Amióta – 2018 tavaszán – betiltották a fürdést, csak egyszer voltunk fent, nehezünkre esett szárazon kerülgetni a tavat, amelyhez több évtizednyi közvetlen élményünk fűződik, de ha a nagyszülők történeteit is hozzáadjuk, egy évszázad is kikerekedhet.
Legyünk hálásak érte, mert az unokáink már csak a meséből fogják ismerni a Szent Anna-tó csodavilágát, ha nem sikerül nagyon gyorsan tenni valamit érte. Magam is vállalkoznék akár iszaphordásra is, ha segítene, mert kétévi kihagyás után megijedtünk attól, amit láttunk.
Ott kezdődik, hogy lassan már a gyaloglás is – ami ugyebár ökoturizmus, és elvileg, a nyilatkozatok szintjén bátorítják is – lehetetlenné válik. A medvék miatt idén mind a Sepsibükszádról és a Határ csárdától felvezető ösvényeket a hegyimentők lezárták (még májusban, de nincs hír arról, hogy megnyitották volna), nem is mertünk jelzett úton menni, hanem nekivágtunk toronyiránt a Döngőnek.
A meredeken emelkedő, buckás, napégette tisztás kényelmetlenebb a kijárt csapásnál, de a kilátás verhetetlen (szinte az egész Kárpát-kanyart belátni innen), és egy-egy óriásbükkfa árnyékában jó megszusszanni. Csipike nincs otthon, de három siklóernyős is köröz felettünk, a fehér felhőpamacsok között, erre is alkalmas a hely. A kráter peremén azért be kell menni az erdőbe: fütyülünk, kiabálunk, és bűntudatosan megyünk tovább, mert gyermekkorunkban szigorúan elítélendő magatartás volt a természet nyugalmát háborgatni. A tisztáson új táblák, ez szép, mégis elhagyatottabbnak tűnik, mint máskor, talán az elvadult növényzet miatt. Friss szamóca lapul a fűben, láthatólag rég nem járt erre senki. A lefelé vezető ösvényen nyolc-tíz kidőlt fa is fekszik keresztben, és nem tegnaptól. Lent a parton egész rönkhalmok, mint később megtudtuk, a vihar pusztítását tüntetik el. Eléggé feltúrták a hátsó tisztást ezzel a rendcsinálással…
A tó! Most nem az ismerős „hazaérkezési” öröm fogott el a parton, hanem valami gyomorszorító érzés, ami rosszabb volt a fürdési tilalom miatti bosszúságnál. A pár éve még tiszta, átlátszó, kékes víz helyén zavaros, zöldes levest találunk, nem is kívánunk belelépni. Szavakat sem lelünk. Évekig azt hangoztatták az illetékesek (biológusok, környezetvédők, szakértők, egyesületek és hatóságok), hogy a turistainvázió, a fürdőzőkre kent napolaj miatt romlott le a vízminőség, most pedig azt látjuk, hogy kétévi pihenés után sokkal rosszabb a helyzet.
Az új bűnös egy invazív halfaj, az ezüstkárász, amely felborította a tó élővilágának évszázadok alatt kialakult egyensúlyát. Illetve nem maga a hal, hanem az a felelőtlen horgász, aki oda telepítette a majdani zsákmány reményében, és akit persze nem lehet azonosítani. De amúgy is csak egy bírsággal tudnák sújtani, ami a tavon nem segít. A lehalászás állítólag igen, de ennek még nem fogtak neki, pedig az idő sürget. Rágondolni is rossz, hogy mi lesz itt már öt év múlva is, ha mentére hagyják a dolgokat.
Borús hangulatban baktatunk a kápolna felé. Két szitakötő táncol előttünk, egy kutya ugrál utánuk, de különben szokatlan csend van, pedig elég sokan üldögélnek vagy járkálnak a fűben. Az okot akkor értjük meg, amikor a parkolóhoz érünk: már nem engednek le gépkocsikat a kráterbe. Mire ezt a döntést helyeselnénk, kiderül, hogy vannak kivételek: egy csendőrségi autó épp akkor hajt be a nyitott sorompó mellett, egészen a vízig, és három másikat is látunk, meg egy kisbuszt, amely hivatalosan szállítja fel-le a járni nem tudó vagy akaró közönséget. Napozni és csónakázni még lehet, sör és kürtőskalács is kapható lent. Flekkenezni, tüzet rakni már rég nem szabad a tó körül, ez rendben is van.
A nyeregben már nem lehet akárhol parkolni, sorompókat tettek. Az egykori, még mindig nem működő menedékház mellett bővítették az autóknak szánt helyet, a kemping pedig hátrább kezdődik, egy villanypásztorral is körülvett kerítés mögött. A parkolóban megtudjuk, hogy zuhanyzó és vízöblítéses illemhely is van már, csak épp a vendég kevés. Néhány lakókocsi és sátor áll benne, valahol egy manele is megszólal, de hamar elhallgat. Hétvége van, július, és elég sok a gépkocsi (odébb, az erdőben hosszú sorban állnak azok autói, akik nem akarnak fizetni a parkolásért), még sincs nyüzsgés, mint máskor. Egy lángossütő és egy csecsebecseárus kínálja a portékáját, egyiknél sem tolonganak.
Vissza az élen. Tágas itt az erdő, de vannak sűrű bokros részek is. Kurjongatunk és kilépünk. Ahogy a Döngő tetejére érünk, három motorbiciklis jön szembe, még jó darabig szívjuk utánuk a füstöt: nesze neked, friss levegő! Juhoknak nyoma sincs, tehenek azonban vannak. Az itatótól mégis az ösvényen megyünk, habár felnőtte a fű és benőtték a bokrok is: vizet veszünk a Bugyogó forrásból. Nem bántuk volna, ha itt változik valami, de vagy huszonöt éve mindig ugyanaz a dicstelen dekoráció fogad: túlcsordult gyűjtőkosár és szétdobált palackok.
Hát, ez a napunk nem a feltöltődésről szólt, sőt, azóta egyre azon őrlődünk, hogy valóban pokollá válhat-e ilyen rövid idő alatt egy paradicsom…
Demeter J. Ildikó / Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
