Régóta tartja magát az az elmélet, amely szerint a középkorban – különösen a normann hódítás előtti Angliában – az emberek jóval kevésbé tartottak az öregedéstől, egyes esetekben egyenesen kívánatosnak is tartva azt, mivel általa nem csupán bölcsességre, de jámborságra is szert tehettek. Napjaink kutatásai szerint ez korántsem fedi teljességgel a valóságot.
Milyen volt idősnek lenni a középkorban? A kérdést vélhetően kevesen járják körbe alaposabban, mint Dr. Thijs Porck, a Leideni Egyetem kutatója. Publikációiban ellene megy annak az angol történetírásban régóta élő képzetnek, hogy a késő angolszász kor (az 1066. évi normann hódítás előtti időszak) egyfajta „aranykora” volt a szépkorúságnak.
Az elmélet szerint ekkoriban azt, hogy valaki megérte, hogy idős legyen, a bölcsességgel és a jámborsággal hozták összefüggésbe. E következtetésre a történetírás az elérhető korabeli irodalomból, annak az öregséggel kapcsolatos szóhasználata és az idősekre tett utalásai alapján jutott.
Dr. Porck szerint az elképzelés „elégtelen bizonyítékon alapszik, és figyelmen kívül hagy számos aggodalmat, amelyet költők és bibliamagyarázók is felhoznak szövegeikben az öregkor érzelmi és fizikai hátrányaival kapcsolatban.”
Számos példával amellett érvel, hogy „sok idős angolszász számára a jelek szerint kéz a kézben járt a fizikai és mentális gyötrelem állapotával”.
„Az életkor e visszahatásai széles körben fellelhetők az irodalmi anyagban: a költészetben az öregedést jellemzően az egészség, a boldogság és a társadalmi státus elvesztésével társítják – több vers is a bánkódó idős embert szólaltatja meg, élénk leírásokat adva az öregedő testről, ez a tompuló érzékek felsorolásával igen gyakori toposz az óangol bibliamagyarázatokban” – magyarázza Porck.
Mikortól számított valaki idősnek az angolszász korban? „Általában véve az öregség meghatározói a középkori Angliában jellemzően egy 50 feletti embert képzeltek el, aki már van túl a fizikai fénykorán, de a tapasztalat bölccsé tette.
Mindez első hallásra úgy tűnhet, ellentmond annak a ténynek, hogy ekkoriban az emberek jellemzően igencsak korán haltak, azonban a kutató emlékeztet Peter Stearns 1980-as években végzett munkája alapján, hogy ha valaki túlélte a kisgyermekkor számtalan leselkedő veszélyét, jó esélye volt arra, hogy megérje az öregséget.
Tarszoszi Theodórosz érsek körülbelül 65 éves korában érkezett Angliába, és egészen 88 éves koráig ült a canterburyi érseki székben. Vele együtt érkezett észak-afrikai társa, Canterburyi Hadrianus a hetvenes éveiben hunyt el.
Porck elmondása szerint az életkort négy korra osztva magyarázták a középkorban: gyermekkor, ifjúság, középkor, öregkor. Számos egyéb fogalom is négyes osztásban szerepelt a korabeli köztudatban: a galénoszi vérmérséklet-elmélet négy testnedve (vér, sárga epe, fekete epe, nyák), illetve a négy évszak ugyanazon egyetemes természetkép részét képezte.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
