„Azért az tényleg furcsa, hogy olyan feltételek teljesítését várják el tőlünk, ami nincs is konkrétan leírva”
– hallani még kormánykritikusoktól is ezt a megjegyzést Orbán Viktor harcával kapcsolatban, amit a jogállami kritériumokkal szemben vív. A Magyar Hang Kötöttfogás című műsorában tették fel ezt kérdésként, de Vona Gábor is megemlítette ezt helyzetelemző posztjában: „Orbán részéről jogos a felháborodás, mert a jogállamiság kevéssé tisztázott formában lehetővé teszi, hogy ennek köntösében valójában ne a demokrácia, hanem egy ideológia nyomása alá helyezzenek egy kormányt”.
Mindent egybe véve akkor már megint Orbán Viktornak van igaza?
Nincs. Most se. Zárhatnám rövidre a válaszom, de azért ez cikknek is rövid volna, és talán az olvasónak is kevés. Mielőtt válaszolok arra, hogy milyen is pontosan ez a jogállamisági javaslat, amely elfogadása miatt Orbán Viktor vétóval fenyegette meg az Uniót, először erre a fajta egyrészt-másrészt lelkületre reagálnék.
Az „egyrészt-másrészt” gondolkodásra való képesség az árnyalt gondolkodás feltétele. A közvélekedés szerint a szekértábor mentalitástól ez a fajta egyrészt-másrésztezés tud minket megmenteni, azaz, ha képesek vagyunk kicsit a másik fejével is gondolkodni. Képesnek kell lennünk a nekünk nem tetsző álláspontban is megtalálni a (rész)igazságokat. A legfontosabb azonban a másikkal való vitánkban – vagy finomabb megfogalmazás szerint párbeszédünkben – egy lépéssel korábban történik. Nem az a lényeg, hogy tudok-e találni igazságot a másik álláspontjában, hanem az, hogy elfogadom lehetséges álláspontnak a másik véleményét. Mert mit mondok ezzel? Elfogadom a másik embert, mert el tudom fogadni a véleményét – még ha az nekem nem tetsző is. És ahhoz, hogy elfogadhatónak vagy legitimnek tartsam a másik álláspontját, nem kell, hogy abból bármit is elfogadjak igaznak.
Nagyon szép és nagyon fontos mozzanat az, hogy bele tudunk, sőt, bele akarunk helyezkedni a másik gondolkodásába. A részünkről ez a szándék azt igazolja, hogy velem egyenrangúnak tartom a másik embert, még ha vitám is van vele, sőt, még azt is feltételezni tudom, hogy esetleg neki van igaza. Nagyon fontos, hogy meglegyen bennünk ez a készség, mert 10 millió szekértábor logika szintjén politizáló „polgár” valójában soha nem fog tudni polgári Magyarországot építeni. Viszont. Nem kell ahhoz mindenképp találnom igazságot a másik álláspontjában, hogy árnyaltan gondolkodjak, és embernek tartsam a másikat.
Vannak olyan véleményvezérek hazánkban, akik az „egyrészt-másrészt” gondolkodás pápái. Elfogadom az ő megközelítésüket és törekvésüket, de azt elutasítom, hogy csak így lehetne árnyaltan és a másik méltóságát tiszteletben tartva gondolkodni. Miért mondom ezt? Segítségünkre siet a hibás érveléseket csokorba gyűjtő oldal egyik példája, a középutas érvelés hibája: „azt állítottad, hogy az igazságnak valahol a két legszélsőségesebb végpont között kell lennie, vagy hogy egy probléma legjobb megoldása a kompromisszumos”. Ez egy érvelési hiba. Könnyen érthetővé válik a szemléltető példa által: „Az igazság és a hazugság között félúton van az igazság”. Fantasztikus a példa, mert egyes esetekben pontosan ez a kifogásom az „egyrészt-másrésztezéssel”. Valójában lemondunk vele az igazságról, márpedig én nem akarok lemondani.
Az európai civilizációban, de akárcsak a magyar történelemben, különösen a véres XX. századot tudva a hátunk mögött, kialakult egyfajta távolságtartás vagy viszolygás az objektív igazságot vallókkal szemben. Az objektív igazság ugyanis kizárólagos, és az objektív igazság győzelméért folytatott küzdelemből erőszak és vértenger fakadt az elmúlt évszázadokban. Csakhogy valójában nem az objektív igazság megvallásából fakad az erőszak, hanem éppen az emlegetett szekértábor logikából. A vallásháborúk vagy ideológiai csörték rég nem „az” igazságról szólnak, hanem sértett emberek bizonytalan identitásáról, azokról, akik vitatkoznak, és nem arról, amiről elvileg vitatkoznak. Abból, hogy én hiszek az objektív igazságban, abban, hogy létezik a különböző nézőpontoktól független igazság, nem következik az, hogy legéppuskáznám vagy lesorozosnám/orbánistáznám azokat, akik másként gondolkodnak. Az belőlem következik, ha sérült az identitásom, de nem az igazságból.
A hosszú kitérő után visszakanyarodok az eredeti kérdéshez, igaza van-e Orbán Viktornak. Szerintem nincs. Ebben a kérdésben sem. De ezt nem azért mondom, mert nem szeretem Orbán Viktort, vagy nem tartom embernek. Egyszerűen az én álláspontom szerint nincs, és az én álláspontom ugyanúgy legitim, mint akik vitatják az enyémet.
Először is tényszerűen tényleg nincs igaza, mert semmilyen identitáspolitikai vagy ideológiai elvárásokat nem szabtak az EU-s pénzek folyósításának feltételéül. Alapvetően olyan konkrétumokra figyelnek, hogy jól működjön az ügyészségünk, valóban független legyen a bírói hatalmi ág. Egyedül egy homályosabb megfogalmazás van benne, és az a következő: „a tagállami hatóságok egyéb olyan helyzete vagy viselkedése, ami releváns az EU hatékony és eredményes pénzgazdálkodása vagy az EU pénzügyi érdekei szempontjából”. Homályos, de azonos neműek házassága vagy bevándorláspolitika fel sem merül itt sem! Csak pénz. Ami pedig a legfontosabb ezzel a kitétellel kapcsolatban is, hogy a számonkért tagállam az Európai Bírósághoz fordulhat, ha azt érzi, valami olyanért vonják felelősségre, aminek semmi köze az EU pénzgazdálkodásához. És akkor a tagállam igazát nagy valószínűséggel kimondaná az Európai Bíróság. Az a tagállam azonban, akinek már ennyi bizalma sincs se az Európai Bíróságban, se az EU intézményeiben, ott már valóban felmerül az a kérdés, hogy tagja akar-e még egyáltalán lenni az EU-nak? Ahogy azt Navracsics Tibor közzétett esszéje végén finoman felvetette.
Végül leírom a személyes válaszomat is arra, hogy miért is nincs igaza Orbán Viktornak abban, hogy a jogállami kritériumok túl homályosak, ezért azok valójában csak politikai bunkósbotok. Ez az érvelés degradálja a jogállam értékét! Navracsics Tibor is épp ezt hangsúlyozza: „Bár kétségtelenül az egész vita leggyengébb pontja az, hogy mind a mai napig nincs a jogállamiságnak egy mindenki által elfogadott, nem vitatott meghatározása, mára, úgy tűnik, a lengyel és a magyar kormány számára már nem ez a probléma. A mostani konfliktus a két ország vezetése számára ugyanis már nem pénzről, nem is definíciókról, hanem identitásról és nemzeti szuverenitásról szól.” Tételezzük fel, hogy az EU összeszedi magát, és pontokba szedi a jogállami kritériumokat. El tudjuk azt képzelni, hogy azt az Orbán Viktor vezette kormány elfogadná? Nincs ilyen lehetőség!
Ezzel együtt jó lenne, ha pontokba szedné az EU, mit is ért jogállamon, mert akkor legalább egyértelművé válna, hogy az EU jogállam fogalma és az orbáni jogállam fogalom hol csúszik el egymáson. Látjuk és tapasztaljuk, hogy más. Orbán Viktor tarthat is attól, hogy meg kelljen fogalmaznia, mi szerinte a jogállam. Vagy azzal leplezné le magát ugyanis, hogy a saját jogállam fogalmának sem felel meg ma Magyarország, vagy azzal leplezné le magát, hogy a jogállam fogalma ellentétes az eddig bevett normákkal.
Orbán Viktor soha nem fogja bevallani, hogy tudatosan építette le a jogállamot Magyarországon, mert nagyobb érték ez annál, hogy kellően sokakban arasson ezzel tetszést. Helyette a végtelenségig üresíti a jogállam fogalmát, vagy épp egyszerűen túl homályosnak bélyegzi az. Minél inkább hadakozik ezzel a fogalommal, annál inkább leplezi le azonban azt, hogy ő tudatosan bontja le a jogállamot. Pontosan tudja, hogy az mit jelent, pontosan tudja, hogy hol sérti meg, ezért ködösít. Ezért érzem veszélyesnek egyrészt-másrészt gondolkodással szabad utat adni az orbáni ámokfutásnak. Nem az a kérdés, hogy vitathatja-e Orbán a mostani homályosabb EU-s jogállam koncepciót, hanem az, hogy létezhet-e olyan EU-s jogállam koncepció, amit Orbán elfogad! És ha nincs ilyen, akkor mit keres még a magyar miniszterelnöki székben?
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
