Lapunk pénteki számában az Esterházy János (1901–1957) történettudományi megítélése és boldoggá avatása közti feszültségekkel foglalkoztunk – most pedig a közös szempontok lehetőségét, illetve lehetetlenségét vetettük fel az előző cikk megszólalóinak.
Mindannyiuknak ugyanazt a kérdést tettük fel: mennyire lehet áthidalni – és mennyire nem – az Esterházy életének, politikai tevékenységének tudományos kutatása, illetve a boldoggá való avatása és kultusza közti esetleges ellentéteket? A válaszok alapján úgy tűnik, inkább beszélhetünk egymástól függetlenül létező nézőpontrendszerekről, amelyből egyaránt fakadhatnak éles viták, de egybehangzó következtetések is.
Angyal Béla történész, néprajzkutató az Új Szónak adott január 13-i interjújában is elhangzott gondolataiból indult ki. Mint mondja, a mítoszok építése nem lehet a történészek feladata: „Az interjú megjelenése után többen a szememre vetették, hogy rombolom a mítoszt, amelyből a kisebbség erőt szeretne meríteni. A történészeknek kötelességük a feltárt tényeket nyilvánosságra hozni még akkor is, ha az nem illik bele az egyetlen helyesnek nyilvánított narratívába. A példaképekkel kapcsolatban véleményem szerint azokat a kevéssé ismert második világháború utáni szlovákiai magyar illegális szervezkedésben résztvevők között kellene keresni. A hosszú börtönbüntetést elszenvedő Arany A. László tanár és társai között találhatjuk meg őket. Azok között a katolikus és református papok között, akik hónapokra követték deportált magyar híveiket Csehországba 1947–1948-ban. Példaképek lehetnek, akik a felajánlott munkahelyet és egzisztenciát nem fogadták el, és a deportálás után visszatértek, hogy előző életük romjait összeszedve vállalják szülőföldjükön a kisebbségi sorsot.ˮ
Karaffa Attila, a Pázmaneum Polgári Társulás ügyvezető elnöke első körben némi distinkcióval élt. Szerinte a történészek feladata az, hogy Esterházy személyét a történelemtudomány szempontjai alapján vizsgálják – míg boldoggá avatása az egyház belügye, annak megvannak a maga szabályai: „Alapos vizsgálat és hiteles tanúk meghallgatása után történik, az egyház hivatott ebben ítéletet mondani, senki más. A boldogok és szentek sem voltak hibátlanok, de törekedtek a tökéletességre, s az Isten és embertársaik iránti szeretet vezérelte őket. A történészek vizsgálódjanak elfogultság nélkül a történelmi tények nyomán, ugyanezt teszi az egyház is a boldoggá avatásnál, a hitbeli megnyilvánulásai és az életpélda vizsgálata alapján. Számunkra s mindazoknak, akiknek a nemzet, a magyarság értéket jelent, Esterházy János követendő példakép, a történelem tanúsága és tettei alapján és hitünk szerint olyan személy, aki Istennél közbenjár a magyarság érdekében. Erre nagy szüksége van a szétforgácsolt felvidéki magyar közösségünknek.ˮ
Az Esterházy János Zarándokközpont képviseletében Molnár Imre megkeresésünkre leszögezte, a történelemkönyvek általában nem foglalkoznak egyházi, illetve ideológiai kérdésekkel, márpedig egy boldoggá avatási folyamat kizárólag az egyház égisze alá tartozó folyamat. Szerinte ennek az az eredménye, hogy egy adott személyt az egyház boldoggá, vagyis üdvözültté, s így mennyei közbenjáróvá, példaképpé nyilvánít.
„A példakép nem hiba vagy bűn nélküli személy, sőt példát jelenthet az által is, hogy gyöngeségei, hibái, bűnei ellenére is felfelé, azaz a jóra, megtérésre és szeretetre törekszik. Esterházy János politikusi élete számtalan elérhető forrásból dokumentálható. Tetteit lehet az adott kor viszonyai között kimagasló döntésekként értékelni, de mai szemmel ítélve nyilván találhatunk köztük megkérdőjelezhető megnyilvánulásokat is. 1945-ben lezárult számára a politikai pálya, ő azonban továbbra is kötelességének tartotta népe szolgálatát, amit Istentől kapott küldetésnek tartott. Ezért jelentkezett Husáknál két nappal azután, hogy a szovjetek kéthetes elzárás után szabadon engedték. Természetes lett volna, ha nyugatra menekül, de ő a szenvedést vállalva a maradást választotta. Döntése – egy későbbi leveléből tudjuk – nem heroizmusból, hanem az Istenbe vetett egyre mélyülő hitéből fakadt, amit az is hitelesít, hogy két más hasonló helyzetben ugyanezt az utat választotta. Ez az a pont, amely sokkal inkább értelmezhető metafizikai dimenzióban, mint a tudomány eszközeivel. Erről a pontról visszatekintve viszont, akár a történelmi kutatás segítségével is felfedezhetőek Esterházy korábbi életszakaszaiban azok a jelek, melyek eme sorsdöntő lépéseihez vezettek. Így tehát a teljes életút megismerésében a tudományos kutatás és a boldoggá avatási eljárás – a hit és a tudomány – kölcsönösen kiegészítheti egymást. Hisz tudományos kutatásnak kell megvizsgálnia azt is, nincs-e Esterházy munkásságában az egyház tanításával ellenkező tartalom. A boldoggá avatásnak tehát része a tudományos kutatás, de azt a Lélek, a kegyelem szemszögéből használja fel, a maga helyén kezelve az emberi gyarlóságot, esendőséget, mert az az adott személy istenképisége hitelességét csak a teljes földi pálya ismeretében állapíthatja megˮ – fejtette ki Molnár, valamint hozzátette, Esterházy politikusi életének egy-egy pillanatfelvételében nem feltétlenül kell transzcendens tartalmakat keresni, noha az ő földi létének teljessége mégis csak az istenhit szemszögéből válik érthetővé.
Simon Attila történész szerint szakmája képviselőinek az a célja, hogy lehetőleg hiteles források alapján rekonstruálja a múltat. „Nyilvánvaló, hogy a szentté és boldoggá avatások teljesen más célokat követnek. Ennélfogva nem látom az érintkezési pontokat. Ellentét pedig nincs, mivel a káposztát nehéz a villanyborotvával összehasonlítani. Én történészként magánügynek gondolom, ki miben hisz, és szentnek tartja-e Esterházyt vagy sem. A történésznek viszont az is a feladata, hogy kimondjon dolgokat, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Amiről persze lehet vitatkozni, de csak a forrásokra alapozott érvek szintjén és nem személyes támadásokkal, valamint hangzatos sajtónyilatkozatokkal. Voltak idők, amikor a hatalom – legyen az politikai vagy egyházi – meg tudta akadályozni a nyílt tudományos vitát egy-egy eseményről, személyiségről. Szerencsére ma már nem ilyen világban élünk.ˮ A történész leszögezte, attól még, hogy Esterházyt esetleg boldoggá avatják, a tudományos párbeszéd ugyanúgy tovább folyik majd róla, hiszen nem csupán a zsidókérdésben tanúsított magatartása, de a magánélete is tele van még homályos részekkel.
Szarka László történész úgy fogalmazott, Esterházy politikai pályájának kritikai és reális értékelése a magyar és a szlovák történetírás számára alapfeladat: „Enélkül nincs valóságnak megfelelő önismeret. Történeti tény, hogy Esterházy emberi tragédiája, börtönben elszenvedett mártírhalála – a háború után felszámolásra, elüldözésre, elszlovákosításra ítélt szlovákiai magyar közösséggel való azonosulása révén – közösségi értékké, szimbólummá vált. Személye, emléke ezért lett mára közösségi igényeket kielégítő legendává és kultikus tisztelet tárgyává. A mítosznak, kultusznak van szerepe életünkben. Ez azonban nem kérdőjelezheti meg sem a történeti igazságkeresésnek, sem a nemzeteink közti megbékélésnek a létjogosultságát. ˮ
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
