A legszomorúbb időszakban is meg lehet találni a szépet, a biztatót. Elsősorban a hitben, a művészetben, s a természetben, ha nem temetkezünk bele a média és mindenféle „okoskütyük” agyat, szívet és lelket felbolygató tömegébe.
Mert ez az ősz is elhozta a természet gyönyörűségeit. Nemcsak a jó levegőt (persze maszk nélkül), de a természet színpompás csodáit. S ez bizony simogató gyógyír a felbolydult léleknek, a stresszel terhelt agysejteknek – persze csak akkor, ha ezt az élvezetet megadjuk magunknak.
A minap, amikor kerékpárral (mert csak így, vagy gyalog lehet észrevenni a csodákat) indultam útra Párkányból Esztergomba, lehetőségem volt megszemlélni a térséget – ameddig a szem ellát. A Mária Valéria hídon áthaladva mindkét oldalon a vén Duna gyönyörű kanyarulata tárul az ember szeme elé, a nap minden egyes órájában.
S nemcsak a természeti csoda lenyűgöző e tájban, de valami különös érzés, amely hasonlít a szerelmetes lélek érzelmi hullámaihoz. Amikor érzi az ember a híd közepén, hogy itthon vagyok még (a szülőföldemen), s otthon vagyok már a HAZÁM-ban.
Lehet, hogy túl romantikusan hatnak soraim, de nem lehet érzelmi és szellemi újraélés nélkül leírni, a látványt, melyben az átkelő utasnak része lehet.
E látvány hatására jut eszembe a gondolat: hogy előttem van a vén Duna, amely még nekünk, háború után születetteknek, 2001-ig a romos híddal egy lehangoló élményt adott, és sok-sok miért gondolatot keltett.
Aztán 2001-ben megtörtént a csoda (Istenem, ha apáink megérhették volna, akiknek valamikor az egyetlen Hazát, egyetlen otthont jelentette a két parti terület!), s immár húsz éve lesz, hogy napi szinten egyre inkább élvezhetjük az érzést, a gondolatot, hogy: otthonról – haza megyünk, hacsak egy röpke órára, szentmisére, piacra, rendezvényre is.
Mert az államban, ahol jelenleg élünk, bennünket nem sorolnak az állam polgárai közé, mert a „náš národ”-hoz (a mi nemzetünk) mi nem érezzük magunkat tartozónak, másképpen meg nem szólítanak, nem tisztelnek meg. S már abban sem hiszünk, hogy ez valaha másképpen lesz. Hiába a harc jogainkért, száz éve nem történt meg, s a sok belenyugvás felmorzsolódást, beolvadást jelent.
E gyönyörű őszi átkelés ezen gondolatait enyhíti a táj, amely elénk tárul, és Európa egyik legszebb bazilikája a kereszttel a tetején, s a kimagasló hét templomtorony, mely e történelmi szakrális város értékeire hívja fel az ember figyelmét, és hívószóval jelzi, hogy otthon vagyunk mind a városban, mind a szakrális tájban.
Ennek érzése kell, hogy ott legyen bennünk minden átkeléskor. Persze érezzük ezt a magyar állam mindennapi ránk figyelésének, támogatásának köszönhetően is. Aki itt még nem érzi a haza levegőjét, légkörét, illatát, az még nem ismeri a haza – otthon fogalmának csontig ható erejét, s Tompa Mihály fájdalmas sorainak értelmét sem fogja fel:.
Teleszívom a lelkem, tüdőm e táj szépségével, a légkör gyógyító erejével, s visszaindulok a Mária Valéria hídon otthonról megint haza. A látvány az egykor iparvárossá kényszerített kisvárosban, Párkányban már nem olyan vizuális élmény, mint odafelé.
Csupán a nemrég fehérbe öltözött Szent Imre-templom tornya jelzi, hogy itt az otthonom. Mert Szent István koronázóvárosa, fiának, Szent Imrének felszentelt temploma, s e térség aprófalvainak templomai, melyeket első királyunk építtetett, mind hívószóként jelzik az otthont, a szülőföldet, melyet kis hazává oldott az emlékezés, végig a Duna, Garam, Vág mentén.
Ne hagyjuk feledni ezt utódainknak sem, ne hagyjuk Gál Sándor költőnk gondolatait igazzá lenni, melyben így siratja szülőföldjét:
S hogy sokan, s remélem egyre többen is ezt érezzük, az a felvidéki magyarság mostani nyilatkozatában is megnyilvánul.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
