Revízió helyett kultúrbombát robbantottak Erdélyben

Revízió helyett kultúrbombát robbantottak Erdélyben

A „mondj egy irodalmi folyóiratot” kérdésre száz emberből kilencvenkilenc azt felelné, hogy „Nyugat”. Akkor is, hogyha az illető Ady Endrétől legfeljebb egy kalácsillatú, szomorkás karácsonyi verset ismer, vagy egy bohémabbat. Bár nagy bölények is írtak a Nyugatba, a gerinc egy satnya testet tartott. Pár géniusz prózáján, versén kívül egyenetlen, szürke írásokkal szórták tele a folyóiratot, egymás hátát veregető irodalmi klikként működtek (legalábbis Móricz Zsigmond főszerkesztői korszaka előtt). Ám volt egy másik alkotóközösség, egy szabad irodalmi társulás, akikre ugyanúgy hivatkozhatnánk, hisz időtálló munkákat alkottak. Fel is sorolok párat közülük: Kuncz Aladár Fekete kolostora a magyar széppróza egyik csúcsteljesítménye, Tamási Áron Ábel trilógiája nélkül el sem tudjuk képzelni a székely humorú irodalmat, ahogy Nyirő József munkái nélkül sem, és Kós Károly regényei, Bánffy Miklós Erdély trilógiája, Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa, Reményik Sándor Eredj ha tudsz-a, Wass Albert, Áprily Lajos írásai; hosszan sorolhatnám a 27 helikoni alkotó munkáit.

Az erdélyi Helikon egy kultúrbomba volt az elcsatolt országrészben, tevékenységük nélkül sokkal többet sérült volna a magyar önazonosság. Ha a számokat nézzük, akkor is figyelemre méltó: az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó által a helikoni munkaközösség 14 könyvsorozatában 163 kötetet adtak ki. 64 regényt, 23 verses-, 18 rövidpróza, 11 esszé és tanulmány, 6 dráma, valamint 2-2 emlékirat, önéletrajzot. De hogyan álltak össze egy ilyen szerencsés konstellációba az erdélyi csillagok?

„Nem egy pesti „liberális” lap tanulhatna bátor elfogulatlanságot”

„Kedves Barátom, minthogy szándékomban van nyaranként egy bensőséges írói csoportosulást szervezni Marosvécsen, nagyon szívesen látnálak…” – így kezdődött az 1926. június 17-én huszonhét írónak és költőnek elküldött meghívólevél. Kemény János báró pár egyszerű, barátságos sorával köszöntött be az erdélyi irodalom fénykora, és ez volt az alapítólevele a több, mint egy évtizeden keresztül együttműködő szabad írói tömörülésnek. Kemény pénzét nem kímélve küzdött az erdélyi magyar irodalomért, a marosvécsi várkastély kertjében vitatták meg a világ dolgait, s az ódon kastély ifjú ura még az írók érzékenységére is figyelt. Például arra, hogy Berde Máriát Gulácsy Irénnel nem lehetett egy szobába tenni, mert mindkettő a nagyasszonyt játszotta, viszont Hunyady Sándor bárkivel össze lehetett bútorozni, mert közkedvelt volt. És nem csak vérkomoly dolgokról vitatkoztak, hanem magyar írókhoz illően mulattak is: a székelyek párbajt vívtak, Nyirő József és Olosz Lajos egymás mellkasát célozták öklükkel. Nagyokat csattanhattak a kemény mellek a kastélykert ősfái alatt, de végül Olosz győzött, mert két törött bordával is „végighelikonozta” az írótalálkozót. Kacsó Sándor és Tabéry Géza viszont táncversenyt rendeztek, mert nem tudták eldönteni, hogy melyik a szebb tánc: csürdöngölő vagy a bihari toborzó.

Idilli életképek egy kisebbségellenes államban. Nem véletlenül írta Komlós Aladár, hogy az erdélyi Helikontól „nem egy pesti „liberális” lap tanulhatna bátor elfogulatlanságot”. Bár igaza volt, nem minden fenékig tejfel. Az erdélyi helikonisták ugyanis a muris jókedv ellenére nehezen fértek meg egy tető alatt. Nincs ebben semmi ördöngösség, hisz írók, egyéniségek voltak, és ez volt az szabad és független alkotóközösség egyik nehézsége: nem kötötte össze egységes ideológia. Bánffy Miklós és Reményik Sándor konzervativizmusa, Kós Károly és Szentimrei Jenő népi radikalizmusa, Kuncz Aladár és Molter Károly liberalizmusa, Kádár Imre és Ligeti Ernő polgári radikalizmusa, a reformkonzervativizmust sugárzó Makkai Sándor és Tavaszy sándor nézetei nem voltak egymással kibékíthetők. Sőt, mint Kuncz Aladár írta, a Helikon még arra sem kényszeríti tagjait, hogy „csak dadaista verseket írjanak”.

És mégis egy platformon álltak, mert a napi politikán túl volt egy ügy, amit fontosabbnak tartottak, mégpedig az erdélyi magyarság jelen sorsa és jövője iránt érzett felelősséget. Az erdélyi Helikon egyik érdeme éppen az, hogy a magyarság öntudata épen maradt a két világháború között, hisz a magyar kultúra egységes és folytatandó tradícióját hirdették. Ennek a küzdelemnek egyik legszebb emléke Dsida Jenő verse. Noha Wass Albertet csak 1936-ban hívták meg az első helikoni találkozójára, mégis történelmi pillanatnak lehetett tanúja: először hallhatta a Psalmus Hungaricusát.

„Ennek az első találkozónak az utolsó estéjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar zsoltárt. Összeszoruló szívvel ültünk ott mindnyájan a vécsi vár nagy nappali szobájában, s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: „Mérges kígyó legyen eledelem, ha rólad megfeledkezem, ó Magyarország…, nyelvemen tüzes szeget üssenek át, mikor nem téged emleget népem, te drága, te egyetlen, te szent…”. A vers után mély csend borult a szobára. Aztán Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz és megölelte. „Te taknyos, te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni!” – írta egy visszaemlékező cikkében Wass Albert. Szóval volna mit tanulni tőlük, mert manapság nehéz elképzelni, hogy bármilyen ügy tető alá hozna 27 különböző meggyőződésű, gondolkodású íróembert.

Uz Bencéből nem lesz közönségsiker

Hírdetés

Sas Péter sok mindent górcső alá vesz a Magyar erőtér című könyvében, nem „csak” eszmetörténetet ír, hisz azt mások is boncolgatták, hanem tágabb kontextusban vizsgálja az erdélyi Helikon jelenségét: Kós Károly sztánai kézműves nyomdájáról, a könyvkiadás buktatóiról – minőség, árak – irodalomfinnanszírozásról, irodalmi turnékról és a belső ellentétekről is olvashatunk. Meg hát a helikoni találkozóig vezető útról, Bánffy Miklós és Kemény János szerepéről, a vezér-vetélkedőről, a sajtótámadásokról. Az idő mindent megszépít, de Sas Péter művelődéstörténész nagymonográfiája azért izgalmas olvasmány, mert nem tesz szépségtapaszt a múltra.

Sas Péter nagymonográfiája nem szépségtapasz. Nem magasztalja fel az egekig a Helikon alkotóit, sokszor egészen kicsinyes húzásaikra, egymást gáncsoló cselekedeteikre is rávilágít. Feltárja eszmei, de egészen prózai – finanszírozási meg egyéb – nézeteltéréseiket. Sokat idéz a róluk szóló korabeli negatív kritikákból, viszont az idő múlásával inkább az a szembetűnő, hogy sok kortárs ítész mennyire könnyűnek találta ezeket a nehézsúlyú írókat. A helikonisták műveinek nagy része ugyanis a magyar irodalom klasszikusaivá érett. És szinte száz év távlatából érthetetlennek tűnik Kós Károly különvéleménye, aki a céh érdekeit képviselő lektorként nem javasolta kiadásra Kuncz Aladár Fekete kolostorát, de Nyirő József Uz Bencéjét sem, mert mindkettőt unalmasnak tartotta, és azt hitte, hogy nem lesz belőlük közönségsiker.

És egyik legsikeresebb könyvük Szerb Antal Magyar irodalomtörténete volt, amit a 100 ezer lejes pályázatukra nyújtott be a fővárosi író (Kolozsváron az akkori ingatlanpiac áraihoz viszonyítva: egy belvárosi emeletes ház vagy villa 700 ezer lejbe, a város külső részén 3 szoba-konyhás ház kerttel 200 ezer lejbe, vasútállomás melletti ház 95 ezer lejbe, Kolozsvár határánál lévő 2 szoba-konyhás ház, mellékhelyiségekkel, berendezett üzlettel és gyümölcsöskerttel 73 ezer lejbe került; 1 pengő 30 lej volt). Kemény Jánosnak állami segítség vagy magánszemélyek anyagi támogatása helyett mindent önerőből kellett finanszíroznia, a több harmincezer lejes díjakat, az irodalomtörténeti pályázat 100 ezer lejes fődíját is. Nem véletlenül írta Szerb Antal az előszóban, hogy „ennek a műnek az egész művelt magyar társadalomhoz, de elsősorban az utódállamok magyarságához kell szólnia”, valamint azt, hogy „irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát.

Irodalmi szekértáborok

Az erdélyi vizeket a Budapestről odaejtőernyőzött kommunisták is mérgezték. Az ellentéteket ők szították a két oldalon között. Benedek Elek Jancsó Benedeknek a következőt írta: „Az erdélyi irodalom munkásainak két pártra szakadása voltaképpen ott kezdődik, amikor a román kormány a magyarországi kommunista íróknak menedéket adott, nyilván azzal a gondolattal, hogy ezek a magyarság ellenségei, nem gondolva meg: hátha a románság ellen is ugyanazt a munkát végzik majd, amit a magyarság ellen végeztek.”

Ám nem élvezhették a belpolitikai csörték halk fegyverzörgését, az utódállamok ugyanis nem nézték jó szemmel a magyar irodalmi szervezkedéseket. A cseh hatóságok nem engedélyezték a beutazásukat és a tervezett rendezvényeket, Budapestre is csak úgy mehettek, nehogy irredenta vád érhesse a Helikon – a román kémek résen voltak – betiltották volna a lapot. De végül ők nyertek, hisz az 1945 után „reakciós”, „valósághamisító”, „uszító”, „fasizoid vonásos”, majd „nyíltan fasiszta” jelzőkkel lejáratott erdélyi Helikon szerzőinek művei mindmáig népszerűek maradtak.

 

Sas Péter: Magyar Erőtér. Az Erdélyi Szépmíves könyvkiadó és az Erdélyi Helikon története. Kárpátia Stúdió. 2020.

Pataki Tamás írása a Magyar Nemzetben jelent meg.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »