legkedveltebb zsáner a krimi. Az ember szeret félni, ha közben tudja, hogy biztonságban van. Teát iszogatunk, kekszet ropogtatunk borzongás közben, mert milyen jó, hogy ezek máshol, s főleg másokkal történtek meg, nem velünk. De egy könyvkereskedői statisztika szerint mostanában kevesebben olvasnak krimit. Már elegünk van a félelemből, rettegésből, szorongásból, még ha ez nem is valódi, hanem csak a szerző agyszüleménye.
Ugyanakkor megnőtt a kereslet a történelmi témájú könyvek iránt. A jelenből is elegünk van, ezért fordulunk a múlthoz? Belőle próbálunk erőt meríteni, tanulságokat levonni? Vagy a gyökereinket keressük? Talán mindez együtt. Így gyógyítanak bennünket a könyvek. Meg másképp is.
Ismerősömhöz mentőt kellett hívni. Az orvosnő azt tanácsolta neki, hogy csináljon magának egy nyugodt napot. Olyasmivel foglalkozzon, ami örömet szerez neki. Igen, legszívesebben olvasnék, válaszolta a páciens, csak nincs mit. Már minden könyvemet elolvastam, a könyvtárak zárva, az interneten újonnan megrendelt könyvek pedig még nem érkeztek meg. Erre az orvosnő felajánlotta neki, hogy szívesen kölcsönöz a saját könyvtárából. Sőt, nem bánná, ha könyveket cserélnének, mert lassan ő is kifogy a sajátjaiból. Így is kezdődhetnek barátságok ember és könyv, ember és ember között. Gyógyító barátságok. Szó szerint.
Egy barátnőm hosszú idő után végre eljutott a másik járásban levő hétvégi házába. Este lefeküdt a kanapéra és olvasni kezdett. Távollétében a házat egy fiatal rokon pár felügyelte, nem tudtak az érkezéséről, és arra sétálva látták, hogy fény van odabenn. Csak nem tolvaj? Amikor a roló alatti keskeny résen meglátták az olvasó tulajdonost, megnyugodtak és bekopogtak.
A barátnőm ezt a következőképpen mesélte el. „Egyszer csak kopogást hallok, de olvastam tovább. Aztán megint kopogtak. Feltápászkodtam, hogy megnézzem, ki kopácsol éjnek idején. Akkor kaptam észbe, hogy nem Pozsonyban vagyok.” Annyira belemerült a könyvbe, hogy teljesen megfeledkezett a valóságról.
Vannak emberek, akik még nem fedezték fel az olvasás gyönyörűségét. Azt gondolom, hogy épp ez a mozgásainkban korlátozó időszak a legjobb arra, hogy megismerjük a könyvek csodálatos világát, s gyermekeinknek példát mutatva őket is ráneveljük az olvasásra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
