Az egész körülöttünk levő világ szépen, lassan, nagyjából egy évvel ezelőtt elkezdett valamiféle szürreális rémálomra, nagyon elfuserált thrillerre hasonlítani. Az emberekbe beköltözött a félelem, mely aztán helyenként és helyzetenként váltakozva párosul a lázadással, a tagadással is. Ettől pedig a kép annyira elvarázsolt lesz, hogy Alice Csodaországa ehhez képest kispályás babamese.
Az egész körülöttünk levő világ szépen, lassan, nagyjából egy évvel ezelőtt elkezdett valamiféle szürreális rémálomra, nagyon elfuserált thrillerre hasonlítani. Az emberekbe beköltözött a félelem, mely aztán helyenként és helyzetenként váltakozva párosul a lázadással, a tagadással is. Ettől pedig a kép annyira elvarázsolt lesz, hogy Alice Csodaországa ehhez képest kispályás babamese.
Tizenöt hónapja Prágában ünnepeltük adventet. A Károly hídon és a várban lépni nem lehetett az emberektől, akik boldogan szemlélték a kis ékszerdoboz-város csodáit. Egymást érték az adventi vásárok, ismeretlenekkel egy asztalnál ettük a csülköt, ittuk a forralt bort, sokakkal szoros közelségben hallgattuk a híres prágai óra zenéjét.
Tizenhárom hónappal ezelőtt a velencei sikátorok között bóklászva, a kanálisok mentén tolongó tömegben néztem a karneváli forgatagot. Ismeretlen emberekkel egy gondolában ülve mosolyogtunk egymásra, szorosan ültünk, hogy elférjünk, és az éttermekben, kávézókban a pultnál nyomakodtunk egy friss presszó kávéért. Emberek vettek körbe, tömeg volt és boldogok voltunk. Ismeretlenekre mosolyogtunk és ők visszamosolyogtak. Senki nem gondolt arra, ami a hírekből már csordogált kelet felől. A „kelet” valahogy mindig annyira messzinek tűnik az európai ember számára, annyira távolinak, egzotikusnak, hogy bele sem gondol, repülővel alig pár óra csak az út. Bele sem gondol, hogy ezekkel a repülőkkel nem csak az Aliexpressről rendelt cuccok érnek ide gyorsan, hanem az a rettenet is, amiről borzongással hallgattuk a híreket. Ezek a hírek akkor még olyanok voltak, mint egy rossz thriller a tévében. Kicsit borzongunk, néha eltakarjuk a szemünket, aztán megrázzuk magunkat, és megyünk tovább a dolgunkra. Van opció, hogy egyáltalán bekapcsolod-e a filmet, vagy megállítod, amikor már túl sok a félelmetes jelenet.
De az életben, a való világban nincs ilyen opció. Itt nincs lila kendő, ami megvéd, hogy el ne hullj a harcban, itt nincs választásod, hogy egy gombnyomással megállítod, ha neked nem tetszik a műsor. Nem szállhatsz ki a forgatókönyvből, mert nem te írtad, és nem tudod megválasztani az események sorrendjét.
Az egész körülöttünk levő világ szépen, lassan, nagyjából egy évvel ezelőtt elkezdett valamiféle szürreális rémálomra, nagyon elfuserált thrillerre hasonlítani. Az emberekbe beköltözött a félelem, mely aztán helyenként és helyzetenként váltakozva párosul a lázadással, a tagadással is. Ettől pedig a kép annyira elvarázsolt lesz, hogy Alice Csodaországa ehhez képest kispályás babamese.
A város is valamiféle szürreális zombi apokalipszis utáni állapotot idéz. Üres utcák, magányosan bandukoló maszkos emberek lehajtott fejjel sietnek valahová. Az autók szinte üres utakon suhannak, az éjszaka pedig a kihaltság, a magányos szellemek időszaka lett. Simán leforgathatnának bármikor egy horror filmet az üres, visszhangzó utcákon.
Valamikor, még iskolásként nem tudtam megszeretni Shakespeare Rómeó és Júliáját. No, nem a szép és szomorú szerelmi szál, hanem a pestis miatt. Igaz, Shakespeare a betegséget explicit módon egyetlenegyszer említi a darabban, akkor, amikor Mercutio a halálos ágyán felkiált: “dögvész mind a két családra”. Mégis, az egész művet áthatja a vírus, a járvány, a halál szelleme. Talán azért nem tudtam soha megkedvelni az alkotót, mert nem csak az ő, de kortársai életét is legerőteljesebben a pestis formálta, ez pedig hatással volt művészetére, művészetükre, és ettől vált oly sok alkotásuk végtelenül és csontig hatolóan nyomasztóvá. Pedig, esküszöm, minden nyelven próbáltam megszeretni őket. Nem ment.
Aztán közben mégis megismerkedtünk olyan fogalmakkal, mint szociális távolságtartás, karantén, kijárási tilalom. Olyanokkal, amelyeket nyomasztó regényekben olvashattunk, de soha nem gondoltuk, hogy a mi életünkben ilyen bekövetkezhet. Izgalmas, borzongató, néha nyomasztó regények és filmek, melyekről hittük, hogy oly távol vannak a mindennapok valóságától. Mert hiszen a spanyolnátha járvány is olyan, mintha egy messzi-messzi galaxisban történt volna, vagy csak a történelem lapjain megesett sztori lenne, olyan, amiről nagyanyáink sem tudnak mesélni nekünk, hiszen még ők is legfeljebb apró gyerekek voltak azidótájt.
És jöttek hozzájuk a modern kor kihívásaihoz igazodó új fogalmak, mint a home-office és a digitális oktatás, olyan szavak, melyekre Julis néni a mezőn, vagy Géza bácsi a tanyán csak kapkodja a fejét. Ott, ahol nem lehet home-officeban vetni, aratni, tehenet fejni vagy gyümölcsöt leszedni, ott e fogalmak értelmezhetetlenek, és az élet megy tovább, a maga szabályai között.
Persze ma már ismerjük minden, korábban csak regényekből ismert fogalom eredetét, jelentőségét, működését, és megtanultunk együtt élni velük. A vízszámlánk az egekbe csapott, egy delfináriumot megszégyenítő mennyiség fogy egy nagyobb, otthonról dolgozó és tanuló családban. A higiénia sokak számára új fogalomként lépett az életükbe, sokaknál pedig, ahol jelen volt, még tovább fokozódott. Kurrens és drága áru lett a kézfertőtlenítő, sőt, sokak számára a liszt, az élesztő és a vécépapír a legfontosabb árucikk. Lettek maszkjaink, szépek, mintásak vagy egyszínűek, szelepesek vagy simák, de lettek. A nők számára a napi outfit részévé vált, és jó páran örültek, hogy elég a kevesebb smink is a hétköznapokra, lehet spórolni a plasztikai sebészeken, akik most a covidosok ágya mellé kell hogy álljanak.
A bevásárlás rémálommá vált. Idősávok, korlátozások között lavíroztunk és lavírozunk, nem értjük, miért vannak zárva a kisboltok, de miért lehetnek nyitva a zsúfolt nagyok. Jön a matekozás: mikor menjek, ne legyenek sokan, kijárási tilalom előtt hazaérjek, de ne kelljen közelharcot vívni a távolságtartás és a maszkhordás fogalmának értelmezésével hadilábon állókkal. Komolyan tervezni kell az életet, ez pedig az ad hoc családok világában valamiféle istenkáromlással felérő elvárás.
Mert ahogy a korlátozások gyarapodtak, úgy nőtt az ellenállás. Azok, akik egy éve még összefogásról, önuralomról, önfegyelemről és kitartásról zengtek és a lélekre hatni kívánó, csöpögős posztokat osztottak meg a közösségi médiában, minden este az erkélyen tapsikoltak, azok mára kifordultak magukból, és egyre több poszt szól a karanténban ülők segélykiáltásairól, hogy valaki vigyen már nekik egy darab kenyeret. A szomszéd, a barát, aki egy éve még összefogott boldog-boldogtalannal, legalább egy facebook-poszt erejéig, ma már belédrúg, ha segítséget kérsz, mert nincs, aki megvegye a gyógyszered, vagy vigyen egy tál levest.
A nagy összefogásból nagy szakadás lett. Az ország kettévált, kitermelődött egy markáns vírusszkeptikus, sok esetben vírustagadó réteg, még mindig van egy szűk vírusrettegő réteg, és köztük álmélkodva kapkodja a fejét a kevés, még józanul gondolkodni és élni, túlélni próbáló ember. A legártalmasabbak pedig azok, akik szerint ez az egész nem más, mint egy náthajárvány, és a betegség, amit a vírus okoz, nem több, mint szimpla megfázás. Azok, akik szerint a karantén nem old meg semmit, ezért betegen is kijárnak sétálni, vásárolni, legfeljebb ilyenkor kivételesen maszkot húznak, de azért jó sokáig, mindent megfogdosva válogatnak. Mert nekik ez kijár.
Politikai színtér lett az egészség. Nem, nem az egészségügy, az mindig az volt. Bárki volt is hatalmon, a mindenkori ellenzék szinte kőbe vésett feladatának tekintette, hogy az oktatás mellett az egészségügyet is szidja. Azt, hogy kicsiny hazánk tízmillió fociszakértő, politológus, gazdasági szakember hazája, mindig is tudtuk. Mára megtanultuk, hogy tízmillió virológus országa is lettünk, és ebben élen járnak a politikusok, akik a mindennél is többet tudnak arról, amiről még a valódi szakemberek is csak oly keveset. És persze a fősodratú politikai megmondóemberek mellé betársult pár megélhetési politikus, törpepártok és vallási szervezetek tagjai és elnökei, magukat politikussá avanzsáló lódoktorok, gyógyszerészek és természetgyógyászok. Olyanok, akik számára mindig van az a pénz, amiért szemen köpjék önmagukat és másokat is a vírussal. Virtuálisan és tán valósan is, egy láda vírusban való fürdés után. Ezek aztán mások bőrét viszik a vásárra, tüntetni és lázadni hívják az elégedetleneket, otthon pedig hátradőlve a maguk büntetéseit összelejmolják másoktól. A megvezetett kisemberek pedig még jobban lázadnak, mert a büntetések után már tényleg kenyérre sem futja, hiába dübörög, vagy van rottyon a gazdaság.
És miközben ők hirdetik, hogy nem kell lezárás, nem kell karantén, nincs is vírus, vagy van, de ez csak náthajárvány, és a maszk valójában szájkosár, hogy ne ugathassanak, és hordják a kitűzőt, hogy „nem vagyok birka”, a facebook lassan virtuális ravatalozóvá válik. Miközben a fiatalok bőszen szervezik az illegális bulikákat, a vírusszkeptikus celebek a tüntetéseket, naponta ver pofán, hogy valamelyik ismerős megint gyászol. És már nem csak időst, hanem egyre több fiatalt, sokszor meg nem született babát, barátot, rokont, cimborát.
De nekik joguk van tüntetni, lázadni, a megismert fogalmakat semmibe venni, korlátozásokra fittyet hányni, mert nekik ebben a fene nagy diktatúrában, kérem, jogaik vannak. Joguk van páros lábbal ugrálni a virtuális sírokon, miközben üvöltik, hogy nincs is vírus, le a maszkkal. Kötelességük embertásaikkal szemben semmi, mert az nem fér bele a kényelmükbe. A szabályok, a korlátok, a keretek, amik mentén egy társadalom működhetne, nekik nem elég, és a sírokon táncolás, a halottgyalázás megengedett náluk. Joguk van véleményt mondani kérés nélkül, és joguk van újra és újra meggyalázni még a halottak emlékét is, tőrt forgatva a szeretteiket elvesztők szívében. Mert hát nincs is vírus, szerintük, és nincs is járvány, szerintük.
Mert az embereknek, kérem, elegük van. Igen, nekem is elegem van. Mert hiányzik Prága és Velence, az utazások, a barátok, a családtagok, a szülők, akiket egy éve csak videótelefonon látok. Mert már nekünk sincs tartalékunk, mert örülünk, ha éppen mindenkinek van valamilyen, akármilyen, bármilyen munkája, de még mindig azt mondjuk, ha egészség és szeretet van, akkor minden van, mert minden lehet. Rottyon a gazdaság, családok mentek tönkre és élték fel a tartalékaikat, szarul kommunikál a kormány, alpári módon az ellenzék, és mindez feljogosítja őket arra, hogy tagadják a valót. Tagadják, mert már nincs más ötletük, hiszen a közösségi média lett a magaskultúra a világ számára, és az a való, amit ott olvasnak. És meg sem fordul a fejükben, hogy ezek a felületek az általuk preferált tartalmakat tolják a szemük elé, és minél inkább ilyeneket olvasnak, annál többet kapnak belőle.
Nem bírják a bezártságot, mert nem ismerik a saját családjukat, mert rájöttek, idegenekkel élnek egy fedél alatt. Mert nem tudnak magukkal mit kezdeni, ha elfáradt az ujjuk a facebook vagy az insta, a tiktok görgetésében, és egyetlen ötlet az unalom elverésére, ha az ezen oldalakon látott lázadási felhíváshoz habzó szájjal csatlakoznak. Persze sokszor csak verbálisan és „lélekben veletek vagyok” felkiáltással, mert a lustaság és a félelem még akkor is nagyobb úr, mint a szükség fájdalma. És eszükbe nem jut, hogy süt a nap, hogy kék az ég, a séta enyhíti a sivárság érzését, és a szabadban még a város szürreális képét, a zombiként bóklászó arctalanok képét sem kell minduntalan szemlélni. Mert ezeknek az embereknek a séta a pláza folyosóit jelenti, a program pedig a hétvégi bevásárlás, hiszen addig sem kell elviselni a négy fal között az egy év alatt idegenné vált, és oly idegesítő, a lélek magányát zavaró családtagot. De ha éppen esik, egy jó könyv a lélek pillanatnyi nyomorán enyhít, persze ez is csak azoknak opció, akik számára az olvasás nem az insta képek biojában merül ki, de ilyenek egyre, és napról napra kevesebben vagyunk. Én már nem borzongok bele, ha a Vesztegzár, a Csak egy pestis, vagy Inferno kerül a kezembe, mert már kezdjük megszokni a borzongást, még a modernebb irodalomban is.
Egy éve még nem gondoltuk, hogy ekkorát változik a világ. Ennyire rideggé, magányossá és elvadulttá válik a társadalom, ennyi érzéketlen és gyűlölettel, fájdalommaé teli ember mutatja meg igazi arcát a világnak. Egy éve már nem gondoltuk, hogy a zombi apokalipszis leugorva a filmvászonról egyszer talán mégis valósággá válik. Egy éve még nem gondoltuk volna, hogy képesek az emberek morálisan és erkölcsileg is ilyen mérhetetlen és óceáni árkot is megszégyenítő mélységekbe süllyedni.
Ma már nincs kedvem kimenni az utcára. Ma már csak azt várom, hogy mikor lesz a világ megint olyan, mint a prágai és velencei utam idején. De a jósok és a látnokok legalább annyira szürreálisak, mint amennyire ez a mostani világ.
Varga Moncsi – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
