Ananda Kentish Coomaraswamy a kupola szimbolizmusáról írt tanulmánya során felhívta a figyelmet egy pontra, ami különösen figyelemreméltó, nevezetesen, ami a Nap sugarainak a Világtengelyhez való viszonyának tradicionális leírását illeti. A Védikus hagyományban a Nap mindig az Univerzum középpontjában helyezkedik el, és nem pedig annak legmagasabb pontján, habár mindazonáltal igaz, hogy bármely helyről nézve úgy tűnik, hogy a „fa csúcsán” van. [1] Ezt könnyű megértenünk, amennyiben az Univerzumot egy kerék szimbolizálja, melynek középpontjában a Nap áll, és minden létállapot annak kerületén helyezkedik el. [2] E kerület bármely adott pontjából nézve a Világtengely egyszerre a kör sugara és a Napnak egy sugara is egyben, ami geometriailag átmegy a Napon, a középponton túl meghosszabbítva és így az átmérőt kiteljesítve. De ez még nem minden, hiszen ez egyben egy olyan napsugár is, melynek meghosszabbítása geometriailag semmilyen módon nem reprezentálható. Ott arról a megfogalmazásról van szó, miszerint a Napnak hét sugara van: ezek közül hat, kettesével csoportosítva, a trivid vádzsrát alkotja, vagyis a háromdimenziós keresztet, melyek megfelelnek a zenitnek és nadírnak – egybeesvén a Világtengellyel (szkambha) –, valamint északnak és délnek, keletnek és nyugatnak – ez utóbbiak egy vízszintes sík által jelképezett ’világ’ (loka) kiterjedését határozzák meg. Ami a ’hetedik sugarat’ illeti, mely átmegy a Napon – jóllehet egy egészen más értelemben, mint az előzőekben említettek, azért, hogy a szupraszoláris világokba (melyeket a „halhatalanság” tartományának tekinthetünk) vezessen –, pontosan megfelel a középpontnak, amit ezért kizárólag a háromdimenziós kereszt ágainak kereszteződése által lehet megjeleníteni, [3] úgy, hogy annak a Napon túli meghosszabítása semmmilyen módon nem reprezentálható. Ez pontosan megfelel ’kifejezhetetlen’ és ’elmondhatatlan’ sajátosságának, amiről szó van. A mi nézőpontunkból, és az Univerzum kerületén elhelyezkedő minden létező nézőpontjából, ez a sugár a Napban magában végződik, és egy bizonyos módon vele azonosul mint középponttal, mint ahogy senki nem képes a napkorongon keresztül nézni semmilyen fizikai vagy pszichikus módon, és ez a ’Napon túlra való átkelés’ (ami a ’végső halál’ és a valódi halhatatlanságba való átmenet) csak a tisztán spirituális rendben lehetséges.
Ahhoz, hogy ezeket az utóbbi megfontonlásokat most összeköthessük mindazzal, amit korábban kimutattunk, fontos megjegyezni, hogy ez a ’hetedik sugár’ az, mely által minden esetleges lény szíve közvetlenül a Naphoz kapcsolódik; a ’hetedik sugár’ ezért a par excellence napsugár, a szusumná, mely által ez a kapcsolat állandó és változtathatatlan módon megvalósul. [4] Ugyancsak ez a sutratma, mely összeköti a létező minden állapotát egymással és azok totális középpontjával. [5] Hiszen annak, aki önnön létállapotának középpontjába visszatért, ez a hetedik sugár szükségszerűen egybeesik a Világtengellyel, és pontosan ez az a létező, akinek azt mondják: „a Nap mindig a zeniten kel fel, és a nadírban nyugszik le.” [6] Így, habár aktuálisan a Világtengely, meglehet, nem esik egybe a hetedik sugárral a kerületen lévő partikuláris pontokban található egyes és más létezők számára, mindazonáltal virtuálisan ez mindig így van abban az értelemben, hogy a létezőnek megvan a lehetősége rá, hogy a középpontba visszatérve azzal azonosuljon, bármilyen létállapotból is történjen az. Elmondhatjuk még továbbá, hogy ez a hetedik sugár az egyetlen valóban változhatatlan Tengely – az egyetlen, amit univerzális nézőpontból ténylegesen így nevezhetünk –, és hogy bármely partikuláris tengely valójában pusztán e valódi Tengellyel való azonosulás lehetőségének folytán tengely. Végeredményben egész pontosan ez az, ami megadja a Világtengely bármely szimbolikusan lokalizált reprezentációjának teljes jelentését, mint például annak, amivel korábban szembesültünk a tradicionális törvények alapján emelt építmények szerkezetével kapcsolatosan, és különösen, ami azokat az épületeket illeti, melyek kupolaszerű tetővel rendelkeznek. És pontosan a kupola témája az, amihez most vissza kell térnünk.
A tengely jelenjék meg akár materiális módon, egy fa vagy egy központi oszlop formájában, akár Agni felemelkedő lángja és füstoszlopaként, mikoris az építmény középpontját egy oltár vagy egy tűzhely foglalja el, [7] az mindig pontosan a kupola csúcspontjához vezet, és olykor, ahogy azt jeleztük, még át is halad a kupolán és fölötte meghosszabbodik egy árboc, vagy egy másik esetben egy napernyő szárának formájában, melyek szimbolizmusa teljesen egyenértékű. Nyilvánvaló itt, hogy a kupola csúcsa a kozmikus szekér égi kerekének kerékagyát jelképezi; és mivel láttuk, hogy e kerék centrumát a Nap foglalja el, ebből az következik, hogy a tengelynek e ponton való áthaladása a Nap túlsó oldalára való átkelést jeleníti meg azon keresztül, melyet fent említettünk. Ugyanez igaz akkor is, mikor a tengely bármilyen materiális reprezentációjának hiányában a kupola tetején egy köralakú nyílás van (amin keresztül, az imént említett esetnek megfelelően, a közvetlen alatta lévő tűzhelyből a füst távozik); ez a nyílás a Világ Fokaként magát a napkorongot jelképezi, és ez az, amin keresztül a kozmoszból való kilépés megvalósul, ahogy azt a barlang szimbolizmusának szentelt tanulmányunkban kifejtettük. Bárhogy is legyen, ez az a centrális nyílás, [8] és kizárólag ez, amin keresztül a létező a Brahma-lokába átjuthat, mely alapvetően egy extrakozmikus tartomány; [9] és ugyanez a nyílás az Evangélium szimbolizmusában megjelenő szűk kapu, ami hasonlóan Isten Királyságába biztosít belépést. [10]
E szoláris kapu mikrokozmikus megfelelőjét könnyű felfedezni, különösen, ha az ember figyelembe veszi a kupola és az emberi koponya közti hasonlóságot, melyet már korábban említettünk: a kupola csúcsa a fejkoronával vág egybe, vagyis ez nem más, mint a szubtilis koronális ütőér (szusumna) végződése, ami a napsugár közvetlen meghosszabbításában áll (melyet ugyancsak a szusumna kifejezéssel illetnek), és ami a valóságban semmi más – ha csak virtuálisan is –, mint a Tengely emberen belüli szakasza, ha kifejezhetjük így magunkat. Ez a pont a brahma-randhrának nevezett nyílás, amin keresztül a létező szelleme a megszabadulás útján távozik, amint azok a kötelékek, melyek azt a létező a pszichofizikai összetételéhez kötötték (amennyiben abban mint dzsívatma volt jelen), elszakadnak. [11] Mondani sem kell, hogy ez az út kizárólag a bölcsek (vidvan) számára van fenntartva, akik esetében a tengely effektív módon azonosul a hetedik sugárral, és akik következésképp készen állnak arra, hogy továbblépjenek a kozmoszból, átkelve a Nap túlsó oldalára.
JEGYZETEK
[1] Más alkalmakkor rámutattunk, hogy különböző tradíciókban a Nap az „Életfa” gyümölcsét jelképezi.
[2] A Napnak e középponti és következésképp változhatatlan helyzete a valódi ’Pólus’ sajátságával bír, miközben ugyanekkor a Pólust a zenitre helyezi az Univerzum minden pontjához képest.
[3] Meg kell jegyezzük, hogy a hét sugaras Nap szimbolikus megjelenítéseiben, különösen ami régi indiai pénzérméken fordul elő, megtörténhet, hogy egy középponti korong körül körkörös elrendezésben mind a hét sugarat ábrázolják, azonban a hetedik sugár mindig megkülönböztetett a többitől eltérő alakja folytán.
[4] Lásd Az ember sorsa a Védanta szerint, 20. fejezet
[5] Ehhez kapcsolódik az Iszlám tradícióban az as-sirr kifejezés (szó szerint ’a titok’) egyik jelentése is, mely azt szokta jelölni, ami a legcentrálisabb minden létezőben, és egyidőben annak közvetlen kapcsolatát a Legfőbb Centrummal, mindannak ’elmondhatatlan’ sajátsága okán, amiről az imént beszéltünk.
[6] Kandogya Upanishad 3.4.10.
[7] Egy már korábban jelzett példában, egy, az égbolt felé nyitott udvar körül elrendezett lakhely esetében (mely csak az udvaron belülről kap fényt), az udvar középpontját olykor egy szökőkút foglalja el; ezutóbbi a Középponti Fa lábánál feltörő Élet vízének forrását jelképezi (habár természetesen maga a fa itt materiálisan nem jelenik meg).
[8] Az észak-amerikai indiánok körében – akik, úgy tűnik, jóval több tökéletesen felismerhető tradicionális ismeretet őriztek meg, mint azt általában hiszik – a különböző világokat gyakran egy egymás fölé helyezett barlangok sorozataként jelenítik meg, és egy középponti fa megmászása az, ami által a létezők egyik barlangból a másikba átjutnak; a mi világunk természetes módon egyike ezen barlangoknak, melynek boltozata az ég.
[9] E témában hivatkozhatunk a deva-yana („istenek útja”) leírásaira, melyben a Brahma-loka a Napon túli út betetőzése (lásd Az ember sorsa a Védanta szerint, 21. fejezet)
[10] Az íjászat szimbolizmusában ugyanezzel a jelentéssel bír a célpont centruma; anélkül, hogy elidőznénk ennél a témánál, csupán azt idézzük fel, hogy a nyíl ugyancsak egy axiális szimbólum és a napsugár egyik leggyakoribb megjelenítője is. Bizonyos esetekben egy fonalat erősítenek a nyílra, amelynek át kell hatolnia a célponton; ez feltűnően az evangéliumbeli tű fokának képét idézi fel. A fonál (sutra) szimbolizmusa továbbá fellelhető a sutratma kifejezésben is.
[11] A halál utáni koponyalékelés rítusa nyilvánvalóan kapcsolódik ide és e rítus létezését számos prehisztorikus temetkezési hely leletei alátámasztják, s amely bizonyos népek körében még jóval későbbi korokig megőrződött. Továbbá a keresztény tradícióban a papok tonzúrája, melynek alakja ugyancsak a napkorongot és a kupola nyílását formázza, szemmel láthatóan ugyanerre a rituális szimbolikára utal.
Forrás: René Guénon: The Narrow Gate. In Fundamental Symbols: The Universal Language of Sacred Science. Cambridge, 1996, Quinta Essentia. 182–184. o.
Forrás:traditioetrestauratio.blogspot.com
Tovább a cikkre »
