A hagyományos értelemben vett lengyel–orosz háború nem 1920-ban, hanem a Nagy Háború végén, 1918 őszén vette kezdetét, s az 1920. augusztus 14. és 22. közötti varsói csata lengyel sikeréhez mi, magyarok is hozzájárultunk.
A térségben totális zűrzavar uralkodott 1918. végén, korábban a németek sikerrel gerjesztették Oroszország bolsevizálódását és kiválását a fegyveres konfliktusból, Románia 1918. május elején esett ki a hadviselő felek sorából, 1918. október végén pedig az antant áskálódása érett be: az Osztrák-Magyar Monarchiát szétverték. Függetlenné váltak a balti államok, és ekkor támadt fel főnixként tetszhalott állapotából Lengyelország, amely igyekezett határait kelet felé tolni. E területek – vagyis Galícia, Podolia, Volhínia és Polesie – uralmára más államok is igényt tartottak, így Ukrajna, a Fehérorosz Nyugati Köztársaság és a bolsevik Oroszország.
Fehéroroszországban 1919 februárjában egy lengyel különítmény rajtaütött egy orosz csoportosításon, ezzel kezdődött meg a hadüzenet nélküli háború. A lengyelek február 9-én elfoglalták Breszt-Litovszkot, aztán április végéig kb. 250 km mélységben törtek kelet felé.
Amikor 1920 januárjának közepén a párizsi békekonferencia feloldotta Szovjet-Oroszország blokádját, Lenin engedélyezte Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij tábornok tervének megvalósítását, amely célként tűzte ki, hogy az 1917 előtti Oroszország nyugati kormányzóságait visszafoglalja. Tuhacsevszkij volt az, aki kiszorította a délorosz területekről Anton Ivanovics Gyenyikin cári altábornagy fehér csapatait, ami egyúttal az orosz polgárháború végét jelentette.
A lengyelek erről szinte azonnal értesültek, így április 23-án az ukránokkal szövetségre léptek és két nappal később a lengyel fővezér, Josef Pilsudski marsall haderejével – 6 hadseregbe tagolt 20 gyaloghadosztály és 6 lovasdandár – megelőző támadást indított, amelyhez az ukránok 1 hadosztálya csatlakozott. Gyors és látványos sikert értek el, amikor a „kijevi hadjárat” során május 6-án elfoglalták Kijev városát. Az oroszok ezt nem hagyták válasz nélkül,
Vezetése alatt a Vörös Hadsereg Nyugati Frontja (négy hadseregbe szervezett kétszázezer katona, 27,5 gyalog- és 7 lovashadosztály) július 2-án indította meg ellentámadását, a lengyelek és az ukránok meghátráltak, a lengyelek hátában pedig fokozódott a fehérorosz partizánok tevékenysége. Június 12-én visszafoglalták Kijevet, a hónap közepén átlépték a lengyel – ukrán etnikai határt, az ún. Curzon-vonalat – vagyis átkeltek a Nyemen és Bug folyókon –, majd július közepén Minszk került a kezükre.
A Vörös Hadsereg tovább haladt nyugat felé, augusztus 1-jén Bresztet, majd Bialystokot foglalta el. A bolsevizmust is megpróbálták exportálni, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij vezetése alatt egy szovjetpárti lengyel bábkormányt alakítottak, amely orosz katonai segítséget kért.
Erre tért magához a lengyel hadsereg, amely a nyugati hatalmaktól kért segítséget, ám csak kisebb mennyiségű hadianyagot kaptak (pedig később a szovjet vezetésben gyökeret vert azon elképzelés, hogy a kis Lengyelország jelentős nyugati segítséggel tudta megverni a Vörös Hadsereget), és a franciák segítség gyanánt küldték Louis Maxime Weygand tábornokot, aki a lengyel hadsereg vezérkari főnökeként ténykedett, de a hadműveletek tényleges irányítása Pilsudski marsall kezében volt.
Az orosz hadseregcsoportok északi és délnyugati irányból törtek be Lengyelországba, s parancsnokuk a mozgó háború végső fázisaként augusztus 12-én akarta Varsót meghódoltatni.
A lengyel hírszerzés is hozzájárult a győzelemhez, ugyanis megfejtették az oroszok rádiós kódját, így Pilsudski át tudta csoportosítani haderejét, augusztus 15-én ellentámadásba ment át, és augusztus 16-tól megindult a vörösök gyors hátrálása.
Eközben az orosz Délnyugati Frontja Lwów elfoglalásával próbálkozott, de Szemjon Mihajlovics Bugyonnij 1. lovas hadserege nem járt sikerrel. A Nyugati Front csapatai fegyelmezetlenül özönlöttek kelet felé, nyomukban a lengyelekkel. Október 12-én Minszk ismét a lengyeleké lett, a felek fegyverszünetet kötöttek és a háborút az 1921. március 18-i rigai béke zárta le.
Már 1920 elejétől világossá vált, hogy irgalmatlan békediktátummal sújtanak bennünket a győztesek, ezért titokban a Magyar Nemzeti Hadsereg vezérkarának hadműveleti irodája az idegen megszállás alatt lévő, s az elszakítás előtt álló országrészek visszaszerzésére több tervet is kidolgozott, amelyeknek előfeltétele volt, hogy a térségben bolsevizálódási folyamatok induljanak meg, és ezek megfékezésére a magyar hadsereg – antant jóváhagyással – lépjen fel.
Mindezek nem következtek be, így e tervek sosem léptek a megvalósítás fázisába. Amikor júliusban a vörösök Varsó felé közeledtek, a magyar hadvezetés az Ébredés II. tervet kívánta végrehajtani.
A hadműveleti terv világossá tette, hogy
„minden nyílt ellenállást fegyverrel kell megtörni, cseh katonákat lefegyverzés után a cseh arcvonal felé kergetni (…) Agitátorokat elfogni, lakosságot kímélni [hogy] a nép a magyar hadseregben felszabadítóját lássa.”
Augusztus első napjaiban készültek el az Ébredés II. anyagi határozványai Pirkadás fedőnév alatt, s ebben már azzal számoltak, hogy a Vörös Hadsereg megjelenik az Erdős-Kárpátok vidékén, így felkészültek Kárpátalja visszavételére, így a terv végrehajtására kijelölt alakulatokat menetkészültségbe helyezték. A Magyarországgal határos államok nemtetszése, valamint a Közép-Európában egyre erősödő francia befolyást ellenző Nagy-Britannia, valamint a fegyvereket ígérő franciák tétovázása és a lengyelek bizonytalansága vezetett az Ébredés II. lefújásához.
A lengyel–orosz háború során az orosz Vörös Hadsereg megpróbálta Lengyelországot bolsevizálni, hogy a forradalmi hullám elérje Nyugat-Európa államait. Egy szovjet-orosz győzelem „katasztrofális következményekkel járt volna nemcsak Lengyelország, hanem az egész művelt Európa számára. Érthető tehát, – írta szárazajtai Incze Kálmán Háborúk a Nagy Háború után. A béke háborúi című munkájában (Budapest, 1938.) – hogy mind az oroszok, mind a lengyelek mindent megtettek a bekövetkezendő élet-halál harc dicsőséges megnyerése céljából, mert a győzelem főleg a lengyelek szempontjából a nemzet élet-halál kérdése volt.”
Később, amikor Tuhacsevszkij a moszkvai katonai akadémián tartott előadást a lengyel–orosz háborúról, zárszavában – sokat sejtetően – a következőket mondta:
„Kétségtelen, ha kitéptük volna a lengyel kapitalisták kezéből nemesi és burzsoá hadseregüket, akkor a munkásosztály forradalma Lengyelországban befejezett ténnyé vált volna és a tüzet a lengyel védőfalak nem tartották volna fel, hanem mint a megáradt patak, elárasztotta volna Nyugat-Európát. A Vörös Hadsereg sohasem felejti el Európának a forradalommal szemben tanúsított viselkedését és ha egykor új mérkőzésre hív ki bennünket az európai burzsoázia, akkor a Vörös Hadsereg össze fogja azt törni és Európában a forradalom lesz úrrá.”
A szerző hadtörténész.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
