Az IKSZ 2014-ben – csatlakozva a kormány elgondolásához – saját Holokauszt Emlékév programsorozatot indított, amely a végéhez közeledik. Illő, hogy összegezzük az élményeket, amelyek számos tanulsággal szolgálhatnak a számunkra. Nemcsak számunkra, fiatal kereszténydemokraták számára, hanem akár egész országunknak is. Fontos, hogy éljünk a lehetőséggel, mely egy emlékév nyújthat, a kiengesztelődés és a bizalom újjáépítésének lehetőségével.
A programsorozat megrendezését többszörös céllal kezdeményeztük. Először is kereszténydemokratákként kötelességünknek éreztük, hogy a barna diktatúra áldozatai előtt tisztelettel adózzunk. Fontos ez számunkra azért is, mert anyapártunk, a hetvenéves (Keresztény) Demokrata Néppárt éppen a nyilas terror árnyékában jött létre, és kezdte meg működését szembehelyezkedve Szálasi rémuralmával és az üldözöttek mentésével. Másodszor szerettünk volna magunk is hozzájárulni – miként a zsidó temetőben egy kaviccsal szokás az emlékezéshez – ahhoz, hogy a magyar-zsidó együttélés sebei kölcsönösen begyógyuljanak. Hiszünk ugyanis abban, hogy Magyarország és a zsidóság kölcsönösen gazdagította egymást közös történelme során, és erősebbek azok a szálak, amelyek összekötnek minket annál, amik szétválasztanak. Keresztényként még sokkal inkább mondható ez. Lehet a kultúrára és a tudományra gondolni, de lehet a 48-as forradalomra is, ahol a magyarországi zsidóság példamutató módon állt a magára maradt magyarság mellé. A zsidóság szempontjából pedig kézenfekvő megemlítenünk Herzl Tivadar nevét, aki bár felnőtt korában már csak látogatóba járt vissza Budapestre, mégis később is mindig akcentus nélkül beszélte a magyar nyelvet, és nagy költőink szeretetét is magával hordozta.
Harmadszor bizonyos fajta önző szempont is közrejátszott abban, hogy jobboldali politikai szervezetként Holokauszt Emlékévet hirdettünk. Szembe akartunk szállni azzal a hamis toposszal, hogy nemzeti tragédiáinkat a politikai oldalak kisajátíthatják. Amikor egy négyzetkilométert Trianonban elcsatoltak, nem kérdezték, hogy jobb- vagy baloldali állampolgár lakik-e rajta. Nem is volt szempont, a földnek nincs politikai pártja, mind az egységes Magyarországhoz tartozott, és mindannyiunkat, kik Magyarországhoz tartozunk, fosztottak meg minden egyes négyzetkilométerrel. Ugyanez igaz a Holokausztra is. A náci gépezetet és a szégyenteljes hazai kiszolgálóit sem érdekelték, hogy kit küldenek gázkamrákba és tömegsírba. Lehetett olimpiai bajnok, nagy magyar irodalmár, kommunista majd későbbi ötvenhatos vagy első világháborús hős, híveit féltő vidéki rabbi vagy katolikus szerzetes, vittek mindenkit, irgalom nélkül. Gyászunk ugyanúgy közös.
Az IKSZ Holokauszt Emlékév programjait tehát abban a szellemben rendeztük, hogy az ne csak a múlt tragédiáira fókuszáljon, hanem a kiengesztelődés lehetőségeit keresse, és rámutasson a már múltban is megvalósult pozitív példákra. Kerekasztal-beszélgetéseinken, ahol hol egyházi vezetők, hol történészek, hol pedig a témáról véleménnyel rendelkező publicisták osztották meg gondolataikat, mindig egyetértés volt abban, hogy a múltunk feldolgozása közös feladat, melynek lényege nem a hamis önostorozás vagy önfelmentés, hanem társadalmunk sebeinek gyógyítása.
Reményünk szerint programjaink hozzájárultak a bizalom hálójának újraszövéséhez. Egy gyilkos politikai rendszer, egy diktatúra vagy igazságtalan és méltánytalan politikai döntések legfájóbb áldozata mindig a társadalmi bizalom. Tragédiák sorában pedig a XX. század sajnálatos módon igen gazdag volt. Az első világháború – melynek szintén évfordulója van ebben az évben –, a trianoni békediktátum, a Tanácsköztársaság, majd a két világháború közötti diszkriminációs törvények, maga a második világháború szörnyűsége és a Holokauszt, az azt követő kommunista diktatúra, és az ’56-os forradalom leverése. Egy nemzet és egy ország közössége ezek közül egyet is évtizedek vagy évszázadok alatt heverhet ki, mi pedig mindet a nyakunkba kaptuk. A bizalom hálójának újraszövése tehát nagyon nehéz és sok türelmet igénylő feladat, mégis az egyik legfontosabb azon feladatok közül, mely egy erős Magyarország építésében előttünk áll. Ugyanez igaz a vallások közötti párbeszédre is. Szekulárissá vált, vallási gyökereit és önazonosságát feledő Európánk, csak akkor lehet méltó újra régi nagy híréhez, ha a keresztény és zsidó közösségek elkötelezett együttműködése által, újra magasztos eszmei iránymutatást kap.
Emlékévünk záró rendezvénye mintegy foglalata lesz egész éves törekvésünknek. Az advent első vasárnapján megtartandó Áldozatok és embermentők című zsidó-keresztény közös koncert koncepciója különleges és szimbolikus. A program megvalósításában együttműködő partnerekre találtunk a Barankovics István Alapítványban és Holokauszt Emlékközpontban. Fontos pontja a koncertnek az is, hogy maguk a fellépők alakították ki a koncepciót.
Így mi, szervezők, csak a keretet adtuk ahhoz, hogy a vallás és a zene nyelvén valósulhasson meg a párbeszéd. Neves előadók által a zsidó és keresztény vallási dalok egymás mellett szólalnak meg. Egymástól függetlenül ugyan, mégis egyfajta párhuzamosságot felmutatva, felsejlik a kereszténység és a zsidóság közös arca, amelyet a kereszténység születése óta hordoz magában. A tragikus és reményteli bibliai és egyházi énekek váltakozása egyszersmind a két nép történelmének súlyos hányattatásait és ritka, de annál értékesebb örömteli pillanatait is felidézheti számunkra.
Emlékévünk jelmondata József Attila Dunánál című verséből vett idézet volt: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. A béke utáni vágy összeköt mindannyiunkat. Ahogy – zsidókat és keresztényeket – a Messiás várása, vagy visszavárása is. Adventi koncertünk és emlékévünk zárásaképp tehát közösen mondhatjuk: Veni, veni Emmanuel.
Forrás:kerdem.blog.hu
Tovább a cikkre »
