„Már a kormányalakításkor meg kellett értenünk, hogy a Nyugat ismét cserben hagyott minket, mint ’56-ban, vagy éppen a korábbi évszázadokban” – nyilatkozta a Vasárnapnak Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke. A Magyar Demokrata Fórum egykori alapítójával a torkon vágott rendszerváltásról, az eurokommunisták rablásáról és a csapdába esett Antall-kormányról beszélgettünk.
– 1990 tavaszán a Magyar Demokrata Fórum megnyerte az országgyűlési választásokat. Kormányra kerülve mennyire tudta végigvinni a párt az elképzeléseit?
– Belül többen azt éreztük, hogy 1989-ben még túl korai volt a választás. ’87 szeptemberében volt az első lakiteleki találkozó, egy évvel később a második, ’90 tavaszán pedig már választott az ország. Kevés idő volt arra, hogy megszervezzük a Magyar Demokrata Fórumot, igaz, erre az építkezésre a többi pártnak sem volt több lehetősége.
1990. április 8-ának éjszakáján, annak ellenére, hogy megnyertük a választást, nagyon el voltam keseredve, mert hiába sikerült 146 embert bevinni az Országházba, ez a felhatalmazás kevés lehetőséget adott egy radikális rendszerváltoztató program megvalósítására.
El kellett dönteni, hogy vagy ki kell írni egy új választást, vagy a választóktól kapott felhatalmazással elvisszük a programunkat addig, ameddig lehet.
Én is azon a véleményen voltam, hogy amit csak lehet, meg kell tenni, mert esetleg olyan erők kerülhetnek hatalomra, akik egészen mást fognak csinálni, mint amit mi. Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen 1994-ben az MSZP-SZDSZ összefogásban ez az erő testesült meg.
1990-ben kétharmad híján el kellett vetni a radikális programot, melyek elsősorban a kárpótlás és az igazságtétel területén voltak a legfájóbbak, de a gazdaság területén is erősen érződött ennek hiánya.
– Mennyire volt egységes az MDF? Nem nehezítették a belső ellentétek a kormányzati működést?
– Voltak a párton belül is különbözőségek, de emlékeim szerint nem azok miatt lett néha zárlatos az MDF áramköre. A pártszervezet alapvetően jól működött, de esetenként olyan megterheléseket kapott, amelyek nagyon megnehezítették a működést. Olyan villámcsapások voltak ezek, melyek belföldről és külföldről egyaránt érkeztek
– Európa nyugati részéről is jött ilyen?
– Természetesen. Lehetett érezni, hogy Németországnak csak addig voltunk érdekesek, amíg a választások meg nem történtek, utána már egészen másképpen gondolkodtak rólunk. Egy elképzelhetetlennek tűnő példát hadd említsek meg.
A választást követően Antall Józsefet bízták meg kormányalakítással. Az MDF elnökségi ülésén vártuk Antallt, aki nem jött, pedig mindig pontos volt. Engem kértek meg, hogy nézzem meg, mi történt. Bementem az elnöki szobába, Csóti György és Marinovich Endre fogadott. Mondták, hogy Antall Helmut Kohl kancellár telefonját várja. Ottmaradtam és vártam. Megcsörrent a telefon, jókedvűen indult a tolmáccsal folytatott beszélgetés, majd hirtelen azt mondja Kohl kancellár, hogy
„Nagyon örülök, hogy kormányt alakítasz, de remélem a külügyminisztered Horn Gyula lesz!”
Ledermedtem, de a döbbenet ült ki Antall arcára is. Antall nem értette, ezért Kohl ismét elmondta, hogy Horn Gyulát elfogadnák külügyminiszternek. Antall elmondta, hogy ne haragudjon, de Horn a kampányban ellenfelünk volt, szó sem lehet róla, hogy ilyen megbízást kapjon. Akkor Kohl nyomatékosan azt mondta, hogy „Nagyon határozottan kérlek, hogy Horn Gyula legyen a külügyminiszter!”. Antall erre elmondta, hogy ha ezt megteszi, akkor megbukik mint politikus – és tömegek lesznek az utcán.
Kohl erre csak annyit mondott, hogy „kezelni kell az ilyen helyzetet…”
Antall kijelentette, hogy ő ezt nem vállalja, nem lesz a külügyminiszter Horn Gyula. Utána igen fagyos hangulatban zajlott a beszélgetés. Amikor véget ért a hívás, Antall odajött hozzám és mondta, hogy erről senkinek se beszéljek.
Már a kormányalakításkor meg kellett tehát értenünk, hogy a Nyugat ismét cserben hagyott minket, mint ’56-ban, vagy éppen a korábbi évszázadokban.
– A kelet-európai politikai váltás is a nyugati érdekszerzés alapján történt meg?
– Tulajdonképpen erről szólt a történet. Már a ’80-as évek közepén megindult a rablóprivatizáció. Kezdetben csak tényleg fosztogató módon, ’88-tól viszont már a meghozott jogszabályokkal együtt történt mindez.
A ’70-es években Nyugat-Európában megjelentek az eurokommunisták, akikről az volt a köztudomás, hogy semmi közük nincs Moszkvához. Franciaországban, Olaszországban és Németországban is megalakultak és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. Volt, ahol még kormányra is kerültek.
Ezek az eurokommunisták felvették a kapcsolatot Magyarországon a Kádár utáni, fiatalabb nemzedékkel.
Számukra rendkívül előnyös gazdasági együttműködést sürgettek, a magyarországi kommunisták számára pedig ez egy kicsit kitörési lehetőségnek is tűnt. Egyesek reménykedtek abban, hogy ők mások lesznek, mint a szovjetek, de kiderült, hogy szó sincs erről, ők is moszkvai gyökérzetűek.
Amikor ezek az eurokommunisták megbuktak Nyugat-Európában, akkor a megmaradt kelet-európai párt összeköttetéseket felhasználták arra, hogy a gazdasági életben a leggazemberebb módon rabolják ki Magyarországot.
Ebben pedig az akkori magyar pártvezetők mindvégig partnerek voltak.
Ennek hatására 1990-re olyan gazdasági, törvényhozási és morálisan is súlyos helyzet alakult ki hazánkban, melyet már nagyon nehéz volt feszültségmentesen kezelni.
– Ezek a háttéresemények akkor mennyire voltak ismertek önök előtt?
– A többségük ismert volt, de nem volt más lehetőség, mint gúzsba kötve táncolni. Nem volt könnyű, főleg, hogy olyan kényszerhelyzetek elé voltunk állítva, ahol csak a kisebbik rosszat lehetett választani.
Az elmúlt évtizedekben sokan bírálták Antall Józsefet és a politikáját. Nekem is voltak ellenérzéseim, hasonlóak, mint Andrásfalvy Bertalannak, de voltak olyan ismereteim, amik a feszültséget oldották bennem. Azt is sokan mondják, hogy az Antall-kormány miért nem csinált rendet? Erre nagyon egyszerű választ tudok adni. Németország 1990 előtt két részből állt: Kelet- és Nyugat-Németországból. Nyugat-Németország mindent tudott Kelet-Németországról. Az egyesülés után napokon belül átvette Nyugat-Németország a keleti titkosszolgálatokat.
Tudták, hogy kit és hogyan kell értékelni, kivel mit kell csinálni.
Nekünk a háború után nem volt egy szabad Nyugat-Magyarországunk, ami ezt a több évtizedes munkát elvégezhette volna és a változáskor tiszta vizet önthetett volna a pohárba.
Egy példát hadd hozzak erre is! Horváth Balázs amikor letette a miniszteri esküt, bement a Belügyminisztériumba. A portás kedélyesen megmutatta neki, hogy hol van a szobája. Bement és körbe nézett, azonnal felmerült benne a kérdés, hogy mennyire bízzon meg az ottani – korábbi rendszert is kiszolgáló – munkatársakban? Honnan hozzon szavahihető szakembereket?
Volt egy páncélszekrény a szobájában, melyet a következő hét elején már feltörve talált! Kit jelentsen fel ilyen helyzetben egy belügyminiszter?
A kormányzat minden területen csapdába került, nem lehetett tudni, hogy kiben bízhat meg és kiben nem. A régi rend hívei mosolyogva úgy vitték jégre a kormány tagjait, ahogy csak akarták.
– A különböző belügyi, államvédelmi szervek működése átnyúlt a rendszerváltozáson. Milyen szerepük volt a magyar politikai élet alakulásában?
– 1995 óta vagyok a Nemzetbiztonsági bizottságnak a tagja. Azt kell mondanom, minél tovább vagyok ott, annál kevesebbet tudok arról a világról – azt viszont tudom, hogy sok minden ott dől el, hogy egy országnak milyen a titkosszolgálata. Mennyire képes értékeit megvédeni, és távol tartani azokat, akik a vagyonszerzés reményével, a nemzet kárára akarnak érdeket érvényesíteni.
Mára már eljutottunk oda, hogy végre nyugodtak lehetünk ezen a területen is, alapjaink stabilak. Az ország belső állapota is rendezett, bármennyire próbálják ezt külföldön – főleg, akik az Európai Egyesült Államok hívei – tudatosan is szétverni. Mindez a háttér 1990-ben még nem volt adott.
– Mikor fejeződött be ön szerint a rendszerváltás?
– 1987-ben a lakiteleki megnyitó beszédemben Nagy Lászlót idéztem: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül”. Egyértelmű volt az utalás ’56-ra. 2008-ban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy
„a torkon vágott rendszerváltás pirosát és gyászát viseljük belül”.
1990-ben nem sikerült sok minden. Nem volt meg az a kétharmados felhatalmazás, ami a nagy változásokhoz szükséges lett volna.
2010-ben végre egy olyan időszak kezdődött, aminek az lett a következménye, hogy 2011-ben az új Alaptörvény megszavazásra került.
Amikor erről szavaztunk és megnyomtam az „igen” gombot, akkor azt éreztem, hogy most végre befejeződött a rendszerváltás és elkezdődhet egy új folyamat.
– Ekkor vágta szét a híres lakiteleki sátrat?
– Igen. Korábban különböző társadalmi események hatására sokszor kaptam megkereséseket, hogy állítsam fel ismét a sátrat, mert baj van! Ők majd eljönnek… Nemet mondtam ezekre a megkeresésekre, mert azt csak egyszer lehetett megtenni. Akkor egy olyan történelmi helyzet alakult ki, amit talán jó politikai-történelmi ritmusérzékkel szerveztünk meg.
Részben, hogy kísértésbe ne essek, kis darabokra szétvagdostam a sátrat.
Részint pedig úgy éreztem, hogy a darabjai azokat illeti meg, akik régen ott voltak a sátor felállításánál, valamint azokat, akik megszavazták az Alaptörvényt. Ekkor fejeződött be a rendszerváltás. Legbelül azt is éreztem, hogy most már visszatérhetek az íráshoz, az irodalomhoz.
Tóth Gábor
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
