A IV. Birodalom bukása, avagy a németek hogyan teszik tönkre újra Európát.
Tudható volt, hogy forró ősz lesz, mert nyilván a világjárvány, a belarusz helyzet, a karabahi háború kiújulása és a gazdasági problémák nem adnak elég munkát az Európát vezető liberális elitnek. Európa hiába küzd egyszerre jelentős akut válságokkal és olyan trendszerűen meglévő problémákkal, mint a versenyképességi nehézségek, illetve a katonai jelentéktelenség, vezetői az ideológiai homogenitást tekintik a legfontosabbnak.
A logikus válasz erre a kihíváshalmazra az a pragmatizmust és a valósághoz való illeszkedést teljesen mellőző eszmerendszerbe zárkózó brüsszeli és német elit szerint, hogy mondvacsinált okokra hivatkozva akarják megszüntetni az EU kisebb tagállamainak szuverenitását. Ugyanis most már nem lopakodó hatáskörbővítésről van szó. Hanem arról, hogy az EU teljesen nyíltan megszünteti azoknak a tagállamainak a szuverenitását, amelyekben a választópolgárok nem a brüsszeli elit ideológiáját valló kormányokat választanak.
Amikor Katarina Barley, az Európai Parlament egyik alelnöke ki meri jelenteni a német közszolgálati rádióban, hogy a jogállamiság miatt „ki kell éheztetni pénzügyileg” az olyan tagállamokat, mint Lengyelország és Magyarország, akkor kiderül, hogy a németek mennyire is léptek túl a harmincas években vallott nézeteiken. Ráadásul Barley a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) politikusa, a német szövetségi kormány korábbi igazságügyi minisztere. Formailag még csak nem is liberális. Věra Jourová Magyarországra tett kijelentésével (beteg magyar demokrácia) együtt értékelve ez annak a kinyilvánítása, hogy az EU alapító szerződései már nem számítanak többé.
Nem is érdemes különösebben elgondolkozni azon, hogy van-e ennek a problémának megoldása az Európai Unión belül. Mert nyilvánvalóan nincs. A gazdasági és a politikai unió összekapcsolása oda vezetett, hogy a brüsszeli elit és a németek rendszerszintre emelhetik – és akarják is emelni – a politikai kérdések gazdasági, pénzügyi zsarolással történő megoldását.
Lengyelország, Magyarország és a V4-ek elmentek a falig, amikor belementek egy olyan pénzügyi mentőcsomag elfogadásába, amely közös EU-s hitelfelvételt irányoz elő. A németek persze nem tartották be a szavukat, mostanában sem nagyon szokták, és természetesen el akarják érni, hogy a nem liberális „viselkedésű” országok ne kapjanak abból a pénzből, amelynek a visszafizetésében természetesen részt kell majd venniük. A brüsszeli elit teljesen komolyan gondolja, hogy néhány milliárd euró fejében – amit persze az ellenzéki önkormányzatokra és az ultraliberális civil szervezetekre, illetve a magországoknak kedvező gazdasági projektekre kell költeni – Lengyelország és Magyarország a belügyeit, a jogrendszerét mind technikai, mind személyi értelemben teljesen kiszolgáltatja Brüsszelnek. Mint korábban már megfogalmaztam, az EU már akkor megszűnt, amikor alsóbb szintű többségi szavazásokkal felülbírálták az Európai Tanács, az uniós tagállamok állam-, illetve kormányfőinek csúcstalálkozójának egyhangú döntéseit. És ezt az Európai Unió Bírósága, az EUB is természetesen jogszerűnek találta később.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor próbálja meg az EP ultraliberális többsége és a bizottság, az EUB biztosra vehető „jogi” támogatásával, tulajdonképpen Németország vezetésével totálisan alkalmazni ezt az elvet.
Orbán Viktor a Reutersnek azt mondta szeptember 25-én, hogy „Magyarországnak szükséges az uniós tagság”, de ezt alapvetően gazdasági szükségszerűségként fogalmazta meg. A miniszterelnök szerint: „Ha a jogállamisági és költségvetési kérdések összekötéséről szóló vita akadályozza a koronavírus-járvány miatt szükséges pénzügyi alap működésének elindulását, lehetőség van kormányközi megállapodásra, az EU intézményein kívül.” Ez a mondat nem kapott elég figyelmet az elemzők részéről, pedig valószínűleg az EU szempontjából a legnagyobb jelentőséggel bír. Orbán Viktor ugyanis azt fogalmazta meg, hogy mind politikai, mind gazdasági döntéseket lehet hozni Európára vonatkozóan az EU-n kívül, ha az EU intézményrendszere és vezetői alkalmatlannak bizonyulnak bizonyos problémák megoldására.
Gyors pénzügyi és gazdasági beavatkozásra van szükség, és miközben van megegyezés a gazdasági kérdésekről, nem elkezdik végrehajtani a programot, hanem a brüsszeli elit ideológiai okokból pozíciószerzésre akarja azt felhasználni. Mindezt úgy, hogy nem Lengyelországnak és Magyarországnak, hanem más országoknak az érdeke a gyors megegyezés.
Milyen európai vezetés az, amely egy akut válsághelyzetben marginális és egyébként is hamis állításokon nyugvó politikai feltételekhez akar kötni létfontosságú döntéseket? Hát nem olyan, amelyet komolyan lehet venni.
Egy pillanat alatt újrarajzolja az európai viszonyokat az, ha az EU tagjai az EU-t kihagyva kezdenek el döntéseket hozni. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen megoldás mennyivel jobban megfelel a regionális érdekeknek. A kényszerszolidaritást felváltaná egy valódi, amely sorközösségen és kulturális hasonlóságon, elsődleges érdekeken, geopolitikai szükségszerűségeken alapul, nem pedig a liberális maszlagokon.
Ha az EU liberális ideológusainak sikerül megregulázniuk, vagyis gyarmati sorba süllyeszteniük Lengyelországot és Magyarországot, az Csehországnak és Szlovákiának sem ígér különb sorsot, csak náluk csendben fogják levezényelni az önfeladás folyamatát. De a horvátok, a baltiak, sőt az olaszok sem várhatnak jobbat.
Ne feledjük el, a bizottság és az EP az állam- és kormányfők kompetenciáját is folyamatosan csökkenti, gyakorlatilag a német kancelláron és a francia elnökön kívül mindenkiét. A nagyképű holland miniszterelnök is könnyen egy kiürült stallumban találhatja magát, és lehet, hogy neki is egy brüsszeli bürokrata fogja megmondani egy-két év múlva, hogy mire költheti az EU-s pénzeket és a saját költségvetését.
A legelgondolkodtatóbb azonban az, hogy ez a politikai agresszivitás milyen stílussal párosul. Ezek az országukban harmadrendű politikusnak bizonyult brüsszeliták olyan arrogáns stílust engednek meg maguknak, amely diplomáciai körökben azonnal diszkreditálná őket, még akkor is, ha egy erősebb hatalom képviselőiként lennének ennyire bárdolatlanok. Jourová és Barley úgy viselkednek, mintha az alacsonyabb rangú beosztottjaikat tennék helyre éppen, miközben demokratikusan választott kormányokat akarnak utasítgatni. Így akkor sem beszélhetnének, ha véletlenül igazat mondanának, és nem hazudnának vagy fenyegetőznének éppen.
Ha ennek nem lesz most már határozott következménye, akkor ez a stílus, a tulajdonképpeni náci-bolsevik tempó állandósulni fog a fejlett, haladó nyugati politikusok szóhasználatában, és már nemcsak alacsonyabb szinten lesznek agresszívek és udvariatlanok, hanem a brüsszeli politika legfelső posztjain is.
Közép-európai aggyal felfoghatatlan, hogy a németek, akik hihetetlenül sokat profitálnak a közép-európai hátországukból, miért érdekeltek ezen államok politikai meggyengítésében, demográfiai lerombolásában, kontraproduktív pénzügyi kifosztásában és abban, hogy folyamatosan emlékeztetik ezeket az országokat arra, hogy a németek mit is műveltek velük még nem is olyan régen.
Csak az ideológiai elvakultság lehet az oka annak, hogy Németország ennyire a saját érdekei ellen cselekszik. Már nem lehet elkülöníteni sem a brüsszeli, sem a német politikában azt, hogy mikor érvényesülnek német érdekek és mikor van szó pusztán a liberális ideológiai program megvalósításáról. Úgy tűnik, elértünk a végponthoz, már nem számítanak a német érdekek sem, nemhogy az európaiak, csak az ideológia számít. E jelenlegi Európai Bizottságot és apparátust már teljesen ennek a célnak megfelelően választották. Az EU már nem megoldás, hanem a probléma része. Az állam- és kormányfőkön a sor, hogy a saját és az országuk jól felfogott érdekében ezt észrevegyék. Mert a liberális állam- és kormányfők sem szeretnék elveszíteni a hatalmukat.
Botond Bálint
A szerző szociológus, publicista
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
