A korabeli kulturális-társadalmi törésvonal ma is mérgezi a politika mélyrétegeit. – Karsai László szerint Szakács a vitacikkében csak vagdalkozik, egyetlen bizonyítékot sem tud felmutatni. – Ungváry Krisztián olyan súlyos történelemhamisító állítást tett, amire nem volt még példa.
A szabadkőműves-páholyok valós szerepéről és jelentőségéről
Szakács Árpád tájékozott és művelt újságíró, aki irodalmi stílusban ír, ráadásul kritikai attitűdje miatt nem szereti a látszat- és félmegoldásokat, a mellébeszélést, a képmutatást és az önfeladó kompromisszumokat. Soha nem tagadta, hogy könyvkiadással is foglalkozik. A Kárpátia Kiadó adta ki Raffay Ernő történelmi jelentőségű könyveit is. Ezt soha nem titkolta, és ha valóban pénzéhes lenne – ahogy ellenségei állítják –, akkor gyorsan profilt váltana.
Szakács legújabb bűne, hogy megtörve a szabadkőművesség valódi szerepét elhallgató csöndet, nem fogadta el a történészszakma döntő részének azon állítását, miszerint a szabadkőművesség egy megmosolyogtató dolog, ráadásul nincs semmiféle értékelhető szerepe a magyar történelemben. Akik ezt kétségbe vonják, azok nem történészek, hanem tudatlan képzelődők, önálló gondolkodásra képtelen erkölcstelen lények, nacionalisták és antiszemiták, összeesküvés-elméletekben hívő szerencsétlenek.
A kanonizált történettudomány képviselőit nem zavarja, hogy a kérdéskörben megszólaló jobboldali szerzők egyike sem állította, hogy a trianoni békediktátum kizárólag a szabadkőműves mozgalmak tevékenységének következménye. A történelmi események mindig is a sokismeretlenes egyenletekhez hasonlítottak, és aligha létezett olyan történelmi esemény, amely egyetlen okra vezethető vissza. Már megszoktuk, hogy a mainstreamhez (fősodorhoz) tartozók mindig alábecsülik a munkásságukat kritikával illetőket, és idézettségükre, pozícióikra, tudományos fokozataikra hivatkozva igyekeznek kitérni a tényszerű és korrekt viták elől. Bevált módszerük, hogy vitatható vagy vállalhatatlan kijelentéseket tulajdonítanak ellenfeleiknek, amit aztán látványosan megcáfolnak. Nem zavarja őket, hogy a megsemmisített kijelentések többnyire légből kapottak, mert a céljukat végül is elérik: vitapartnerüket besározzák, lejáratják. Nehéz korrekt vitát folytatni Karsai Lászlóval vagy Ungváry Krisztiánnal, akik a tudományosság szédítő magasságából letekintve nem sok esélyt adnak a tudományos fokozatok nélküli megszólalóknak. A magas idézettségtől megrészegült intellektuellek nem érvelnek, beérik a stigmázással, a morális megsemmisítéssel.
Kész csoda, hogy ennek ellenére már eddig is sok színvonalas és tisztázó hozzászólást olvashattunk. Nyilvánvalóvá vált, hogy a történészszakma magas rangú és rendű képviselői sem a földön kívüli lét megtestesítői: nekik is vannak kötődéseik, érdekeik, világnézetük, politikai állásfoglalásaik stb. Ezek olyan alantas dolgok, amelyek méltatlanok a kizárólag az intellektuális-erkölcsi szférában létező, abszolút objektív álláspontot képviselő balliberális szellemóriásoktól.
A most zajló polémia külön érdekessége, hogy a szabadkőművesség szerepének felvetése mindmáig a magyar történelem egyik kibeszéletlen és vitatott kérdése. A téma bizonyos körökben ma is tabunak számít. Ezért keltett nagy feltűnést Romsics Ignác történész nyilatkozata, aki a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok közé sorolta a szabadkőművesek szerepét felvető nézeteket. Szakács Árpád joggal kifogásolta Romsics elfogult és elnagyolt véleményét. A kialakult vitában Ablonczy Balázs történész sietett Romsics segítségére: „Tisztázzuk, hogy Romsics Ignác szakmai véleményt hangoztatott”. De Ablonczy nem érte be ennyivel, egy kis történelemhamisítással lényegében eldöntötte a szabadkőművesekről indult vitát: „A dolog lényege az, hogy azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett.” (Népszava, 2020. június 22.) Ez akár a kánon szerinti magyar történetírás ítéleteként is felfogható. Kár, hogy a tények, a történések, a korabeli dokumentumok és források mindezt alapvetően cáfolják. A szabadkőműves-páholyok kezdetben valóban nemzeti és karitatív célokat is szolgáltak, de a XIX. század végén és a XX. század elején már egészen más célokért küzdöttek.
A szabadkőművességről folyó vita – kis leegyszerűsítéssel – lényegében Raffay Ernő történészi munkásságának jelentőségéről és hitelességéről szól. Raffay korunk egyik legjelentősebb történésze, akinek munkásságát évszázadok múlva is olvasni és idézni fogják a történelem iránt érdeklődők, mert megkerülhetetlen tanulmányok és könyvek sokaságát tette le a magyar történettudomány asztalára. Raffay történettudományi tette, hogy levéltári források alapján megkezdte a hazai szabadkőművesek történetének feldolgozását és nyilvánosságra hozatalát. Munkásságának köszönhetően részben érvényét veszítette a korábbi történelemszemlélet: az általa feltárt tények, események és összefüggések értékelése ma már megkerülhetetlen. A szabadkőművesség működését megismerve ugyanis sok mindent újra kellene gondolni az első világháborúról, az úgynevezett Tanácsköztársaságról, Trianonról vagy akár a Szabad Demokraták Szövetségéről, akik szellemi elődüknek vallották az egyik legnagyobb magyar- és keresztényellenes szabadkőművest, Jászi Oszkárt.
Magyarország esetében éppen Raffay könyveiből tudhatjuk meg, hogy az eddig jelentéktelennek beállított szabadkőműves-páholyok milyen óriási befolyásolási potenciállal bírtak. Kis túlzással azt is mondhatnánk: történelemformáló szerepük volt. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni: kissé szánalmas és unalmas, hogy e folyamatok feltáróit napjaink balliberális véleményvezérei kiközösítik a történészszakmából és rendszeresen antiszemitának vagy összeesküvéselmélet-hívőnek nevezik őket.
Nézzünk néhány konkrétumot! Raffay szabadkőművességgel foglalkozó könyvsorozatának első darabja 2010-ben jelent meg Szabadkőművesek Trianon előtt címmel. E kötet bevezetésében Raffay Ernő rendkívül áttekinthetően fogalmazza meg a progresszív szabadkőműves-páholyok céljait. Ezek röviden: a kereszténység (névlegesen a klerikalizmus és a római katolikus egyház) elleni harc, valamint ezzel összefüggésben az oktatás államosítása; a szabadkőművesi elveket realizáló népparlament létrehozása az általános választójog bevezetésével; a magyar nemzet történelmének átírása és a nemzeti hagyományok köztudatból való kiiktatása, nevetségessé tétele. Ugyanitt olvashatjuk: „Az első világháborút megelőző mintegy másfél évtizedben a magyarországi szabadkőművesség szembekerült, pontosabban fogalmazva tudatosan szembefordult az ország magyar népének legfontosabb stratégiai létérdekeivel.” Raffay könyveit olvasva nyomon követhető az egész eszmei-politikai folyamat, amelynek végeredményeként a baloldali radikálisok egyre jelentősebb befolyásra tettek szert, előkészítve ezzel az 1919-ben történteket. Jászi már 1911-ben így beszélt: „Kell, hogy a mi szövetségünk egyre inkább az emberi haladás internacionáléjának magyarországi serege legyen, mely mint avantgárd élcsapat tanulmányozza a terepet, és készítse el a haditervet ama reformeszmék számára, melyeket a kartársak elmaradt tömege, a hatalmasak és az elnyomottak csőcseléke még felfogni vagy megvalósítani nem képes.”
Külön aktualitást ad e gondolkodásmódnak, hogy sokan ma is osztják Jászi Oszkár történelemszemléletét: „Azt gondolom, hogy az ország összes középkori hatalmaival: a hitbizományokkal és a holtkézzel, a gentry-vármegyével és az egész grófi-papi álkultúrával sokkal könnyebben és biztosabban vívhatnók meg a demokrácia harcát, ha magában a polgárságban és a népben nem élne egész sereg téveszme és célszerűtlen érzelem a múltat illetőleg.” Később hozzáteszi: „Mindezeket azért mondom el, Testvéreim, mert eszmeteremtő munkánk koronájának tartanám azt, ha egy modern, okos és becsületes magyar történelmet adhatnánk a magyar polgárság és a nép kezébe.” Ezt nevezi Ablonczy Balázs „nemzeti” álláspontnak?
A korra jellemző, hogy bár érvényben volt az 1886-ban kiadott belügyminiszteri rendelet, mely szerint a szabadkőműves-páholyok nem foglalkozhatnak politikai és vallási kérdésekkel, Jászi Oszkár és társai az 1908-ban létrehozott Martinovics-páholyban folytatott tevékenységükkel az ezeréves magyar állam felbomlasztásán dolgoztak. A politikai életben elért hatékonyságukat jelzi, hogy az 1918. október 31-i őszirózsás forradalomban megalakult Károlyi-kormányban a miniszterek és az államtitkárok jelentős része (például Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szende Pál) radikális szabadkőműves volt.
A feltárt dokumentumok vitathatatlanná teszik, hogy a korabeli szabadkőműves-mozgalmak meghatározó alakjai baloldali, ateista, s történetesen többnyire zsidó származású értelmiségiek voltak. Természetesen hiba lenne, ha ez alapján ítélnénk meg az egész zsidóságot, gondoljunk csak Révay Mór Jánosné A bolsevizmus napjai című könyvére, aki egyáltalán nem szimpatizált a baloldali radikálisokkal. Történelmi tényeket ugyanakkor nem szabad sem elhallgatni, sem figyelmen kívül hagyni. Mert az ekkor létrejött kulturális-társadalmi törésvonal ma is él, és egyfajta szellemi búvópatakként része az életünknek. A különböző megközelítési módok sokszor a legváratlanabb kontextusban jelennek meg, hiszen a mai liberálisok között is vannak, akik mindmáig a szabadkőművesek felforgató akaratát követve viselkednek: „Bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket, elődeinket, mit higgyünk, mit ne, mit tekintsünk jónak, mit szépnek” (Bíró Zoltán: Magyar Hírlap, 2011. június 14.).
Az egész kérdéskör tabusításának nyilvánvalóan az a döntő oka, hogy a nyilvánosságra került dokumentumok ismeretében tagadhatatlan, hogy a baloldali, ateista értelmiség egy része meghatározó szerepet játszott a korabeli szabadkőműves-mozgalmakban. Nyílt vita és párbeszéd helyett azonban a hazai tudományos élet és a tömegtájékoztatás évtizedek óta elhallgatja a hazai baloldali, radikális szabadkőművesség befolyását és valós szerepét.
A korabeli törésvonal létezésére utal viszont Vásárhelyi Mária a magyar–zsidó együttélés múltjáról és jelenéről szóló írásában (Két középosztály, kétféle történelem 168 óra, 2007. február 1. 16-17. oldal). A kissé leegyszerűsített történelemszemléletet tükröző álláspont szerint „A mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak.”
A marxista megközelítésű gondolatmenet alapján az elmúlt százötven év két meghatározó társadalmi csoportja a lényegében tehetségtelen, gőgös és sértett magyar nemzeti-keresztény középosztály és a vele szemben álló tehetséges, pragmatikus, zsidó származású középosztály. Vásárhelyi konklúziója: „E két, párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. […] A szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.”
Ez a gondolatmenet is bizonyítja, hogy nagyon is élő és létező problémák sokasága található a szőnyeg alatt. Történelmünket szerves egészként kezelve, előítéletektől mentesen, a levéltári forrásokra és egyéb fellelhető dokumentumokra hivatkozva nyíltan fel kell tárni, hogy kik és milyen szerepet játszottak a szabadkőműves-mozgalmakban, s hogy ez utóbbiak milyen jelentős befolyást gyakoroltak a korabeli politikai és szellemi életre. Ideje lenne e kérdésekről higgadt, józan, tudományos diskurzust folytatni antiszemitázás és nácizás nélkül.
Tóth Gy. László
A szerző politológus, publicista
Terroristák és propagandisták
Szakács Árpád olyan terepen küzd, amelyen nem mozog otthonosan, olyan témában próbál velem vitatkozni, amelyben tárgyi tudása csekély. Örömmel konstatáltam, hogy meg sem próbálta kedvenc szerzőjét védeni, szó nélkül átsiklott afölött a sajnálatos tény fölött, hogy az 1980-as években Raffay antikommunista és szovjetellenes egyetemi oktató kollégáit volt, hogy feljelentette a pártbizottságon, persze csak akkor, ha erre utasítást kapott.
Amikor Szakácsnak olyan Szabó Ervin-írásokat, -cikkeket, -tanulmányokat kellene idéznie, amelyekből kiderül, hogy a jeles népművelő „magyargyűlölő, szélsőbalos terrorista” volt, saját bevallása szerint is „kiverte a homlokát a víz”, és csak annyi tellett tőle, hogy lekommunistázza Szabót, majd minden alap nélkül megvádolja azzal, hogy ő szervezte meg Tisza István meggyilkolását. Ha ismerné például Szabónak azokat az írásait, amelyekben (Rosa Luxemburggal és Lev Trockijjal együtt, bár egymástól függetlenül) élesen bírálták az 1900-as évek elején Lenin pártszervezési-pártépítési koncepcióját, akkor ilyen butaságot nyilván nem írt volna le. Szabó Ervin egyes szakértők szerint anarchoszindikalista volt, de hogy „magyargyűlölő, szélsőbalos terrorista”, ezt Szakács csak kijelentette, de bizonyítani nem tudta.
Szakács nem érti, hogy bárki, bármilyen témát kutathat, nekem személy szerint tetszik a bolsevizmus és a szabadkőművesek kapcsolata mint kutatási téma. Ha sikerülne feltárni, hogy hány bolsevik pártvezető volt szabadkőműves, milyen páholyokban, mit mondtak, tettek, erről bátran tarthat majd egy tudományos konferencián előadást. Ha viszont azzal állna elő valaki, hogy az orosz cári rendszert (és a német császárságot, az Osztrák–Magyar Monarchiát, valamint az Oszmán Birodalmat) a szabadkőművesvilág-összeesküvők döntötték meg, ezt a hagymázas fantazmagóriát legfeljebb a Kárpátia Stúdió adná ki könyvalakban.
Mi, történészek nem veszünk komolyan olyan embert, aki egyetlenegy, ráadásul bizonyítatlan és bizonyíthatatlan okkal magyaráz meg bonyolult történelmi folyamatokat. Raffay egy sötét erdő mélyén még kisfiúként a nagypapájától hallotta, hogy Trianonnak a románok az okai. Felnőttként arra is „rájött”, hogy a románoknak és Trianonnak meg a szabadkőműves-liberális-baloldali zsidók. Litván György történészkollégámtól hallottam, hogy „aminek csak egy oka van, az a történelemben általában meg sem történik”. Raffay sem hiheti, hogy szabadkőművesek vették rá Bismarck kancellárt, hogy az 1870–1871-es porosz–francia háború után megalázza a legyőzött gallokat. Szabadkőműves volt I. Vilmos császár, aki hagyta, hogy fejére a német koronát a versailles-i palota tükörtermében tegye fel kedves kancellárja? Miért csatolta el Németország a gazdasági és politikai szempontból viszonylag értéktelen Elzász-Lotaringiát Franciaországtól?
Ha már az első világháború okait keresi valaki, azt ne obskúrus szabadkőműves-páholyok tanácskozási jegyzőkönyveiben kutassa, hanem tegye fel a kérdést: Németország elszánt, bosszúszomjas ellenségévé tette ezzel a lépésével Bismarck Franciaországot? Kész volt ezek után Franciaország bárkivel összefogni, hogy Strasbourgot és környékét visszaszerezze, akár háború árán is? Biztosan tudja azt bizonyítani Raffay (nem tudja, szónoki kérdés volt, nem várok rá választ…), hogy a német–angol tengeri fegyverkezési versenyt, az I. világháború másik fontos okát, szintén a szabadkőművesek indították el? Nyilván szabadkőművesvilág-összeesküvők álltak a Monarchia élén, mert máskülönben miért okkupáltuk (1878), majd annektáltuk (1908) Bosznia-Hercegovinát, végleg magunkra haragítva Oroszországot és Szerbiát. Amikor területünk megcsonkításáról írnak sokan, akkor az 1908-as új határokat miért nevezik „ezerévesnek”? Szabadkőművesek voltak azok is, akik a nemzetiségek feletti uralom érdekében összefogtak a „labancokkal”, vagyis az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot leverő osztrákokkal?
Szakács ebben a „vitacikkében” is csak vagdalkozik, de egyetlen bizonyítékot, dokumentumot nem tudott sem ő, sem házi szerzője felmutatni azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok hadbalépését az antant oldalán, amellyel döntően megváltoztak a frontokon az erőviszonyok, a szabadkőművesek „intézték el”. Ugyebár a szabadkőművesek voltak azok, aki rávették Tisza Istvánt arra, hogy 1918. október 17-én a Parlamentben kijelentse, hogy „Ezt a háborút elvesztettük”, amivel finoman fogalmazva sem erősítette a katonák harci kedvét.
Szakály Sándor tévedett, rosszul fogalmazott, amikor az 1941-es úgynevezett kőrösmezei deportálásokat „idegenrendészeti eljárásnak” minősítette. Szakács nyilván nem olvasta Majsai Tamás, R. L. Braham, Fejes Judit, Frojimovics Kinga és Gellért Ádám témába vágó tanulmányait, forrásközléseit. 1941-ben senki nem használta az „idegenrendészeti eljárás” kifejezést, a korabeli hivatalos („reservált”) BM-rendeletekben egyértelműen a zsidók kitelepítéséről esik szó.
Tévedett Szakály (aki az 1941-es deportálások történetét soha nem kutatta) akkor is, amikor azt írta, hogy az állampolgárságukat igazolni nem tudó külföldieket távolították el az országból. Kárpátalján egész járásokat tettek „zsidómentessé” 1941 júliusában-augusztusában. Hosszú évtizedek óta itt élő, magyar állampolgárságukat hivatalos dokumentumokkal is igazolni tudó zsidók ezreit tették át a határon, majd szállították tovább, magyar katonai teherautókon Kamenyec-Podolszkij környékére, ahol őket a németek és ukrán kollaboránsok lemészárolták. A deportálásokat csak akkor állították le, amikor ezt a németek a leghatározottabban megparancsolták nekünk, magyaroknak. Erről 1941 késő őszén a képviselőházban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Bárdossy László miniszterelnök is őszintén beszámolt. Nyilas képviselő interpellációjára válaszoltak, aki azt firtatta, hogy miért állt le a keleti országrész zsidótlanítása.
Szakács egy dologra ráhibázott: cikke megjelenéséig valóban nem olvastam Ungváry Krisztián legújabb Horthy-könyvét. Volt ennél fontosabb dolgom elég. De utána megvettem Ungváry inkriminált könyvét, elkezdtem olvasni, persze először a Szakács által (is) kipécézett lábjegyzetet néztem meg. Egy 224 oldalas, összesen 275 lábjegyzetet és impozáns bibliográfiát tartalmazó könyvben biztosan van jó néhány elgondolkodtató, sőt vitatható megállapítás, elemzés. Pár óra alatt találtam olyan részt is, ahol engem bírál, nem túl ízléses módon, ráadásul tévesen. Egyes állításait, elemzéseit cáfolni, vitatni majd szeptemberben egy konferencia-előadásban fogom. Az 1941–1942-es romániai pogromokat, deportálásokat és mészárlásokat „radikális antiszemita intézkedésnek” nevezni nem lehet. Trehány, meggondolatlan lábjegyzet, a szerző nyilván mélyen sajnálja, és ha lesz könyvének új kiadása, ezt az egy mondatot biztosan át fogja fogalmazni. Ellentétben Szakály Sándorral, aki az „idegenrendészeti eljárás” gondolatficamát még évekkel később is védeni, igazolni próbálta.
Karsai László
A szerző történész
Pont, mint a létező szocializmus!
Alan Sokal, a Harvardon és a Princetoni Egyetemen végzett matematikus és fizikus professzor egy nap úgy gondolta, megtréfálja az öntelt, magas lóról értekező, önmaguk fontosságától elájuló nemzetközi tudományos elitet. 1996-ban egy komolynak látszó tanulmányt adott le a világhírű Duke University Press Social Text című folyóiratába. Értekezésének címe: „Transgressing the Boundaries: Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity”. Szabad fordításban ez valahogy így hangzik: A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé. A tudományos életet új megvilágításba helyező írás annak rendje és módja szerint meg is jelent a rangos folyóiratban. A tudomány oltárán tehát újabb hivatkozások születtek, hiszen Alan Sokal a szakma szabályai szerint ideológiailag csak egy körhöz tartozó gondolkodók (a félreértések elkerülése végett: ezek nem jobboldaliak voltak) „kutatásaival” egészítette ki a saját felfedezését, aminek a lényege: a kvantumgravitáció egy társadalmi és nyelvészeti konstrukció csupán. Ezt ne próbálják értelmezni, felesleges. Rögtön megtudják, miért.
Alan Sokal ekkor nem úgy viselkedett, mint ilyenkor egy átlagos magyar bölcsész tudós, vagyis nem rohant a számítógéphez felvezetni az MTMT-indexébe az új cikkét. Nem is nyomozta le azonnal, hogy ez hány pontot ér a tudománymetriában, és a haverjait sem hívta fel azzal hízelegve, hogy „idéztelek ám, majd te is idézz!”.
Nos, Alan Sokal nem ezt tette. Hanem várt. Egy napot, két napot, egy hetet, két hetet, három hetet… De nem történt semmi. Mindenki tudomásul vette, hogy gazdagodott a tudomány az új írással.
És akkor becsapott a jó nagy magyar alföldi ménkű. Csak úgy zúgott a sok tudományos fej a hanghatástól és a sokktól. Alan Sokal ugyanis, megelégelve a várakozást, a Lingua Franca folyóiratban közzétette: konkrétan hülyét csinált a Duke University rangos szakmai folyóirat szerkesztőiből, tudományos tézise pestiesen szólva egy baromság. Azt akarta tesztelni, feltűnik-e, hogy tudományos cikke egy kamu. Vagy elég az, ha ideológiailag rendben van a tézise, formálisan körüludvarolja a magasságos baloldali szürkeállományt azzal, hogy rájuk hivatkozik.
Alan Sokal később egy interjúban elmondta, az ösztönözte az átverésre, hogy elolvasta a Higher Superstition című könyvet, amiben Paul R. Gross és Norman Levitt szerzők azt állították: egyes bölcsészettudományi folyóiratok bármit lehoznak, amiben „megfelelő baloldali gondolat található” vagy kellő mennyiségben idéznek ismert balos szerzőktől.
De térjünk át inkább a hazai vizekre, mert ha globális színtéren ez zajlik, képzeljék el, mi lehet Magyarországon, az itteni provinciális tudományos magaslatokban. Na jó, inkább ne képzeljék el. Látszatra itt jobb a helyzet, hiszen nálunk a marxista emlőkön nevelkedett Romsics Ignácok és Karsai Lászlók uralkodnak a mindenkori tudomány hitelessége felett, hogy a „hagymázas teóriák és összeesküvés-elméletek” ne ronthassák meg a bátor ifjúság gondolkodását. Igaz, ők már nem marxisták, mert a rendszerváltozás környékén az egyik reggel liberálisként ébredtek fel. Hölgyeim és uraim, történnek még csodák a mi életünkben is!
Meg itt van Karsainak a negyvenéves sérelme, ami felett nem tud napirendre térni, ugyanis anno a „mumus Raffay” antikommunista művek terjesztésével vádolta meg. Persze ekkoriban a vegytiszta kommunista családi háttérrel rendelkező Karsai annyira volt antikommunista, mint maga Lenin 1917-ben. Például a Marx és Engels a nemzeti kérdésről című munkájában 1980-ban Karsai még olyan vulgármarxista ömlengéssel éljenezte a rendszert, hogy maga Bakunyin is elégedetten csettintett erre a pokolban. Mármint ha Belzebub elvitte hozzá az információt.
Sajnos terjednek ám más folyosói rémhírek is. Kovács Kálmán, a Veritas munkatársa egy – nem tudok máshogy fogalmazni – kedves történetet osztott meg Karsairól a napokban. Idézem: „Ha ő Raffay Ernőről folyosói diákpletykákat terjeszt nyilvánosan, akkor én meg hadd szolgáljak eggyel vele kapcsolatban. 1997 őszi félévében vettem föl a Fejezetek a 20. századi egyetemes történelemből című előadott kurzust, ahol ő is tanított. A szeminaristái szerint a holokauszt szemináriumán nyilvánosan kérkedett azzal, hogy pénzért a New York-i főrabbiról is bebizonyítja, hogy antiszemita.” Ajaj! Pont ez hiányozna még!
Nem tudjuk sokkal komolyabbra fordítani a szót Szabó Ervin ügyében sem. Tehát Karsai logikája szerint ha Szabó Ervin nem ért egyet Lenin pártépítési koncepciójával, akkor nem is tervezhette Tisza meggyilkolását. 2010-ben én tártam fel először összefüggésekbe ágyazva Szabó Ervin magyargyűlölő életművét és terrorista szervezkedésének hátterét. A Google kereső már mindent kiad ezzel kapcsolatban. Ajánlom az érdeklődők figyelmébe a Nagy Magyarország című történelmi folyóirat korabeli számait is. De foglalkoztak a témával olyan – jobboldali elfogultsággal nem vádolható – szerzők is, mint például Vas Zoltán, Dalos György, Konrád György, Bozóki András, Remete László. És természetesen újabban Hatos Pál is.
Valóban sok mindent nem értek a Karsai-féle tudományos érvelésben. Elzász-Lotaringia? Bismarck? Vilmos császár? Hogy kapcsolódik ez a szabadkőműves-vitához? Mindez miképp cáfolja Raffay Ernő magyar szabadkőműves-dokumentumokra épülő állításait?
De a legjobb Karsai írásának a vége. Szerinte nyilvánvaló, hogy Ungváry mélyen sajnálja már, amit leírt a román nácik mentegetésével kapcsolatban. (A konkrét esetet lásd: Kígyóznak a történelem kígyói című írásban, MN, 2020. július 16.) Ugyan ilyesmit sehol nem mondott Ungváry, de Karsai szerint nem lehet másként: sajnálja és kész. Karsai tudja, Ungváry egészen biztosan kihagyja az inkriminált tézisét a következő kiadásból. Már ha lesz következő kiadás. És ha kihagyja. De Karsai ezt írta, tehát biztos így lesz. Szakály pedig még mindig nem bírálta felül magát, tehát az ő tette menthetetlen, míg Ungváryé elnézhető. Aki ugyan szintén nem bírálta felül magát, de Karsai szerint biztosan megteszi.
Még azt sem tudom mondani, hogy a gondolatmenet ellentmond a formális logikának, ugyanis képtelenség még ebbe a fogalmi keretbe is beágyazni. A premisszája, amiből levonja a konklúziót, még meg sem történt, és nincs semmi arra utaló jel, hogy valaha be fog következni. Egy elképzelt jövőképből vonja le a következtetést. Pont mint a létező szocializmus! És a magyarok folyamatos nácizása. Ez már nem egyszerű csúsztatás, valami olyan groteszk abszurditása a történészi világnak, amire nincsenek szavak. Itt tart ma a tudományos érvelés? Vagy mindig is itt tartott, csak most derül ki?
A nácirelikvia-seftelő Ungváry Krisztián mellett azért ne menjünk el ilyen elegánsan. Olyan súlyos történelemhamisító állítást tett, amire nem volt még példa. Ez nem egyszerűen trehányság, hanem a szakmai alkalmatlanság csúcsa.
Mindeközben az ügyben illetékes történészszakma hallgat. Senki nem szólt semmit. Senki! Egy ember nem volt, aki felülemelkedett volna a gyávaságán, és azt mondja: „Elég volt, Ungváry! Eddig és ne tovább!” Hallgat az egész médiájuk, hallgatással falaz az értelmiségi holdudvaruk. Mindenki hallgat!
Azért némák, mert cinkosok.
Eltévedtek a hazugságaik labirintusában, elvesztették a hitelességnek még a látszatát is. Szervezett módon és összehangoltan most is félrevezetik az embereket, pontosan ugyanúgy, ahogy a szabadkőművesek ügyében.
Szakács Árpád
Lovas István-sajtódíjas újságíró
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
