Ahhoz, hogy valaki egy országot irányítson, tulajdonképpen nem kell semmilyen különleges végzettség. Még orvosi igazolás sem kell hozzá. Lehet bármilyen labilis személyisége a jelöltnek. IQ-tesztet sem kell írni. Sőt, uram bocsá, még az sem baj, ha plagizálta a diplomamunkáját. Egy országot bárki irányíthat.
Találhatunk számos példát arra, hogy ez mennyire így van. Mekkora különbségek lehetnek hasonló adottságú országok között, attól függően, hogy kik vezetik. Hogy mennyire jó ott élni. Mekkora a szabadság. Milyen egészséges a demokrácia. Mennyire lehetünk részesei a döntéseknek, és mennyire láthatjuk át (például a szabad sajtóból), hogy mi történik valójában. Vagy egész egyszerűen mennyire idegesítő az az ember, akit úgy hívnak, miniszterelnök. Arról már ne is beszéljünk, hogy lehet-e államférfiként tisztelni?
Nem kell persze egy egész országban gondolkodni ahhoz, hogy igazolva lássuk, mennyire nem mindegy, hogy kik vannak a kormánykerék mögött. Két szomszédos, hasonló adottságú falu között is óriási lehet a különbség. Tapasztalhatjuk, hogy az egyik vonzza a a befektetőket, minden útja rég aszfaltozott, és az ott élők nem ismerik a munkanélküli szó jelentését. A másikban egyetlen közösségi ház épült az elmúlt tíz évben, az is uniós pénzből, elvileg ökoturisztikai központnak, de valójában a polgármester privát vadászháza.
Igen, nemcsak az országos, hanem a helyi politikában is bárki csinálhat karriert. Miközben a legegyszerűbb munkakör betöltéséhez is elvárhatnak valamiféle szakképzettséget tőlünk, és gyakran még orvosnak is látnia kell bennünket ahhoz, hogy munkába állhassunk.
Egyébként nincs ezzel baj. Hiszen melyik állás betöltésének eldöntésébe vonnak még be annyi embert, mint egy miniszterelnök, vagy egy polgármester kiválasztásába? Egy egész ország, vagy egy teljes település dönthet időről időre arról, hogy kikre szeretné bízni a családi ezüstöt, vagyis a közpénzt, amibe kemény munkával maga is belerakta a saját részét. Egy egész ország dönthet időről időre arról, legalább közvetve, hogy olyan vezetőt választ-e, aki a közöst dézsmálva a saját és a haveri körének zsebét tömi, vagy olyat, aki a közjóért éli az életét. Aki saját frusztrált személyiségét vetíti ki az országra, vagy aki derűt tud varázsolni az arcokra?
Könnyen lehetne jobb az életünk, ha minden egyes választást komolyan vennénk. Ha így volna, azok is szívesen indulnának egy-egy fontos posztért, akik nem kalandorkodni akarnak a közéletben, hanem maradandót alkotni. És azért is könnyebben indulnának, mert ilyen esetben az ocsmány, lejárató, gyalázkodó kampányt is keményen büntetnék a választók. Még sincs mindig így, és ilyenkor nemcsak a politikát, hanem magunkat is okolhatjuk. Ha valaki végtelenül bosszant minket a porondon, ne felejtsük el, hogy mi juttattuk oda. Mi lájkoltuk a bohócsapkáját vagy a koronáját.
A választásról pedig tévesen gondoljuk, hogy olyan, mint egy focimeccs, ahol nincs más dolgunk, mint szurkolni a kedvenc csapatunknak, akkor is, ha már régóta átszövi a bunda, és pocsékul játszik. Ha a csapat játszik rosszul, legfeljebb a klubelnök pénztárcája bánja. Ha egy kormány zenél összevissza, az már mindannyiunk zsebét húzza. Ezért a szurkolásnak nem a szavazófülkékben, hanem a stadionokban van, lesz a helye. Amikor majd újra kinyílnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
