Pár évvel ezelőtt az egyik egyetemi kurzusomon egy kedves hallgatóm bevállalta Garaczit. Megegyeztünk, hogy a Nincs alvás! című könyvről fog beszélni, és máris jeleztem neki, hogy ez jó móka lesz, készüljön fel a jóízű nevetésre. Ehhez képest a következő történt. A hallgató szépen elmondta mindazt, amit Garacziról össze tudott szedni, beszélt a könyvről is, de azt állította, hogy a Nincs alvás! egyáltalán nem vicces. Meglepődve hallgattam ezt a beszámolót, mert teljesen meglepett, hogy valaki azt állítja erről a kötetről, az egész magyar irodalom egyik leghumorosabb műsoráról, hogy semmi nevetés. Itt valami nem stimmel, gondoltam, ennek gyorsan hangot is adtam, és – jó kis csoport révén – az óra átment spontán beszélgetésbe. Menet közben viszont kitaláltam valamit. Próbáljuk megfertőzni a kiselőadás készítőjét.
Közvetlen hangnemre váltva elmondtam a jelenlévőknek, körülbelül milyen egy Garaczi-felolvasóest. Mivel egyikőjük sem volt még ilyen akción, javasoltam, tegyünk egy próbát. Megkértem a kiselőadás készítőjét, olvasson fel nekünk valamit a Nincs alvás!-ból, és próbáljon jobban figyelni arra, amit hall. Ám nem is kell különösebben válogatni, mondtam, kezdje mindjárt az elején. Az első szöveg a Csigacsók. Természetesen, ahogy az ilyenkor lenni szokott, néhány mondat után a közönség azonnal reagált, majd a szöveg végére már mindenki hangosan nevetett. Megszületett az eredmény: a felolvasó, aki többször is megakadt a produkció közben a nevetés miatt, elismerte, hogy ez bizony tényleg humoros. Akkor tehát lerendeztük az újraolvasást, de most jött a java. Immár a hölgy meg is tudta fogalmazni, hogy min nevetett, ahogy a csoport egésze is igenelni tudta az érveket.
A Csigacsók érdekessége azon túl, hogy irodalmi és más nyelvhasználati jellegzetességek széles spektrumából építkezik, témává teszi a kontextustévesztést és ezzel a parodisztikus felhasználás tervezhetetlen következményeit is. Emellett azonban tanulmányozhattuk azt is, hogy a nevetés milyen ütemben terjed végig egy hálózatban. Nagyon jó példa ez arra, hogy az egyik ember érzelmileg megfertőzheti a másikat, és az érzelemhullám járványszerűen viselkedik. Ezek szerint az érzelmeink közösségi élményből táplálkoznak, nem csak egyéni késztetést jelentenek. Vagyis az, hogy mit érzünk például egy szöveg hallatán, attól is függ, mit éreznek azok, akik az adott szöveget hallják. És a jelenség itt nem áll meg, hiszen mindenki, akinek része volt a Garaczi-féle humorban, egy másik társaságban felelevenítheti a tapasztaltakat, és ezzel újabb nevetéshullámot indíthat el. Ily módon a tőlünk nagyobb távolságokban elhelyezkedő egyénekre is átragad a fertőzés.
Mindez fölveti azt a fogas kérdést, hogy ilyen esetben valódi örömérzetről beszélhetünk-e. A járványos hisztéria esetében nyilván nem, viszont egy felolvasás alkalmával inkább arról lehet szó, hogy a hálózaton belül az érzelem kiváltása mellett az is terjed, ahogyan a résztvevők viszonyulnak egy problémához, és ez a minta képes romba dönteni az előfeltevéseinket. A Garacziból készülő hallgatóval éppen ez történt, hiszen a közösség dinamikája tette lehetővé, hogy meglássa azt, amire addig vak volt. Ez az effektus a magányos olvasó mítoszának leleplezésére is alkalmas, de szépen látszik, hogyan alakulnak ki a befogadókra jellemző mintázatok a direkthatás következtében. Ráadásul a humornak van egy értelmen túli komponense is, ami remekül és többször megvillan például a Joker című filmben, amikor Arthur (Joaquin Phoenix) viccet próbál mesélni. Régebben, amikor azt mondtam, hogy komikus leszek, mindenki nevetett, most pedig, hogy komikus lettem, már nem nevet senki. Ezen Joker környezetében nem nevetnek, de a néző nevethet, miközben átéli a poén tragikus-komikus kettősségét. Sok helyen Garaczi is így működik.
A Nincs alvás!-ból egyébként a Tranzit Mundi az egyik legnagyobb kedvencem. Mindig megnevettet. Az indiánregények világából indul, de olyan heterogén elbeszéléssé válik, melyben a különböző stílusok keveredése elszabadítja az irónia és a paródia szétpörgető erejét. Ugyanakkor mindig azzal szembesít, hogy olvasóként rétegekből állok. Gyermekkoromban nagyon szerettem az indiánregényeket és a westernt, de a Garaczi-próza alapvetően az egyetemi éveimre emlékeztet, és azokra a kollégákra, akikkel együtt nevettünk rajta és külön-külön is írtunk róla valamilyen kritikát, tanulmányt, egyikünk pedig monográfiát is. A Garaczi-próza felidézi bennem az úgynevezett kritika-vitát, a 90-es évek egyik fontos irodalmi eseménysorozatát, melynek részese voltam, és amely egyebek mellett Garaczi műveinek értelmezhetősége révén bontakozott ki. Aztán a Nincs alvás! volt az egyik első kötet, amit Szlovákiába költözésem után azonnal kézbe vettem, de szerepelt az óráimon Pécsett és – mint a fenti példa mutatja – a közelmúltban a Selyén is. Ez a könyvecske tehát sok mindenkivel összeköt.
Garaczi prózája mindemellett alkalmas még valami másra is, mert immár kellő távlattal rendelkezünk hozzá. Megfigyelhető általa, hogy egy ironikus, szarkasztikus, travesztív humorból táplálkozó gondolkodásmód miképpen válik alkalmassá egy olyan ugrásra, amelyet mesteri reflexiós készségnek nevezhetnénk. Ennek belátásához nem kell mást tennünk, mint áthelyeződni a Garaczi-hálózat egy másik pontjára. A szerző Weszteg [avagy hogy kezeljük helyén a világvégét] című prózai darabja az Élet és Irodalom 2020. december 17-ei számában jelent meg, és minden mondata ütött. Ez a mű feladja a közvetlen narrációt, olyan láncolatként, mondatkollázsként olvasható, mely sokféle hatás kiváltására alkalmas. Garaczinak a fentiek értelmében ez talán az egyik legkomplexebb szövege, mert ahhoz hasonlóan működik, mint a jokeri antivicc. No, a Weszteg az, ami nem mulatságos, vagy nem csak az, vagy egyáltalán. Ezt látva ismét világossá válik, hogy újra kell olvasnunk Garaczit. És mi éppen ezt akartuk elmesélni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
