Igencsak kalandos életet élt Magyar László. A többnyire rabszolgaszállító hajókon szolgáló, fiatal tengerésztisztként az egész világot bejárta, amikor a Magyar Tudós Társaság támogatását kérte egy brazíliai felfedezőúthoz. 202 éve, 1818. november 13-án született Magyar László Afrika-kutató, utazó, földrajzi író, akadémikus.
Szombathelyen látta meg a napvilágot egy földbirtokos törvénytelen fiaként, nagyszülei nevelték fel. Az elemi iskola elvégzése után Pestre került, majd a fiumei tengerészeti iskola elvégzése után tengerészkadét lett.
Egy osztrák postahajón jutott el Brazíliába, ahol egy spanyol csempészhajóra szegődött, ezen öt hónap alatt 1500 spanyol tallért keresett. Ezt követően navigációt tanult Havannában, majd egy spanyol hajó másodkormányosaként megfordult Szumátrán, Jáván, Madagaszkáron.
Rio de Janeiróban megismerkedett egy Vámosi József nevű debreceni származású, gazdag kereskedővel, aki beajánlotta Buenos Aires kormányzójához.
Sikeres vizsgája után flottahadnagyi pátenslevelet és argentin állampolgárságot kapott. Részt vett az argentin beavatkozásban az uruguayi polgárháborúba, s amikor 1845-ben az egyesült angol-francia erők szétverték az argentin flottát, csak nagy szerencsével kerülte el a bitófát.
Ezt követően a Mato Grosso és az Amazonas forrásvidékére tervezett expedíciót, amelyhez a Magyar Tudós Társaságtól kért 12 ezer pengő forintot. Az elutasító válasz csak egy év után érkezett meg, ekkor döntött úgy, hogy Afrikába megy.
A Kongó torkolatához 1848 májusában érkezett, hat matrózával egyre beljebb hatolt a szárazföld belsejébe, mígnem elérte Bomát, a rabszolga-kereskedelem egyik központját, ahol a Kongó kétfelé ágazik. Gyalog folytatta útját a Fára-szongói vízesésig, tudományos érdeme, hogy ő fedezte fel a folyó felső folyását.
Tudósításai nyomán világos kép rajzolódott ki Afrika rabszolga-kereskedelméről, amelyet az 1815. évi bécsi kongresszus ugyan betiltott, de a rabszolgák Amerikába szállítását megakadályozni hivatott brit hajók vajmi kevés sikerrel jártak.
1848 decemberében jutott el az angolai parton fekvő Benguela kikötővárosba, ahol megtudta, hogy az ország belsejében termékeny síkságok vannak.
Kalandor vére nem hagyta nyugodni, tízezer frankért árut vásárolt, és 1849 elején népes karavánnal, fegyveres kísérőkkel a Bié-fennsíkra indult. Vállalkozása busás hasznot hajtott, árukkal gazdagon megrakodva érkezett vissza Benguelába.
Kép forrása: origo.hu
A fennsíkon, a Kuitu folyó partján szerzett birtokot, több tucat kisebb-nagyobb épületet emeltetett, félszáz rabszolgája volt.
A tartomány fejedelme, Kajája Kajángula megkedvelte a bennszülöttek által Enganna Komónak (Komo úrnak) nevezett magyart, és hozzáadta egyik leányát. (Bennszülött nevét azért kapta, mert gyakran tette fel a portugál „Como?” – „Hogyan?” kérdést.)
Az akkor tizennégy éves Ina-Kullu-Ozoro odaadó társa lett, több fiút is szült neki, s bár helyi szokás szerint többnejűségben élt, fő felesége Ozoro maradt.
Biében megtelepedve határozta el, hogy felkeresi a bantu törzshöz tartozó lundák királyságát Angola északi részén és a Kongó medencéjében. Karavánja 1850 februárjában indult útnak több mint kétszáz fegyveressel, útjára felesége és rabnői is elkísérték.
Több tartományt bejárt, számos törzsnél megfordult, miközben felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét, s fontos néprajzi kutatásokat is végzett.
Hazafelé tartva a rettegett uralkodó, a Muata Jamvo címet viselő Kabebe székvárosát is felkereste. Lunda-ország fővárosának életét, a barbár fejedelem udvarát ő írta le először.
Eszerint az uralkodó egész települések lakosságát adta el rabszolgának, de a nemesekkel kivételt tett, őket kivégeztette, alattvalóit pedig a legkisebb vétségekért az orr-fül, a szeméremtest levágásával büntette.
Egy év múlva, 1852-ben ismét a szárazföld belsejébe indult, a csaknem két évig tartó úton fedezett fel egy addig ismeretlen népet, az angolai busmanokat.
Mielőtt 1854-ben visszatért volna biéi otthonába, szembetegség támadta meg, és egy rablótámadást is átvészelt. Következő útján a Zambézi folyamrendszerét és a Kuanza mellékfolyóit kutatta.
Karavánját megtámadták, megsebesült, s mire 1856-ban visszavergődött Biébe, fejedelem apósát egy belháborúban megölték, s így menekülnie kellett.
Sebesüléséből felépülve két fiát egy missziós iskolába vitte, ő pedig visszatért a partvidékre, Benguelába, ahol kereskedelmi telepet működtetett.
Kutatási anyagait, útleírásait, az általa rajzolt térképeket hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. A művet Hunfalvy János rendezte sajtó alá, s 1859-ben jelent meg Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-1857. években címmel.
Kép forrása: cultura.hu
A szerzőt 1858-ban az Akadémia levelező tagjává választotta, de az erről szóló értesítést, könyvének tiszteletpéldányait és a 140 arany honoráriumot a portugál tisztviselők hanyagsága miatt csak 1861-ben kapta kézhez.
A decemberben írott válaszlevél utolsó Magyarországra intézett küldeménye; a portugál kormány három évvel később levélben értesítette a magyar hatóságokat arról, hogy Magyar László 1864. november 9-én Ponto do Cujóban elhunyt.
Más felfedezőkkel ellentétben mögötte nem állt gyarmatosító állam, katonaság, kereskedelmi társaság vagy egyház, mindent a maga erejéből ért el. Beszámolói azonban rögtönzött jegyzetein alapultak, nem igazán szerkesztettek, hibás közléseket és ellentmondásokat is tartalmaznak, térképei nem megbízhatóak.
A tudomány a mai napig megemlékezik róla, hiszen az ő nevéhez köthető az angolai partvidék mögöttes területeinek felkutatása. Útleírásai 1859-ben Hunfalvy Pál szerkesztésében jelentek meg idehaza. Születésének kerek évfordulóján nemrégiben a Magyar Földrajzi Múzeum rendezett emlékkonferenciát.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
