A Kádár-kor magyar hangja

A Kádár-kor magyar hangja

Tizenegy éve, 2009 augusztusában ment el a Kádár-kor magyar hangja, Cseh Tamás. Igaz, azóta másképpen szól a Tangó, a Budapest, a Csönded vagyok és a többi, de a keserédes dalok máig furcsán ismerősek.

Mondhatnánk persze, hogy Cseh Tamás, az előadó, már a rendszerváltozással egy időben vált meghaladottá, orosz megfelelőjétől, Viszockijtól eltérően túlélte a saját korát. Mondhatnánk, de nem lenne igazunk.

Igaz persze, hogy Cseh Tamás a Kádár-kor keserédes szinkrontolmácsa volt, de a rendszerváltozás utáni évtizedek érthetetlenek és értelmezhetetlenek az 1956 és 1989 közötti korszak pontos ismerete nélkül.

Cseh Tamást még sokáig hallgatni fogjuk, hogy legalább megkíséreljük felfogni, honnan is rugaszkodtunk neki 1989-ben, s talán még azt is megértjük, mi romlott el útközben.

A Kádár-korszak tárgyi kultúrája mára már nincs velünk, de sokan csak a turmixgépet cserélték modernebbre, ők maguk mit sem változtak harminc év alatt. A Cseh Tamás által megénekelt krakkói gyors napjainkban már nem több egy kultúrtörténeti fejezetnél. Ráadásul ma már Szlovákiában nem tudnánk átváltani koronára hatvanöt zlotyt.

Ennyiben talán tényleg véget ért a rendszerváltozás. De Antoine, Desiré, Lee van Cleeff és a többiek, megöregedve bár, még mindig itt vannak közöttünk. Arthur talán minden évben újraél egy évadot a pokolban.

Születtem Magyarországon, hatvanhat éves vagyok. Ha napjainkban újra megszólalhatna az a két gitár, milyen dalt kísérhetne? Hogyan is folytathatná Cseh Tamás, ha önmaga helyett az utána jövőket kellene behelyettesítenie? Valami itt korcsosul, hallhattuk a hetvenes években, kérdezném: száz év múlva, ki tud majd itt magyarul? Itt a felvidéki részhazában ez a kérdés talán még indokoltabb, mint odaát.

Ahogy Jancsó Miklós Hernádi Gyulával, úgy Cseh Tamás Bereményi Gézával alkotott elválaszthatatlan szerzőpárost.

Hírdetés

Amíg Jancsó a filmkockákon hosszú snittjeivel szelídítette meg a lassan múló kádári jelenidőt, Cseh Tamásnak Bereményi Géza írta dalba, amit utóbb az Eldorádóban filmre vitt. A létezésnek tétje és ára van. Mi a rendszerváltozás árát arannyal fizettük vér helyett, az utolsó katarzist a magyarság 1956-ban élte át.

Cseh Tamás számára nem díszlet a kádári jelenidő, mélyen megélt valóság. Ó, a régi, ó a Balaton, régi nyarakon. Lobogó fiatalság van ebben a dalban. És persze a kádári alku: amikor már felszáradt az ötvenhatban kiömlött temérdek vér, megint túlélni kellett, mi több, élni! Mert lehetett élni: Magyarország múlt századi hányattatott történelmében a hatvanas, hetvenes évek maga volt az aranykor.

A rendszerváltó 1988-as Cseh Tamás-lemez szövegeit Csengey Dénes írta. Csengeyről ma már méltatlanul keveset beszélünk. Pedig most lenne időben, de nincsen idő rá. Csengey belehalt a rendszerváltozásba. Nem volt ideje, hogy igazán politikus legyen belőle. Szerencséjére.

A Kádár-kor magyar hangja egy saját korában kiveszőben lévő fajta: ízig-vérig polgár volt. Ezért szólnak olyan keserédesen azok a dalok. Légy ma gyerek, és játssz megint velem: az időre hályog tapadt, a tangó megint divat.

Szinte érezni az elmúlást, ami méltósággal szövi át a zene utolsó taktusait, a tánc végső lépéseit. A polgárság, az értelmiségi lét emelt fővel ment ki a divatból.

A fojtogató, kiúttalan értelmiségi lét metaforája a presszó, ahol sosincs záróra. Ahol minden pohár után jön újabb pohár. Ahol végtelen a táncparkett, ahonnan lelépni igazából sosem lehet. Hát ezért forgunk, ahogy adódik…

Cseh Tamás dalai többrétegűek, a kódfejtő jutalma a bizonyosság:

magyarnak és polgárnak lenni kikacsintás a történelem szemgödréből, ahová ezt a szétszakítottságában is önmagával perlekedő nemzetet zárta fohászba balsorsa.

Megjelent a Magyar7 2020/33. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »