SZÁZHETVENKÉT ÉVE MÉSZÁROLTÁK LE NAGYENYED MAGYAR LAKOSAIT
„Ebben a pillanatban hét báránybőr süveges oláh rontott elő az erdő sűrűjéből, s csapásra emelt fejszékkel törtek felénk…” – mesélte Madách Mária életben maradt inasa ifjabb Balogh Károlynak, Madách Imre unokaöccsének.
A dél-erdélyi magyarirtások szomorú végjátékához tartozik a Madách család tragédiája. Az akkori népirtások közül a legtöbb civil áldozatot szedő nagyenyedi pogrom százhetvenkét éve történt; a felfokozott hangulatban még rengeteg ehhez hasonló bűncselekményre ragadtatták magukat a feltüzelt románok. Dél-Erdély azóta sem heverte ki a vérveszteséget.
Az ember tragédiája szerzőjét néha okkal nevezik a tragédiák emberének. A Madách család több tagja részt vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban: Madách Imre öccse, Pál huszonkét évesen, futárszolgálata közben kapott tüdőgyulladásban halt meg, még mielőtt elhurcolták volna az osztrákok. Ifjabb Balogh Károly, Madách Imre unokaöccse visszaemlékezéseiben részletesen leírja anyja halálát, mely végső soron Erdély akkori felfokozott, magyarellenes hangulatának volt a következménye.
Merthogy 1849-ben sehol nem kímélték a magyarokat. A Trianonhoz vezető út egyik fontos mérföldköve a dél-erdélyi magyarirtó román parasztlázadás, köztük az egyik legdurvább az enyedi vérengzés. A dél-erdélyi térségben a nemzetiségi arányok akkor fordultak jóvátehetetlenül a magyarság rovására, és ha a magyarok hiánya nem lenne elég szembetűnő, sok helyen – például a zalatnai templom falain – sötét mementóként mindmáig látszik a felgyújtott istenháza koromrétege. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok 172 éve támadták meg Enyed védtelen magyar polgárait az éj leple alatt.
Nagyenyed történetének „leghidegebb” napjára a várfalon lévő, szinte észrevehetetlen tábla emlékeztet, amelyen csak a magyarellenes pogrom dátuma szerepel: MDCCCXLIX január 8. A kegyetlenségeket nem részletezzük, a horrorfilmbe illő leírások sok helyen elérhetők. Viszont a nagyenyedi magyarirtásnak 800–1000 léleknyi halálos áldozata volt, és ugyanennyien fagytak meg a kegyetlen télben a környék hegyeibe menekülve.
A szörnyűségek 1849. január 8. éjszakáján kezdődtek, a tetőpont pedig január 10-én volt, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A sok családi tragédia közül az egyik legdurvább a Madách családé. Madách Mária második férje, Balogh Károly osztrák dragonyoskapitány a szabadságharcban a magyar honvédség oldalára állt, Bem seregében harcolt, s itt őrnagyi rangig küzdötte fel magát. 1849 júniusában megsebesült, a temesvári kórházban ápolták, ezért felesége a hír hallatára gyermekével elindult, hogy meglátogassa és hazavigye sebesült férjét.
Balogh Károly viszont a nagyváradi orosz főhadiszállásra akart indulni, hogy önként jelentkezzen. A házaspár két ökrös szekérrel Marosszlatináról indult útnak, Buttyinon át, ám 1849. augusztus 16-ra virradóra román parasztok kegyetlenül meggyilkolták őket. Az életben maradt inasa által elmondottak alapján ifjabb Balogh Károly Visszaemlékezésében így adja elő a történetet: „A szekerek lassan nyikorogva döcögtek a Drócsa hegy rengeteg erdőségében egy szűk, meredeken kanyargó, sziklás völgyön fölfelé. Az ökröket hajtó két sötét tekintetű oláh az első szekér oldalán haladt, halk beszélgetésben. Közben-közben baltáik fokával egyet-egyet sújtottak a közeli fatörzsekre. Végigzúgott az erdő mélységes csendjén a koppanások visszhangja, s annak elhaltával a baltaütések döngését a hegynek a völgy felé lejtő oldaláról egyre közeledő hasonló felelet követte…
A gödrös hegyi útnak egyik kanyarulata előtt fuvarosaink rövid fujtatóra – mint mondták – megállottak, mindnyájan leszálltunk… Ebben a pillanatban hét báránybőrsüveges oláh rontott elő az erdő sűrűjéből, s csapásra emelt fejszékkel törtek felénk… Az őrnagy urat kivéve, ki kardját rántva állott eléjük – mindnyájan futásnak eredtünk. Áruló fuvarosaink a támadókhoz csatlakoztak… Rövid futás után visszapillantva úrnőmet elbukni láttam – rémítő félelmem tovább űzött –, néhány vérfagyasztó sikoltást hallottam még – aztán pár percnyi néma csend, s én egy bokrok közé rejtett árok fenekén feküdtem eszméletlenül.”
A lemészárolt házaspár alig egyesztendős kisfiát, ifjabb Balogh Károlyt nagyanyja, idősebb Madách Imréné s a költő nagybátyja vette gondjaiba, s a kisfiú kamaszkoráig a sztregovai családi házban nevelkedett, a vele majdnem egykorú Madách Aladárral, Madách Imre egyetlen fiával együtt.
Madách az ő emlékére írta 1849. október elején a Mária testvérem emlékezete című versét: „Hiven követted férjedet, Marim, / Balsors s szerencse közt az életen. / S midőn a síron állt meg csillaga, / A sírba is követted őt hiven. / Óh nektek jó, együtt veszétek el / Férj, nő és gyermek, s a védett haza, / Mért vágynátok még élni, véletek / Van mind, mi néktek itt kedves vala?”. A gyász, a fájdalom, a bukott szabadságharc élménye már ebben a versben is érezhető, sőt a teljes költeményben Az ember tragédiájának pár gondolata már felködlik:
„Ott láttátok, hogy álomkép csak az, / Miért szenvedtetek oly hősien, / Ott láttátok, hogy aki még csatáz / A nép javáért, milyen esztelen.”
Bicskei Éva rendező 2017-ben dokumentumfilmet készített a dél-erdélyi magyarirtásról, az Elpusztítani minden-t a Youtube-on is meglehet nézni, angolul is feliratozták. Ebben a téma magyarországi és erdélyi kutatói is megszólalnak, a film az atrocitások színterein kalauzolja végig a nézőt, és arra vállalkozik, hogy újra a nemzeti emlékezet részévé tegye a szabadságharc idején elkövetett népirtást.
Pataki Tamás / Magyar Nemzet
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
