Ez az év úgy kezdődött, hogy csendben elveszett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem.
Maga az intézmény persze létezik, de régi formájában már a múlté. Egy 155 éves hagyomány szakadt meg, és valami új kezdődik februártól. Hogy mi, azt egyelőre senki sem tudja.
Ősszel néhány napig úgy tűnt, végbemehet az a mesebeli fordulat, amelyben az épületfoglaló diákok és sztrájkoló tanáraik bíztak, és amit a nekik szurkoló közvélemény naivabb része is lehetségesnek tartott. Aztán pontosan az történt, amit a realistább szurkolók megjósoltak: az új vezetés a járványra hivatkozva kiüríttette az épületet és a kollégiumot, a meghatározó posztokra kinevezték saját embereiket, neves, nemzetközileg is elismert szakemberek helyére noname alakok kerültek, akik már kezdik is ismertetni elképzeléseiket. A Film- és Médiaintézet új vezetője, Sára Balázs például azt tervezi, hogy véget vet a szabadon választható vizsgafilmtémáknak, ezentúl konkrét feladatot kapnak a filmes diákok. Elsősorban irodalmi adaptációkat kell csinálniuk, ha jót akarnak. A tévés osztályoknál pedig a közszolgálati tartalmak előállítását jelölte meg elsődleges célul. Ez szintén sokatmondó információ.
Mivel a bíróság az utóbbi hetekben háromszor is kimondta, hogy egy kormányrendelettel nem lehet érvényteleníteni az őszi félévet, az SZFE diákjai jelenleg is diákok még, de jövőjük korántsem biztos. Az őket érintő kérdésekbe ugyanis nincs beleszólásuk. Mi történik ilyenkor egy fiatal, érzékeny művészember tudatában, lelkében? Magától otthagyja az egyetemet, ha meglátja, kik az új tanárai? Vagy felépül benne egy hamis, magyarázkodással és kompromisszumokkal teli igazság, és azzal nyugtatja magát, hogy a maradás a legjobb lépés további életét, karrierjét tekintve? Vagy az elfogadás egyenlő a megsemmisüléssel? Ezután vajon lehet az ember még önmaga, vagy másik identitást kell felvennie?
Múlt szombaton a hazazsuppolt diákokat támogatók közül valaki arra lett figyelmes, hogy a Rákóczi úti épületben bontanak valamit. Ahogy benézett, lefóliázott lépcsőt látott, nagy, meszes lábnyomokkal. Másnap az ATV kiderítette, hogy az új vezetés eladja az egyetem épületeit, amelyeket a sztrájkolók hónapokon át védtek. A legendás Ódry Színpadnak is vége, illetve átkerül az Uránia moziba az egyetemi játszóhely. A Szentkirályi utcai épület egy igazi kis palota, mögötte pedig egy hatalmas kert húzódik, kívülről mindez nem is látszik – ideális hely például egy szállodának. A másik két ingatlan is milliárdokat ér. Vagyis olyan ez, mint a Pál utcai grund esete. És csak első hallásra meglepő ez a fordulat, sokan gyanították, hogy valaki szemet vetett az épületekre. Kéri László jóval az SZFE-ügy kirobbanása előtt megmondta, hogy a Vas utcai székhelyt a kormány el fogja venni az egyetemtől, és nyilván kirakják őket valahová a város peremére, valami modernnek mondott épületbe.
Persze az ingatlanbiznisz csak morzsa a nagy tervben. A komoly pénzek uniós forrásból jönnek 2022-ben – nyilván elsősorban ezért került alapítványi tulajdonba az egyetem. Az ingatlanok eladását én inkább kulturális és eszmei veszteségnek tartom. Oda jártak, ott végeztek, ott tanítottak a magyar színház- és filmművészet nagyjai. A tradíciókra oly kínosan ügyelő kormányzat most egyetlen tollvonással annullálja ezt a gazdag hagyományt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
