A Nyugat karácsonya

A Nyugat karácsonya

Az adventi időszak a várakozásról, az „úrjövetről” szól. A mostani advent azonban, ahogy maga az év is, más volt, mint a többi. Persze minden év más – mondhatnánk, hiszen nem léphetünk kétszer ugyanabba folyóba: másodjára már a folyó vize is más és mi is változunk. Ugyanakkor valamennyi ünnepnek, kiemelten a karácsonynak megvan a maga állandó ritmikája. Egyszerre van tehát ilyenkor jelen a változás, a „más” jelleg (nem, nem úgy értem a „másságot”) és az örökkévalóság felé történő fordulás.

A keresztyén szellem, „testtartás” – nevezzük akárhogy – a kettő közül az Örökkévalót tartja természetesen magasabb rendűnek, Isten, a Teremtés nem „volt”, „van” vagy „lesz”, hanem örök, állandó (vö. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”). Az e világon túli, a transzcendens tehát időtlen, a mi racionalitásra hajló gondolkodásmódunkkal igazából fel sem fogható – csak a hit által befogadható –, hiszen hogyan is tudnánk ésszel megérteni például, hogy „a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben”?

És miközben a várakozás maga elevenebbé varázsolja az e világon túlit, mint amilyennek a létező dolgokat egyébként láthatjuk, mi itt a földi létben, ha nem is feltétlen fejlődünk, de bizonyosan változunk. Ezért lehet az adventi és karácsonyi várakozás is más és más, miközben a várakozás tárgya és lényege maga az Örökkévaló. De hogy ne csak metaszintű értekezésekről essék szó, pillantsunk arra is, hogy „emberi szempontból” mi változott, miért is volt más ez az év, ez az advent, mint a korábbiak.

Értelemszerűen adódna a válasz, hogy a koronavírus-járvány miatt, amely – ha nem is mint egy pestis, de – fenekestül felforgatta életünket. Aztán persze ott vannak az új, médiapolitikai vagy migrációs után költségvetési dimenzióval bővülő jogállamisági viták az „uniós értékekről”, a demokráciáról szóló diskurzusok. Valamennyit szintén egyfajta profán „várakozás” lengi körül, hogy valahogyan, valamikor jön majd a megoldás, a nagy „válasz”, ami feloldja a helyzetet. Ezeknek a várakozásoknak – legyenek reálisabbak, mint például a vakcina vagy utópisztikusak, mint a politikai viták esetében – közös jellemzőjük, hogy az „üdvözítést” nyugatról vagy „a Nyugattól” remélik.

Van azonban ezeknek a szekuláris, e világi dolgokra koncentráló várakozásoknak egy olyan vetülete, melyről manapság kevés szó esik, és – bár önmagunktól idézni nem illő dolog, most tegyünk kivételt – én is csak mellékesen utaltam rá e hasábokon pár hete az uniós integráció elindulásának morális alapjai kapcsán: „Szép csendben elfelejtődött, hogy a békés építkezés lehetőségének, annak érdemi külső (katonai) fenyegetettségektől való mentességének ára volt: az, hogy ennek a Lajtától keletre lévő országok nem lehettek a részesei, ugyanis kommunista elnyomás alá kerültek.”

Arra igyekeztem utalni, hogy a Nyugat még az eddigieknél is szerencsésebb „történelmi fejlődése” együtt járt a szovjetekkel való kiegyezéssel. És ezen kiegyezéssel a hátuk mögött – mely nekik prosperitást, nekünk 45 évnyi diktatúrát hozott – papolnak most jogállamisági kritériumokról, „normális demokráciákról” meg arról, hogy mennyi pénzt hajlandók áldozni egyféle könyöradományként az évtizedekkel ezelőtt cserben hagyott felebarátaiknak. Sőt ha egyet még hátrébb lépünk, az a kép tárul elénk, hogy a Nyugat győzedelmességét, a „mi a jó oldalon álltunk” élményét hirdető erkölcsi felsőbbrendűsége lényegében a nácik ellenében a szovjetekkel történő lepaktálásban gyökerezik. Az 1940-ben a szovjetek által elkövetett katyńi mészárlás évtizedekig nyugati segítséggel történő eltussolásának „tanulságaiból” kiindulva így fogalmazza ezt meg Schmidt Mária: „Háborús szövetségeseik pedig azért tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szovjetek tömeggyilkosságai ne lepleződjenek le, nehogy kiderüljön, hogy az egyik emberellenes rendszerrel szövetkeztek a másik legyőzésére. Ez ugyanis megkérdőjelezte volna azt, hogy a második világháborúban a Nyugat kizárólag a szabadság és demokrácia kiteljesítéséért vívott igazságos és nemes küzdelmet, és megsemmisítette volna erkölcsi fölényüket, amit a mai napig erre az érvelésre alapoznak.”

Orwell Állatfarmjának egyik részében a „nép” rájön, hogy igazából már nem is emlékszik, miért, milyen módon jött létre a rendszer, amelyben él. Egy híres magatartás-kutató, Konrad Lorenz a hagyományok szelekciójaként írja ezt le: egyes civilizációk a „fejlődés” egy bizonyos fokán már nem értik azokat a hagyományokat, tudásmintákat, melyek egyébként a közös múlt részei. Mi ne tegyünk így – se a nácizmus, se a kommunizmus irtózatos bűneivel, s ne felejtsük a mai Nyugat állítólagosan szeplőtelen fogantatásának körülményeit.

Hírdetés

És ne legyenek illúzióink, ez az álságos „magasságban lebegés” szolgál alapul ma arra, hogy a mindenkori jobboldalt protofasisztának bélyegezzék, összemossák a „szélsőjobboldallal”, de alapvetően arra is, hogy a bármikori liberálisoknak, „szociáldemokratáknak” – ha nem is illő, de – bocsánatos bűn legyen összefogni a posztkommunistákkal, ha a helyzet úgy kívánja. És a maga beteges logikájával ez a képlet igaz a hazai viszonyokra is: a valóban radikális, szélsőjobboldali pártból mára „néppárttá” vedlett Jobbik így foghat össze legitim és indokolható módon Gyurcsánnyal és a kommunista utódpárttal, hiszen még mindig ők a „kisebbik rossz” a krisztofasiszta Fidesszel szemben.

Ahogy említettem, az advent a várakozás időszaka. Nekünk, embereknek minden gyarlóságunkkal és esendőségünkkel meg kell próbálnunk az Örökkévaló felé fordulni, még akkor is, ha tudjuk: egyedül, Isten segítsége nélkül nem remélhetünk megváltást. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy itt, a Földön mi történt korábban, legfőképpen azt nem, mit is tettek pár évtizede azok, akik ma el akarják magyarázni nekünk, erkölcsileg mi helyes és helytelen – egy új, Istentől „megtisztított” globális pszeudovallás nevében. Ez az, amit nem értett a Nyugat se korábban, és el is felejtett idén karácsonyra: hogy persze, Isten nélkül lehet élni. De meghalni nagyon nehéz.

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

www.magyarnemzet.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »