A katonai kíséretek a kora középkor hadviselésének meghatározó szerveződései voltak, harcos fiatal férfiak egy karizmatikus vezető köré gyűlve vettek részt a személyes dicsőséget és vagyonszerzést ígérő hadjáratokban.
Az intézmény leginkább a germán világból ismert számunkra. Tacitus római történetíró a Kr.e. I. században írt Germania című munkájában a főembereket körülvevő válogatott ifjú harcosok körét a comitatus jelzővel illette. A comitatus tagjai frissen harcosokká avatott ifjak voltak, akik a dicsőségért egymással is vetélkedtek, a harcmezőn pedig életüket áldozták vezetőjükért.
Ez az intézmény azon korai germán hagyományok körébe tartozik, melyeket a későbbi, Skandináviából a VIII. századtól kirajzó germán ajkú népek is megőriztek. A klasszikus viking kor mintegy három évszázada alatt (kb. 750–1050) a mai norvég, svéd, dán és a kolonizált angliai területek mindegyikén működött a comitatus valamilyen formája.
A Varég Gárda
A vikingek „Keletre” érkezésekor a régió nagyhatalmi státuszát a Bizánci Birodalom töltötte be, ahol már egészen az ókor vége óta bevett gyakorlatnak számított a külföldi zsoldosok alkalmazása. A birodalom mesés gazdagsága számos külföldi szerencsevadászt vonzott, akik között az északiakat már a IX. századtól kezdve megtaláljuk. 912-ben, a Konstantinápoly ellen vezetett rusz hadjáratot lezáró békekötéskor hivatalos cikkelyben is megfogalmazták, hogy a varég harcosok önként bizánci szolgálatba szegődhetnek, ha akarnak. Az egyének vagy kisebb csoportok bizánci zsoldba állását a X. században egy nagyobb és intakt harci egység követte.
A 988. esztendőben a bizánci uralkodó, II. Baszileiosz (976–1025) a birodalom belső egységét veszélyeztető lázadásokkal nézett szembe, amelyeket önerőből képtelen volt kezelni, így a skandináv Rurik-dinasztiából származó kijevi Nagy Vlagyimir fejedelemhez (978/980–1015) fordult támogatásért. Vlagyimir egy bizánci hercegnőért „cserébe” egy hatezer fős varég kontingenst menesztett a császár segítségére. Innentől datálható hivatalosan is a Varég Gárdának nevezett testőrség megszületése, amely jórészt skandináv elemekből tevődött össze. A skandináv testőrök az uralkodó elit harci csapatát és személyes testőrségét képezték, felszerelésként megtartva eredeti viking fegyverzetüket. Gyalogos harcosokként, majd haditengerészekként részt vettek Bizánc majdnem minden jelentős háborújában, Ázsiától egészen Szicíliáig.
A Varég Gárda hivatalosan egészen Konstantinápoly török elfoglalásáig (1453-ig) fennállt, bár a skandináv elem ekkor már rég nem volt kimutatható a testőrök között. Az 1066-os hastingsi csatát követően a Gárda elkezdett angolszász lovagokat is befogadni, majd később frankok és főként Dél-Itáliában letelepedett normannok csatlakoztak hozzá nagyobb számban. A XI. század végére nem túl sok, magát tudatosan „vikingnek” tartó személy maradhatott bizánci szolgálatban.
Cseh és lengyel földön
Az analógiák alapján más helyeken is felvetették a lehetőségét annak, hogy ott viking testőröket alkalmaztak. Egy zsidó utazó, Ibn Jákub 965-ös leírása szerint I. Mieszko (963–992) lengyel fejedelem háromezer fős lovas kíséretnek parancsolt. A Lengyelországban talált számos skandináv régészeti lelet alapján sokan feltételezték, hogy e kíséret nagy része vikingekből tevődött össze. Újabb, módszeres kutatások azonban már erősen megkérdőjelezik ezt a képet, és a skandináv leleteket főként a szoros kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázzák. Ez persze nem jelenti azt, hogy vikingek ne szolgáltak volna egyáltalán a lengyeleknél. A közeli cseh területeken ugyanis szintén találkozunk viking kísérettagokkal.
A cseh Szent Ludmilla fejedelemnét például két gyanúsan skandináv nevű bérgyilkos, Tunna és Gommon fojtotta meg 921-ben.
Magyarországon szintén felmerült a rusz-varég testőrök alkalmazásának lehetősége. Mindenképpen idéznünk kell ezzel kapcsolatban Szent István intelmeit Imre hercegnek : „Mert a vendégek, minthogy különféle tájakról és országokból jönnek, ennek megfelelően különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét, és elriasztják a külföldiek pökhendiségét. Mert az egy nyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny. Éppen ezért felszólítalak fiam, jóakaratúan vedd gondjaidba és tartsd tiszteletben őket, hogy szívesebben maradjanak nálad, mint hogy máshol lakjanak” (ford. Bollók János).
Viking-magyar barátság
Györffy György több művében is megemlítette, hogy a 900-as évek végétől kezdve rusz-varég zsoldosok álltak Géza magyar nagyfejedelem (971/972–997) és első királyunk, Szent István (1000–1038) szolgálatában.
Az elmélet szerint a varég-ruszok magyarországi megjelenése Géza uralmának vége felé, a 980-as években kezdődhetett, amikor a nomád besenyők komolyan veszélyeztetni kezdték a ruszok dnyeperi vízi útját Konstantinápoly felé. Ez arra ösztökélte a ruszok némelyikét, hogy a velük barátságosnak vélt magyar területeken vonuljanak át Kijevből Konstantinápolyba, vagy fordítva, és Géza fejedelemnél lépjenek szolgálatba. A vándorló rusz testőrök idővel nagyobb tömegben érkezhettek Magyarországra, mert a Gézát követő István már bizonyítottan jó kapcsolatokat ápolt a kijevi Vlagyimir fejedelemmel, akinek az udvarában – régészeti sírleletek („druzsina-sírok”) által bizonyítottnak vélten – magyar harcosok is voltak.
A kijevi és a magyar udvar közötti „testőrcsere” mellett a viking kísérettagok egy másik hullámához tartozhattak azok a varégok, akik István fiának, Imrének a feltételezett bizánci menyasszonyával érkezhettek magyar földre. Mivel Imre herceget a hildesheimi évkönyvek dux Ruizorumnak, azaz a „ruszok vezérének” nevezik, Györffy úgy találta, hogy ő lehetett a ruszokból álló királyi testőrség parancsnoka, mivel a hagyomány szerint a trónörökös parancsnokolt a segédnépeknek.
A Bizáncból (Imre bizánci menyasszonyával) érkező varégok az ország központi részéhez közel telepedhettek le, Tolna és Somogy megyékben, ahol két település neve: Várong és Varang is az óészaki væring tövet rejti. Ezzel szemben a Kijevből érkező kísérettagok a korabeli határoktól sokszor nem messze kaphattak szállást, követve a rusz névből eredő magyar „orosz” tövet őrző településneveket. Az „orosz” helynevek népességét Kristó Gyula éppen a települések fekvéséből kiindulva inkább határőr, semmint testőr alakulatoknak vélte, noha az „orosz” illetőségű települések sokszor messzebb voltak a határoktól annál, semhogy valódi határőrállomásoknak tekinthessük őket.
A települések a Györffy-elmélet szerint testőrök lakhelyei lehettek, akiknek lakói egy 1326. évi (azóta már elveszett) oklevél említése alapján Könyves Kálmán király ajtónállóinak vallották magukat. A falvak közül Kis- és Nagyoroszi lakóinak, XV-XVI. századi királyi oklevelek előírása szerint, két ajtónállót (duos janitores) kellett küldeniük a királyi udvarba. A feltevést erősítette az „orosz” szó másodlagos ’ajtónálló, testőr’ jelentése.
Viking fegyverek
A rusz-varég testőrség létezését a kijevi, a bizánci és a lengyel párhuzamok támogatják. Néhány Magyarországon talált skandináv fegyvert (főként kétélű egyenes kardokat) szintén kapcsolatba hoztak a Géza és István által szervezett kísérettel. Mindösszesen azonban egyetlen sír kapcsán vetődhetett fel annak a lehetősége, hogy egy „(magas rangú) rusz harcos” elföldeléséről lenne szó. A X. századra datált, Székesfehérvár-Rádiótelepen talált sír azonban hiányos, megbolygatott és párhuzam nélkül áll, így értelmezése nehézségekbe ütközik.
A magyarországi „viking” fegyverek keleti importja a Kijevi Ruszból sokkal kézenfekvőbb, mint a Skandinávia irányából érkező áruké. A fegyverek egy részének (például balták és baltacsüngők) párhuzamait ugyanis az európai orosz területeken és nem Skandináviában leljük meg. Tipológia és díszítés alapján mindössze néhány kardnál és egy Ringerike-stílusban ékesített lándzsánál tűnik biztosnak a skandináv származás, ezek azonban (csakúgy, mint a többi rusz fegyver egy része) szórványleletek, ezért viking kísérettagok tulajdonaként való értelmezésük átgondolásra szorul.
Amennyiben valóban léteztek rusz-varég „ajtónállók” István udvarában, úgy elmarasztalhatók, hogy a Szent István kisebb legendájában megörökített, király elleni (egyébként sikertelen) merényletet nem tudták megakadályozni.
A merényletet általában István uralkodásának végére szokás keltezni. Így lehetséges, hogy a királyt már nem varég testőrök védték, azok ugyanis Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halála után a (feltételezett) bizánci özveggyel elhagyhatták az országot.
A bizonyítékok leginkább akkor hozhatók összhangba, ha azt feltételezzük, hogy a testőrök a „vándorló” királyi udvartartás állomásain láttak el védelmi feladatokat. A magyarországi rusz katonák nagy része tehát nem lakhatott egy helyen urával, és egyértelműen nem uralkodói ajándékokból és fosztogatásokból tartotta fenn magát. Ha Györffy elméletét fogadjuk el, akkor annyit tudunk, hogy a ruszokat összesen nyolc faluban telepíthették le. Kulturális értelemben a keresztényi udvartartás befolyásolhatta a kísérettagokat.
A fejedelem vagy a király közvetlen környezetében élő kísérettagok a sereget vezető külföldi, német lovagoknak engedelmeskedhettek. Ennek kapcsán felvetődött, hogy a magyarországi katonai temetők hiányának a harcosok vallása az oka, mivel a keresztény kísérettagok tárgyak nélkül temetkeztek. Ez azonban kétséges annak fényében, hogy számtalan sírmellékletet találunk a Kijevi Ruszban, ahonnan ezeknek a harcosoknak a nagy része állítólag érkezett.
Zsoldért és kíséretként
A kelet-európai katonai szerveződések, amelyekben a IX. századtól viking harcosok is megfordultak, egymástól eltérően működtek. Az egymással is rivalizáló varég-rusz csoportok felfogadása eleinte nem tudatosan, hanem kényszerből kezdődhetett. Amikor valamelyik hatalom egy erős ellenféllel került szembe, igyekezett azt a saját oldalára állítani, és maga fogadta fel. Ez különösen a bizánci logikával csengett egybe, ahol a sztyeppei népek egymás elleni kijátszása mellett a bizánci politika a ruszokat is a Konstantinápoly elleni nagy rusz hadjáratok után kezdte el zsoldosként a maga oldalán alkalmazni.
Nem lehetetlen, hogy a Kaszpi-tengeren végrehajtott nagyobb rusz portyák (913, 943) szintén arra ösztönözték a kazár kagánt, hogy a vikingekkel szövetségesként és ne ellenségként nézzen farkasszemet. A másik módszer a druzsinák belháborúkban való alkalmazása és tudatos behívása lehetett.
Az általános kutatói felfogás szerint a korabeli rusz-varég kísérettagok zsoldért egyik udvarból a másikba vándoroltak. Érdemes azonban a jelenséget árnyalni. A volgai bolgár államban bizonyosan több időt eltöltő rusz csoportok helyi zsoldba állásáról például nincs meggyőző bizonyíték, ugyanakkor érdemes különbséget tennünk a hosszabb, bizalmi alapon nyugvó, kíséretben történő szolgálat és a katonai segédnépek alkalmazása között. A varégok egy-egy hadjáratra szóló felbérelése valószínűleg jóval elterjedtebb lehetett a régióban; a XI. században még grúz zsoldban is találunk ideiglenesen varégokat. Lengyelországban a földrajzi közelség, a kereskedelmi- és dinasztikus kapcsolatok alapján számíthatnánk viking kísérettagok alkalmazására, ám ezt sem az írott források, sem a régészeti leletek nem erősítik meg kétséget kizáróan. Így itt főként a külföldi házasságkötésekkel járó „testőri” kíséret formájában feltételezhetünk varég jelenlétet.
Szórványos adatok
Idővel a Skandináviából érkező harcosok számára a kijevi (és később a bizánci) munkavállalás egy jól bejáratott rendszer szerint működött. Kijevben sokan beszélték az óészaki nyelvet, tapasztalattal szolgálhattak az újonnan érkezőknek a zsoldos életről, az orosz földre vezető utakról, de akár referenciát is adhattak az ottani fejedelmekhez. A XII. században pergamenre vetett Orkneyinga saga elbeszélése szerint egy viking, aki Jaroszláv novgorodi fejedelem szolgálatában állt, személyesen ajánlotta be társait találkozóra a fejedelemhez. A történet folytatásában az Orkney-szigetek jarlja azért vitte magával egyik Konstantinápolyból hazatérő emberét a szentföldi zarándokútra, hogy az mutassa nekik az általa már bejárt útvonalat. Egy információs háló jól kiépített részeként a Rusz kiváló ugródeszka volt a Skandináviából érkező kísérettagoknak Bizánc felé is. A keleti udvarok között kétségkívül létezett tehát hierarchia is.
A helyzet érvényes Magyarországra is. A druzsinák varég kísérettagokkal történő feltöltése begyakorolt folyamat volt, ami így az őshazából kivándorló vikingek számára a Kijevi Ruszt vonzóbb úti céllá tette, mint a magyar nagyfejedelemséget vagy királyságot.
A hosszú kontinuitás helyett, hazánkban célravezetőbb azt feltételezni, hogy a vikingek magyarországi jelenléte inkább egy-egy eseményhez köthető.
A politikai kapcsolatok lehetőséget teremthettek a viking kísérettagok áramlására. Géza fejedelem például találkozott a dán Kékfogú Harald követeivel a 973. évi quedlinburgi találkozón, ahol mindkét vezér követei jelen voltak. Szent István király kardja, amelyet ma Prágában őriznek, egyértelműen skandináv gyártmány, és lehetséges, hogy valamiféle dinasztikus kapcsolat emléke (a kard újabb vizsgálatát nem engedélyezték, de feltételezhető, hogy markolata rozmáragyarból és nem elefántcsontból készült, mint ahogy eddig tartották).
Érdemes megemlíteni a dán Walgard esetét, aki a Nagy Knut elől menekülő angolszász hercegeket, Edmundot és Eduárdot kísérte Magyarországra. I. András királyunkat (1046–1060) kijevi száműzetéséből néhány skandináv harcos szintén elkísérhette Magyarországra. Ennek nyomait egy izlandi saga (Nyilazó Odd története) és a magyarországi Képes krónika is fenntartotta. Előbbiben magyarországi belháborúkban résztvevő vikingek, utóbbiban pedig két azonosítatlan – talán skandináv – harcos neve szerepel; a Vilongárd és a Zotmund (akit Vörösmarty Mihály Búvár Kundnak keresztelt el). Ezek természetesen szintén nem sziklaszilárd tények, ám rávilágítanak arra, hogy a skandináv–magyar kapcsolatok és a viking testőrök kérdése mindmáig újdonságokkal szolgál.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
