Portálunk is foglalkozott azzal az Aktuality.sk-n megjelenő cikksorozattal, amely a (cseh)szlovákiai magyar és német kisebbség XX. századi szenvedéseit volt hivatott megmutatni a szlovák nagyközönségnek. Bár a szándék dicséretes volt, a végeredmény igen felemásra sikerült. A második világháború utáni tömeggyilkosságokat tulajdonképpen eltagadó történészi interjú különösen nagy port kavart, erre reagál háromrészes cikksorozatában Szabó József, Magyarország pozsonyi nagykövetségének egykori diplomatája. III., befejező rész.
A dokumentumok sorát gyarapíthatná az a jelentés, amelyet a csehszlovák szövetségi parlament 1947-ben felállított vizsgáló bizottsága kért be a helyi nemzetbiztonsági szervektől a vad kitelepítés során elkövetett atrocitásokról, korabeli szóhasználat szerint a „forradalom utáni” eseményekről.
Ezt a jelentést illetékességből a pozsonyi Belügyi Megbízotti Hivatal VII. ügyosztálya készítette el. Az 1965-ös vizsgáló bizottság összefoglalójában ez az anyag nem szerepel, így tartalma nem ismert. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Archívumában (Archiv bezpečnostních složek – Praha) az iratot nem lehetne fellelni.
Bár az 1965-ös belügyi vizsgáló bizottság nem találta meg ezt az anyagot, következtetése mégis az, hogy ez az irat a Szlovák Állami Központi Levéltárban a nem rendezett iratok halmazában megtalálható.
Érdekes adalékokkal szolgálhatna Eduard Kosmelnek a korabeli Belügyminisztérium 3. igazgatóságán (katonai elhárítás) elfektetett S-1383 számú dossziéja. Ebben ugyanis fényképfelvételek is találhatók a ligetfalui tömegsírról is. Az S-1383 számú dosszié több tucat holttest exhumálásáról is szól.
Természetesen ezt a dossziét is kikértem, és „természetesen” nem kaptam meg.
Említettem az iratok kapcsán „furcsa körülményeket” is. Egy újabb adalékkal szolgálhatok. Jozef Jančo alhadnagynak ugyanis más bűnügyei is voltak. Ezeket Kiss Julianna és Kiss Gyula ellen követte el. A vád ellene nemi erőszak, kifosztás, bántalmazás, illetve jogtalan letartóztatás volt. A megvizsgált anyagokban megtaláltam a hadbírósági tárgyalás periratának eredeti számát, ami alapján a prágai Hadtörténeti Intézettől kikértem a dossziét. Meglepetésemre a megküldött, ám az adott számot viselő irattári anyag nem Jančo ügyének aktája volt.
A „furcsa körülmények” manapság is körbe lengik az iratok felkutatását.
Dunajszky Géza megpróbált betekinteni a ligetfalui temető fenntartójának nyilvántartási irataiba is. Első látogatása során a temető 1947-es nyilvántartási könyvét megtalálta, ám pont azok a lapok voltak kitépve a könyvből, amelyek minket érdekeltek volna. Ismételt látogatása és dokumentum kikérése során viszont már a teljes nyilvántartási anyag eltűnt.
Furcsának tartom továbbá azt is, hogy a nagyszombati katonai archívum kérésemre nem adta ki a tömeggyilkosok személyi lapjait személyiségi jogok védelmére hivatkozva. Ezzel kapcsolatban azonban azt gondolom, hogy a társadalomnak a személyiségi jogok védelménél erősebb joga fűződik a tömeggyilkosok igazi kilétének és arcának megismeréséhez. Még akkor is, ha tömeggyilkosság kapcsán egyik főkolompost sem állították bíróság elé. Elítélték őket viszont egy személy törvénytelen meggyilkolásáért. Igaz, hogy másodfokon minden vádlottat felmentettek, ám nem azért, mert nem követték el a bűncselekményt, hanem annak a törvénynek az alkalmazásával, amely felmentést adott az 1938. március 14. és 1945. október 30. között elkövetett egyébként bűncselekménynek számító tettekre. A törvény érdekessége, hogy időbeli hatálya messze meghaladja a világháború európai lezárásának idejét – nem véletlenül, hiszen a bosszúra, a megtorlásokra 1945. május 9-e után került sor Csehszlovákia területén.
Visszatérve az eredeti forrás értékű dokumentumokra: az összefoglaló jelentésen kívül léteznek további forrás értékű anyagok is.
Ezek közül a legfontosabb Michal Géci Demokrata Párti képviselő parlamenti beszéde, amely Dr. Ferjenčík belügyi megbízott (mai fogalmaink szerint belügyminiszter) Szlovákia biztonsági helyzetére vonatkozó jelentésére hangzott el 1947. december 19-én. A témánk szempontjából fontos részlet a beszédből:
Az idézett parlamenti jegyzőkönyv a hivatalos dokumentumok sorát gyarapítja, amely a tömeggyilkosságok elkövetését és a tömegsírok létezését igazolja. Hiteles információt ad arról, hogy megkezdődött a gyilkosságok körülményeinek feltárása, és hogy ebben az első részeredmények már meg is születtek. A kérdést feltevő képviselő tudomása szerint a tömegsírban 90 holttestet találtak. A kilencven holttest közül csak kettő volt férfié, 12 gyermek, a többi női maradvány volt. Ez az adatsor orvos szakértői vizsgálatot feltételez, hiszen mi más alapján állapíthatták meg az emberi maradványok nemét. Az a tény, hogy Géci képviselő ismertette ezeket az adatokat azt bizonyíthatja, hogy látta az exhumálás orvosszakértői jegyzőkönyvét. A halottak nemére vonatkozó jelzés egyben kizárja, hogy ez a tömegsír a 90 magyar leventéé, illetve azt is, hogy az 1947. május 20-án fellelt első holttestek tömegsírjáról lenne szó, ám bizonyítja, hogy Ligetfalu határában több tömegsírt tártak fel. A Géci képviselő által jelzett tömegsír holttest állománya viszont szinte teljes mértékben megegyezik a fentebb már említett pozsonyszentgyörgyi táborból érkezett transzport összetételével. Géci képviselő felszólalásának érdekes utóélete van: választ természetesen sohasem kapott a kérdésére. A rendszerváltás után viszont ismét parlamenti képviselő lett és találkozott Janics Kálmánnal, aki a Hontalanság évei című művének harmadik kiadásában elsőként adott hírt a ligetfalui tömeggyilkosságokról.
Janics visszaemlékezése szerint találkozásukkor óvatosan rákérdezett Gécinél erre a beszédére, azonban a szlovák képviselő rendkívül zárkózottá vált és csak annyit mondott, hogy keményen megfizetett azért a felszólalásáért.
A forrásanyagok sorát nem csak hivatalos dokumentumok jelentik. Kutatásaim során bukkantam Aristid Jamnický neves pozsonyi polihisztor és ügyvéd (1910. 12. 07.- 2000. 05. 25.) 2002-ben, Pozsonyban megjelent Oprášené histórie című memoárkötetére. Egy rövid kis fejezetben foglalkozik a přerovi és a ligetfalui tömeggyilkosságokkal. A fejezet címe: Tömeggyilkosság Přerov mellett és Ligetfaluban. Jamnický leírja, hogy 1961-ben alkalma volt látni a ligetfalui exhumálásról készült, fotókat is tartalmazó jelentést. Megnevezi az exhumálást végző orvosszakértőt, aki MUDr. Juraj Hensel egyetemi professzor volt. Az esetről nagyon részletes, több oldalas, fotókkal gazdagon kiegészített jelentés is készült. A ligetfalui esetről szóló jelentést és dokumentációt Ján Krajmer, a pozsonyi rendőr-főkapitányság volt munkatársa tartotta meg, aki hivatalból részt vett az exhumáláson és az áldozatok azonosításán. Mivel Jamnický mind a Přerov melletti, mind pedig a Ligetfaluban elkövetett tömeggyilkosság részleteit ismerte, megállapítja, az áldozatok száma Ligetfaluban kétszer annyi volt, mint Přerovban. Ez alapján erősen feltételezhető, hogy a Ligetfaluban megölt áldozatok száma meghaladja az ötszázat.
Az aktuality.sk állításaival szemben tehát nem magyar kitaláció vagy legenda a ligetfalui tömegsírok létezése és mérete: több száz, bírósági ítélet nélkül kivégzett emberről van szó – és mindezt egymást igazoló, kiegészítő csehszlovák dokumentumok, vizsgálatok, tudósítások, szlovák emberek tanúvallomásai, beismerő vallomásai, visszaemlékezései igazolják.
A megmaradt dokumentumok alapján a kivégzések helyszíneiként a ligetfalui erődkörlet BS9-BS10-BS11 erődelemeit összekötő futóárkok, harckocsi elleni árkok azonosíthatók. Egy – egyelőre nem igazolt – beszámoló alapján feltételezzük, hogy a BS4-BS5 erődelemeket összekötő árkot is kivégzett emberek elföldelésére használták fel. Bizony, szembesülni kell a ténnyel: a Ligetfalun állomásozó 17. gyalogos ezred első zászlóaljának tisztjei és katonái halálgyárat működtettek a németek számára kialakított internálótáborban és a ligetfalui erődkörlet sáncárkaiban azt követően, hogy az 1. Csehszlovák Hadsereg új diszlokációs terve alapján 1945. június 22-e körül elfoglalták új helyőrségüket. A zászlóaljnak, katonáinak és tisztjeinek nem Ligetfalu volt az egyetlen véres „munkája”, a přerovi mészárlás is a számlájukra írható, annak felelőssége is őket terheli. Mint ahogy azonos felelősség terheli a közvetlen elkövetőkön kívül az összes katonai elöljárót és azt a politikát is, amelynek a nevében és védelme alatt ezeket a tömegmészárlásokat elkövethették.
A megmaradt dokumentumok és vallomások alapján az is teljesen nyilvánvaló, hogy a ligetfalui áldozatokat etnikai hovatartozásuk alapján jelölték ki a kivégzésre, így a 17. gyalogos ezred első zászlóaljának ténykedése, a tömeges kivégzések az etnikai tisztogatást szolgálták. Mindezt egy olyan politikai stratégia eszközeként, amely a tiszta nemzetállam eszméjét tűzte ki célul.
Ennek a stratégiának a következménye volt a vad kitelepítéshez kapcsolható népírtás és az is, hogy a bűnösöket az elkövetett bűnökért nem csak hogy nem vonták felelősségre, hanem magas beosztásokkal, állami kitüntetésekkel jutalmazták őket.
A politika aktív szerepvállalása magyarázza a bűn titokban tartását, az esetleg fellelhető bizonyítékok megsemmisítését, az áldozatok emlékének az eltörlésére való törekvést is. Kár, hogy ennek a szándéknak még ma is vannak védelmezői és követői.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
