Kétszáz éve, 1821 februárjában halt meg John Keats, az angol romantikus költészet kiemelkedő alakja.
1795. október 31-én született egy elszegényedett nemesi család sarjaként.
Apját, aki bérfuvaros volt Londonban, kilencévesen vesztette el, anyját, akit önfeláldozóan ápolt, 14 éves korában temette el, ezután három testvérével együtt nagyanyja nevelte. Iskolai évei alatt keveset foglalkozott irodalommal, de később egyre többet olvasott, versekkel kísérletezett, az antik világ iránti vonzódásának engedve megpróbálta lefordítani az Aeneist. Orvosnak készülve sebészinas lett a londoni Guy’s Hospitalban. 1817-től az irodalomnak élt, támogatást Amerikába kivándorolt öccsétől kapott.
Irodalmi példaképei Spenser és más Erzsébet-kori költők voltak. Első érett verse (Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába) is a 17. század hatását tükrözi, idővel a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult.
1817-ben jelent meg első kötete Versek címmel, s ekkor kezdte írni Endümion című szimbolikus elbeszélő költeményét, a pásztorkirályba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. Keats a romantika világát tükrözve pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet,
– kezdi a hosszú verset.
Az 1818-ban megjelent mű csakhamar éles támadások kereszttüzébe került, kritikusai – olykor meglehetősen durva hangnemben – rótták fel gyengeségeit.
1818-ban egy skóciai kirándulásán megfázott, ekkor jelentkeztek először tüdőbajának tünetei.
1819-ben született Boccaccio nyomán Izabella, vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeménye, a Hüperion, a Lamia, a Szent Ágnes-este – utóbbi költészete egyik csúcsa, a szerelemtől lelkes költő szenvedéllyel és izgalommal teli képekben, finoman és érzékenyen beszéli el a szökevény szerelmesek történetét.
Leghíresebb verseit, az örök eszmények és a mulandó, változó világ közti ellentétről szóló ódáit (Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról) 1819 tavasza és ősze közt vetette papírra, a versekben önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik.
A csalogány dalával azonosuló költő boldogsága szemben áll a bánattal és a betegséggel;
a görög vázán a szerelmesek az örök, be nem teljesülő szenvedélyt jelentik; az őszhöz írt vers az elmúlást írja le, mégis a pillanatot az öröklétbe emelő örömérzést sugall.
Keats a melankóliát és bánatot az emberlét állandó kísérőjének tartotta, amely együtt jár a boldogsággal, az ősz nála a beérés és betakarítás ideje, nem a pusztulásé.
Ekkor írta a La Belle dame sans merci (A könyörtelen szép hölgy) című balladát is, mely a pusztító szerelem motívumát ismétli.
Hüperionjának második változata (Hüperion bukása) a betegséggel és beteljesületlen szerelmével viaskodó költő utolsó kísérlete, hogy feloldja az örök értékek és az elmúlás közti ellentétet. A sodró látomás kijelöli szerepét: szakítania kell az álmodozással és osztoznia az emberiség szenvedéseiben. Művét nem fejezhette be, 1820 elején már tudta, hogy kevés ideje maradt. Az év júliusában megjelent nagyobb epikus műveinek kötete, s végre élvezhette a kritika elismerését. Barátai ápolták, Shelley Pisába hívta, ám ő plebejus gőggel utasította el a főrangú költő invitálását. Festő barátja, Joseph Severn kísérte Nápolyba, majd Rómába, Keats itt halt meg 1821. február 23-án.
A római protestáns temetőbe került, sírkövére ezt vésette:
Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét.
Shelley hamar követte, vízbe fúlt teteme zsebében Keats kötetét találták meg. A felirat téved, hiszen ma már a kor angol lírájának legnagyobbjaként tartjuk számon.
Elismertsége Byron kultuszának hanyatlásával csak nőtt,
ma már a világirodalom legnagyobbjai közé sorolják, versein kívül komoly irodalmi értéket képviselnek levelei, amelyekből mély gondolatiság, érzékeny kritikai szemlélet rajzolódik ki.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
