Dicséretes az az öntisztulási folyamat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelynek épp tanúi lehetünk. Sorra mondanak föl a különböző rendű-rangú-pedigréjű művészek, művésznek nevezett személyek. Évtizedekig kiakolbólíthatatlannak hitt rendezők, agyonajnározott óraadók, ideológiai szobrászok állnak föl maguktól, hagyják el az „ostromlott” várat. Búcsúlövésként még megeresztenek néhány píárinterjút itt-ott, aztán csönd. Átmenetileg. Távozik Bárdos András is, a korszakos színész, rendező, dramaturg… hm, vagy valami efféle. Kevesen maradtak, tán csak a ruhatártanszék tartja még a frontot, ám ha kikapcsolják a wifi-t, lelépnek ők is hamar.Persze, nem a semmibe hullanak alá Székely Gáborék, Ascher Tamásék – közpénz-milliárdokkal puhára bélelt, akolbéliek vezette kőszínházak, egyetemi katedrák várják őket tárt karokkal országszerte (sőt: világszerte), hogy folytassák pótolhatatlan ideológiai szobrászkodásukat. Most épp nem szocialista embertípust gyúrnak, szobornak, hanem liberálisat, bár legbenső lényege – a nemzetköziség imádata, a hazai kicsúfolása, üldözése – ennek is ugyanaz.A történet nem ostromnak indult: Vidnyánszky Attila és az új kuratórium nem hajított volna ki a várból egyetlen liberálist sem – a liberálisok viszont – magukból kiindulva – azt hitték, ez készül, s ezért kihajították önmagukat. Vidnyánszkyék mindenképpen kitűzték volna saját – nemzeti – zászlajukat az Uránia homlokzatára (tíz évi nemzeti kormányzás után éppen ideje), de nem a liberális helyére, hanem amellé. Az Ascher Café viszont ezt sem tűrhette, s afféle fordított Dugovics Tituszként a saját zászlajával együtt a mélybe vetette magát. Puff.Nem baj, ennyivel kevesebb lesz velük a vesződség.A forgatókönyv hasonlatos az Index-ügyhöz: ott még kevésbé készült ostrom, Szombathy Pál és köre kezében ugyanaz a zászló volt, mint a bentiekében, ám a várvédők – cseltől tartva, magukat a gutaütésig fölhergelve – inkább kiugrottak. Ahogy egy sajátjuk megfogalmazta: ostrom nélkül adták föl a várat.„Még pár kútmérgező libernyák fölmond, és egész jó kis egyetem lesz ez az SZFE…” – írtam néhány napja, s az érintettek szót fogadtak. Jórészt már csak a nebulók maradtak, akik kirobbantották a szigszalagos forradalmat. Átültetik a gyakorlatba, amit Székelyék, Ascherék beléjük kalapáltak. Beszigszalagozták magukat az épületbe, ott duzzognak. Követelik, hogy az állam ne vonuljon ki a finanszírozásból – mert sok minden van, mi fontos, de a pénznél semmi sem… Követelik továbbá, hogy az legyen a főnökük, akit ők akarnak. Sőt, követelik, hogy egyenrangúak lehessenek a főnökeikkel… Vicces pici gyerekek.Alföldi Róbert is az egyenrangúságról értekezik minapi levelében. Mert a tanuló és a tanár egyenrangú, ugyebár… Meg a minisztérium és a tanintézmény is. Delíriumban biztos. Meg fantaszták fejében. Ugyanez a szürkeállomány hirdette negyven évig, hogy vájárokat és szövőnőket a parlamentbe. Beültettek hát néhányat biodíszletnek. A látszat kedvéért. A hatalom azonban az elvtársaké volt, hogyisne. Ahogyan Alföldi sem úgy rendez, hogy megbeszéli a színészekkel, hogyan legyen, hanem elmondja nekik, hogy így lesz. Miként a színházban, úgy az egyetemen is hierarchia van, alá-fölérendeltség. A tanár tanít – a hallgató hallgat, tanul. Fordítva nem működik – ezért zsákutca a kommunizmus és a libsizmus. Bajban is lenne Robi, ha a színészek csak úgy visszaszólhatnának neki:„Figyelj, Robi, unom már, hogy a darabjaid a fütyi meg a vallásgyalázás körül forognak. Ezt így nem játszom el. Egyenrangú vagyok veled, pofád befogod.”Érdekes beszélgetés lenne, csak sajnos nem fordulhat elő. Ha mégis, a színész/színésznő repülne; nemcsak a darabból, a pályáról is.(…)Az Ascher Café Dörnert és engem nácinak nevez, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a liberális konszenzusból és elkezdjük megszervezni a magyar nemzeti megújulás és összetartozás közösségét. Egy icipici helyen, egy színházban. Leszólják a pályázatunkat, mert ezekhez hasonló gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális konszenzusba illő pedáns igazodás. Igazodás önökhöz, akik minden tiltakozásuk ellenére letűnnek a színről? Igen, az önök liberalizmusa ma kirekesztő rendszert képvisel, méghozzá kétségbeesetten. Önök talán jobban tudják, hogy az idejük lejárt, mint mi. Hiába van még szinte minden a Molnár Tamás által felsorolt konszenzusképző eszközök és intézmények közül a kezükben, ha az Ascher Café egy színháztól ennyire berezel, akkor az az önök közeli teljes eltűnését jelzi. (…) Egyetlen színháztól ennyire megijedni, nem zárórapánik ez? (…) A példátlan összerándulásra, aláírásgyűjtésre, gyűlölködésre, jerikózásra, szóbeli késdobálásra, kiátkozásra és nácizásra csak az Ascher Café képes. Ez persze egy történelemben kialakult készség. Megértem. Nem félek tőle– írta 2011-ben Csurka István az Újszínház miatti tomboláskor. S a helyzet azóta sem sokat változott. Hangyaarasznyit tán lépett előre a nemzeti oldal, ám a kultúra frontján ma is liberális kommün dúl, véres szellemi terror. A jobboldali művészek egy része lapít, nem mer eltérni a fősodortól, retteg megszólalni, kiállni Vidnyánszkyért. (Tisztelet annak a több száz bátornak, aki csatlakozott Rákay Philip petíciójához!) Azt hiszik, földönfutók lesznek ők is, ahogyan a Böszme beígérte. Pedig nem lennének. Ha összefogunk, kiállunk egymásért, soha nem történhet ilyen – ezt kéne végre megérteni!Csak föl kéne egyenesedni, ki kéne bújni a több évtizedes liberális terror gubójából, és követelni, ami jár. (…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
