Pár napja megjelent egy cikk ezen a honlapon, amely aránylag nagy olvasottságnak örvendett, és a Facebookon is felkavart érzéseket pro és kontra, mondhatnánk azt is, hogy nagyon sokan (úgy tűnt, főleg az érintettek) felháborodtak a történeten, kikérve maguknak azt, hogy a szerelem nem lehet nemzetiségfüggő.
Nos – mint a cikk szerzője – úgy gondoltam, hogy meg kell szólaltatni a szlovák feleséget is. Nem volt nehéz szóra bírni, hiszen érintettként ömlött belőle a szó. Először is kikérte magának, hogy a történetben negatív színben lett feltüntetve, hiszen ő nem vétett senkinek, boldog házasságban él a férjével, aki soha nem bántotta őt azért, mert szlovák. A cikket amúgy az unszolására a férje fordította le neki. Ő úgy gondolja, hogy ha a férje feleségül vette őt a gyermekük megszületése után, akkor kötelessége a törődés és kötelessége, hogy a családja érvényesüléséért mindent megtegyen.
A magyar nyelv nem ér semmit, hiszen sem a hivatalokban, sem a boltokban, sem az üzleti életben nem köteles senki sem érteni azt, használni meg pláne nem, indokol bőszen.
Csak nem várná el (mondja nekem szegezve feldúltan a kérdést), hogy én, mint tiszta szlovák nemzetiségű hivatalnok (mert állami hivatalban dolgozik), megtanuljak magyarul az önök kedvéért?! Vagy ha nem tanulnék meg, akkor elbocsátanának?! – zárja egy nagy felkiáltójeles kérdőmondattal a monológját.
Lehiggasztva érzelmi kitörését, megkérdeztem tőle, hogy északi szlovákként tudott-e azelőtt valamit a magyarokról? Szinte semmit, mondja ő, az iskolában annyit tanultak, hogy a magyarok elnyomták a szlovákokat ezer évig és Apponyi alatt a szlovák iskolákban magyarul is kellett tanulni a gyerekeknek. Mint most a magyar gyerekeknek a magyar iskoláikban – érvelek én.
Egy pillanatra elgondolkozik. Na jó, folytatja, de olyan is volt, hogy a vasutas dédnagyapámnak Árvában tudnia kellett sok magyar vasúti kifejezést is. Mint most a sok itteni magyar nemzetiségű vasutasnak – replikázok –, sőt most csak és kizárólag szlovákul kell tudnia, mert csak azt használja a vasút. Kicsit összezavarodik, majd folytatná, de most én jövök.
Hallott-e már Santiago de Compostela városról, kérdezem, de folytatom a kérdésem indoklását. Az a város a spanyolországi Galícia tartományi fővárosa, ahol a galegó nép él, az El Camino zarándokút mentén, és bizony ebben a tartományban nem a spanyol az első hivatalos nyelv, hanem a galegó.
Megáll a kávéskanál a kezében, és benne az ütő. Leteszi a kiskanalat a kistányérra, majd rám néz és csak ennyit mond: maga most ugye hazudik nekem? Nem, mondom én, és kinyitom neki a telefonos fotóalbumomat, mert készültem. Az ötödik fotó után eltolja magától a mobilomat és lakonikusan csak ennyit mond, nálunk ilyen nem lehet! Miért is? – kérdezem érdeklődve. Mert ez Szlovákia – jön a tipikus válasz, majd folytatja, amit ott azok a gale… vagy micsodák elértek, az az ő dolguk, itt ilyen nincs és kész.
Most én jövök a kérdésemmel: ha a galegók kiharcolták ezt a jogukat, ilyen alapon a magyarok is kiharcolhatnák ugye, mint ahogyan Štúrék is kiharcolták a jogokat a szlovákoknak? – és mosollyal enyhítem a kérdés élét. Tetszik tudni – folytatom –, az a gond, hogy az ilyen vegyes házasságokban 90%-ban a magyar házastárs alkalmazkodik és adja fel a magyarságát, és ezzel a magyar nemzet veszít el egy csomó magyart.
Ugye megérti, hogy ez nekünk rossz, és most képzelje ezt el fordítva. Szürcsöl egyet a kávéjából, ezzel időt nyer, hogy elgondolkozzon. Értem, mondja, majd hátradől. Érdekes, erről a férjemmel sosem beszélgettünk.
Tudja, ha önöknek lenne receptjük az ilyen helyzetekre, akkor én igazából nem bánnám, hogy a gyerekem magyar is legyen, én nem veszítenék vele, önök, magyarok meg nyernének egy magyart, mondja nevetve. Win-win, kacsintok én.
Mosolygok rá, és most én szürcsölök egyet a kávémból, hogy időt nyerjek arra, hogy feltegyem az utolsó kérdésemet:
Váltunk még pár szót az időjárásról és pármondatos tiszteletkörök után szívélyesen búcsúzunk egymástól. Amikor otthon a géphez ülök, hogy megírjam a „képzelt riportot”, már tudom, mi lesz az utolsó mondat.
Utóirat: sokan dörgedelmesen utasítják rendre a saját értékrendjük szerint az ilyen „elfajzott magyarokat”, miszerint miért nem tudnak megmaradni annak, aminek születtek. Nem hajlandók elfogadni, hogy a való élet nem az ő szájuk íze szerint létezik és bizony
A mi dolgunk, hogy ezeket az embereket magunkhoz csábítsuk, nevelgessük, formáljuk és ezzel a nemzetünket gyarapítsuk. Aki fennen hangoztatja, hogy a káposztában ő a kemény rész, a „csuma” és a külső levelek semmit nem érnek, az nagyot téved, én még nem láttam csak csumát a földeken. A káposzta úgy káposzta, ahogy van, csumástól, levelestől! Aki ezt nem érti, az semmit nem ért a magyar életből.
Én is ezen dolgozom többedmagammal, mert elég volt az üres öntömjénező szócséplésből és az önámító pótcselekvésekből.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
