Ladóczki Vilmos, az ismert néprajzi gyűjtő Egyházasbástban él. Ott található tájmúzeuma is, amelynek egy több mint 100 éves házban talált megfelelő otthont. Aki azonban a téli hónapokban keresné Vilmost, pár házzal feljebb találja, a műhelyében. Ilyenkor ugyanis a tárgyak válogatásával, impregnálásával, felújításával tölti az idejét.
Ottjártamkor egy 19. század végi, öntöttvasból készült dohánytartót konzervált éppen. Elsőként hideg zsíroldóval felitatta a rárakódott zsiradékot, majd dörzskefével eltávolította a rozsdát és a piszkot. Végül a megfelelő impregnálószerrel lekente, s amikor már szépen magába szívta a kenőanyagot, egy ronggyal kifényesítette. A tárgy ezzel kapott egy olyan védőréteget, amivel, ha nem kerül vizes vagy hideg helyre, további évtizedekig megőrzi eredeti patináját.
A folyamat persze a leírtaknál jóval tovább tart, pláne, ha az ember szívvel-lélekkel csinálja, ahogyan Vilmos teszi. Azt mondja, ha egy tárgy megszólítja őt, akkor kedvet kap az újjáélesztésére, és addig nem tér nyugovóra, amíg tökéletes nem lesz. A múzeumának és a gyűjteményének az a különlegessége, hogy törődik a benne lévő tárgyakkal. Az a célja, hogy hosszú távú kiállítási anyagként funkcionáljanak, amit a megfelelő konzerválással el lehet érni, hiszen az további 100 évet is ad nekik.
Vili tavasztól általában terepen van. Padlások zugaiban, pincék mélyén kutatja a régmúlt kincseit. S amit tavasztól őszig összegyűjt, azt télen konzerválja.
– avat be a mindennapjaiba. Nála a munka soha nem ér véget, hiszen még most is több ezer tárgy vár restaurálásra, emellett a gyűjtemény folyamatosan gyarapodik. Ezt a temérdek teendőt magában nem is bírná. Szerencsére Tóth Zoltán személyében igazi segítőtársra talált.
– mondja Zoltán.
A nagy munka közepette látogatók is betérnek a műhelybe. Varga Katalin nagyanyja házából tett szert egy fateknőre és egy favékára. Ezeket szeretné rendbe rakatni.
– Mire használod majd? – kérdi Vili.
– A vékába gyerekjátékokat teszek, a teknőben meg kenyeret szeretnék dagasztani – feleli Kati, aki inkább a régi használati tárgyakat részesíti előnyben a maiakkal szemben.
A gyűjtő rögtön nekilát, és munka közben elmeséli, hogy a restaurálás során a tárgyak eredeti lelkületének a megőrzésére törekszik.
– magyarázza Vili, aki még a felújítás után is szemezget köztük. Csak ezután derül ki, hogy a szívéhez nőtt-e az adott tárgy, beletartozik-e a gyűjtemény világába, vagy eladásra, cserére kerül.
A tájmúzeumban ezer meg ezer tárgyban köszön vissza a palóc ember élete. Vajforma, mézeskalácsnyomó dúc, egyházi ostyasütő vas, tányérok, falvédők.
A gyűjteményt a sokszínűség jellemzi, de Vilinek megvannak a kedvencei is, az üvegek. Gyűjteményében a 18–19. századból és a 20. század első feléből találhatók hutaüvegek. Mint mondja, egykor gyakoriak voltak az úgynevezett türelemüvegek is, belsejükben Jézus Krisztussal, a Szentháromsággal, Szűz Máriával, a Szent Családdal és más szentekkel. De vannak itt ivócsanakok, pásztormunkák, kampósbotok, bőrtáskák, bicskák, borotvatokok, butellák, különféle edények. Ezek mind a régi paraszti élet használati tárgyai voltak, amelyeket látva tudatosíthatjuk, milyen gazdag a palóc kultúra.
A tájmúzeumban találhatók még rézmozsarak, vasalók, kovácsoltvas tárgyak és gyártörténeti eszközök is.
Az elődök ugyanis a saját szellemi kultúrájukat, a tudásukat, a lelkivilágukat vitték bele ezekbe a tárgyakba. Így sosem készült belőlük két egyforma. Nem az adott kor „futószalagjáról” jöttek le, hanem például pásztoremberek faragták a bicskájukkal, a fa alatt heverészve.
Mire Kati visszatér, lassan Vili is elkészül a vékával, amit nehéz szívvel ad át a tulajdonosának, hiszen, mint mondja, tökéletes gyűjteményi darab válna belőle. Kicsit még átdörzsöli a belsejét, és készen is van. Végül néhány hasznos tanáccsal látja el a hölgyet, hogy a nagymama hagyatéka a lehető legtovább szolgálja a családot.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/7. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »